Özvegy királyasszony, Ildikó, vagy a mint szép Burgundiában hívták, volt Krimhilda, úgy kivánta volna, ha Etele trónját Aladár örökli. Aladár idősebb, Etele szerette, s tett vala szót is már, mikor élt – ezt hajtá Krimhilda szüntelen – tett vala szót is már, hogy utóda légyen Krimhilda gyermeke.
Gőgös királyasszony, az idegenvérű, igen-igen nyájas lőn a főbb húnokhoz, éreztette kegyét ő is, Aladár is góttal, gepidával, akik elkezdettek hol titokban, hol meg nyiltan is mozogni.
Gepida a góttál, aleman herullal gyakortább összesúg, nagy tanácskozásban erősítik egymást, vért felkavargató beszédet folytatnak. Hej, hogy megérte ezt Szász Detre az álnok, Etele halálát. Őt Odin magához még nem szólította, pedig számait sem tudja éveinek. Meglátta gyümölcsét, jaj, de milyen nagyon epedett is rája; meglátta gyümölcsét Buda és Etele testvéri harczának, mely átkot hordozott sötét ő méhében és ez az átok volt: húnok pusztulása.
Összesúgtak, mondom, fegyvert köszörültek a rabszolga népek, s bujtogatták egymást. Ekkép bujtogatta őket berni Detre:
– Mire oly rég vártunk, ime lesütött ránk a szabadság napja. Etele kezéből kiesett az ostor, mellyel végig sújtott a bűnös világon, mellyel ránk is sújtott. Éreztük sokáig, tűrnünk kellett mégis, mert nyakunkra tette rettenetes lábát, s a kardnak aczéla kezünkben megzsibbadt. Isten kardját, melytől úgy elbizakodott, s istenekkel mérte össze a hatalmát, húnok szeme elől elrejtette Hadúr. Bűbájos erejét megtörte, s nekünk is széttörte bilincsünk… Vártuk, ó milyen erős, nagy kivánsággal vártuk a szabadság napját… Itt van a nap, itt van… Vetélkedik a húnkoronáért kettő, megbomlott egyesség nekik romlást terem, nekünk szabadságot; hún napja beborul, kiderül a miénk. Most üssük a vasat, most szítsuk a lángot, hadd lobogjon, csapjon fel a magas égig… Aladár vagy Csaba? Nekünk egyik sem kell, de azért hitessük Aladárt, hogy ő kell; hún tartson Csabával. «Kard ki kard» – ez a szó száll most szájról szájra; olyan bölcset, nagyot, észben oly erőset Hadúr a húnok közt immáron nem támaszt, a milyen volt Etel… rettenetes király.
Ekkép bujtogatták egymást.
Vezéreik gyültek Aladár sátrába és hizelgő szóval vágyát keltegették, reményét biztatták s szines beszédekkel vallák ők uroknak, merthogy természetes, ha Etele trónját Aladár örökli, való igaz, mondák szinlett ijedtséggel, való igaz: a hún, legalább egy része s tán a nagyobb része Csaba mellett fárad, Csabát választaná, őt is koronázná húnok királyává… de nem addig van az… igazság szavára az idegen fül is hallgat, s bátor nem oly vitéz, mint a dicső húnok, de elegen vannak, ötször annyian, mint a Csaba húnjai.
Aladár mosolygott, diadalt remélve mosolygott Krimhilda gyermeke e szókra.
– Elmétek szándékát kilátom, hű szolgák, fegyveretek súlyát óhajtom magamnak. Koronát fejemre szerzek, s akkor ti kegyelmemre bizvást számot is tarthattok.
Aladár erősnek, kegyelem-osztónak tartotta volt magát; a rabszolga népet pedig olybá vette, mint fegyvert a kézben, mely szándékainkat jó végre segíti, s csak akkor félelmes, mikor hüvelyéből kihúzzuk, hüvelyébe rejtve és szögre akasztva ártalmatlan jószág.
Ravasz idegen nép Aladárt tekinté eszköznek, botorul ön házára üszköt vet hatalom miatt, s azon mesterkedik, hogy miképen mártson enszivébe kardot.
Ezenközben Csabát húnok körülfogták, s megszólala egyik, a kinek szavára hallgattak a húnok, Zandirham rabonbán így szólott Csabához:
– Jaj-keserves végzet, mely fejünkre szakadt, nemes királyfiú; nem volt ilyen nehéz napja még a húnnak haótától óta. Aladárt rabszolgák, s húnok kevesebbje mérgesíti harczra, melletted mi állunk, húnok szine-java téged néz királyul. Való igazat szólt a haldokló táltos, mikor azt mondotta, hogy a felhők ott fenn a levegő-égen két felé szakadtak, s húnok szakadását nézte ki belőle. Legyen úgy, a mint lesz. Örökség a viszály, testvér-visszavonás apa-hagyatéka; Buda és Etele szemben így állottak, Buda öregebb volt, Etele az ifjabb, mégis… mégis Hadúr Etelének szánta a legfőbb hatalmat. Etele vére foly mind a kettőtökben, de beléd több szorult Eteléből, Csaba: vitézebbnek tudunk, nemesebbnek tartunk, húnabb vagy, mint bátyád, kit Hilda nevelt fel puha kényelemben, áltató nagy hitben, hogy Etelét majdan ő követi trónján. Nem kis legény ő sem, de ha veled mérjük, derekabbnak téged itél gyarló elménk; melletted dobban meg a hún-szív igazán. Azért bízzál bennünk, nem csalatkozol meg.
Csaba is megszólalt igazmondó szóval:
– Hadúr itélje meg, mily tiszta a szándék, mely kezembe kardot testvér ellen húzat. Irigység szivemben egy csöpp sem lakozik, Aladárt magamnál kevesbre nem tartom, de félek a húnért, ha királlyá ő lesz, kinek az értelme nyugat felé hajlik, s henye békességben úrból rabszolgává, hűbéres szolgává nagykönnyedén válik. Nézem most is, s fáj a kebelem bal táján, hogy minémű nyájas szóval van a góthoz, meg a többiekhez, kiket rabigába Etel apánk hajtott. Ezért állok véle testvérképen szembe… szembe állok, pedig gonosz sejtelem bánt, de erről nem szólok; magam szégyenének nyila nékem nem fáj, húnok pusztulása el világgá kerget, s túl a siron is még gonosz rémként üldöz.
Így készült fel harczra Etele két fia.
Táltos szava bételt: felhők szakadoztak; ime Húnország is két táborba szállott, s Hadúr nem akart, testvérgyilkos kardját fente… fenegette.
Tisza-Duna között, Húnsikon felálltak. Tengernyi sereg gyűlt Aladárt segítni, húnok kisebb fele, a rabszolga nép mind álnok kivánsággal, vad tűzzel a gótok, kelevézforgató gepidák, nagy pajzsú otromba herulok tarka keverékben.
Haj, tetszős munka várt az idegen népre, félszázados rabság bilincsét megtörni gyülekeztek mind ők. Mikoron Etele hadba szólította, csak a zsákmány miatt, no meg félelemből sorakoztak akkor; büszke húnt irígylék. Most mindenik nyíl, ha czéljához ér, húnt öl, apad a zsarnokok száma mindenikkel; Aladárt Csabára uszítja szilaj tűz, elesik, vagy Csabát ejti el, az mindegy; ketté szakadt húnra siralom vár egykép.
Dobogott a föld is, a mint felrobogtak, paripáknak körme csattogott, sörényük lobogott a szélben; fenn is a magasban ekként kergetőztek vihar által űzött felhők nagy sötéten.
Húnok szállásain sátrakat bontottak, hún anyák szivébe bánat költözött be. Harczba menő urok búcsúja nem ez volt:
– Zsákmánnyal jövök meg, várj, arany-kosöntyűt, nyugat ritka kincsét hozom asszonykedvnek édes öröméül.
– Hanem így búcsúzott:
– Készüljön a háznép, hogy ha visszajövök, sátrat verünk újra, hogy ha oda vesztem, meghozza majd a hír: Csaba vagy Aladár, a szerint maradtok, vagy fölkerekedtek vissza napkeletre, honnan idejött a Húnor ivadéka.
Mikor megkezdődött Krimhilda csatája, Hadúr fenn az égben dicső homlokára felhőtakarót vont, hogy ne lásson semmit. Hogy mire végződik, azzal nem törődött, mert kezét levette átok-sujtott húnról, örökre levette.
– Hún-ölni fel gótok! – riadt fel a gótnép, s erejét megszerzé álnok irígysége; – Hún-ölni gepidák… s hőssé vált mindenik, mert ki úr volt rajta, azt küldte halálba.
Hún is húnra támadt, elhallgatott a szív szerető intése, csata mérge ömlött a szívekbe mostan, az a méreg, melynek írja kiontott vér… sok-sok vér… hogy kié, ugyan ki kérdené.
Hadak sora bomlott, összekeveredett, egyik futni kezdett, a más nyomon űzte; oldalba szorítá Csaba a vad gótot, iszonyatos kardját két kézre szorítva aratott és kaszált, utat vágott, s hullák tarlóját hagyta ott.
Aladár is ott volt a legelső sorban. Vérvörös forgóját fején lobogtatta, s kardja iszonyatos munkát végezett a húnok seregében. Vértől megittasult szilaj indulatja, s ordítá kevélyen:
– Ne bujkálj előlem, szépséges öcsém te, húnok szeme fénye, Csaba királyfiú! Mérjük össze kardunk!
Csaba nem kivánta, kerülte is eddig, testvérharcz előtte gonosz magv hintése, melyből átok sarjad. De mikor hallotta gőgös Aladárnak ő hivalkodását, elejébe rontott, előtte megállott, s ezt felelte néki:
– Ne ingerelj bátya, gonosz játék lesz az… Kerüljük mi egymást!
– Gyáva szóval engem meg nem szelidítesz. Hallgasson a szájad, beszéljen a kardod!
Csaba szive erre egyet nagyot döbbent, másik pillanatban röpült a dárdája, s ha fejét hirtelen el nem kapja bátyja, menten porba sujtja.
– Kard ki kard!…
Beszélt a kardok aczél nyelve. Irtózatos vala a kardok beszéde. Kétszer egybecsaptak, de olyan erővel, hogy olyat nem látott ember e világon. Kard a kardon szikrát ontott ki szikrára, s olyan volt távolról, mintha lángot kapna, lidércztüze villan az aczél pengéken.
Harmadszor Aladár vak dühében sujt rá vitéz testvérére, hivén most már vége, ketté hasadt fejjel bukik le lováról, avagy lovát is tán az urával együtt ő ketté hasítja. Le sem jutott a kard, hogy Csaba oldalról derékon találta, s messze kiröpíti Aladár kezéből. Még egy kanyarítás, még egy csapás – s vége.
Ott fekszik Aladár ketté hasadt fejjel.
S iszonyodva Csaba leereszti kardját… s nézi komor arczczal… nézi, s szive reszket, arcza pedig színt vált… Aztán tova nyargal. Új csatát keresni.
Új csatát keresne, haj, de nem találja. Mindenütt ellenség; diadalt ordító gótok közrefogják.
– Halj meg te is, Csaba!
Csabát, Etelének kedvesebb fiát, a halál torkában oroszlánként küzdőt nagy Hadúr megszánja, küld csodaerőt az ifjú hős szivébe, százszoros erőt ad aczél-karjainak.
Így vágja ki magát a halál torkából, s keresi… keresi a húnok seregét a csata mezején. Ott futnak a húnok, ki megmaradt, ott fut le a Tisza mentén. Délnek véve útjok. Szélnevelte lovát sarkantyúzza Csaba, utoléri őket, de vissza nem tartja. Miért is tartaná, oly kevesen vannak, úgy megfogyatkoztak, s a rabszolga-népek száma százszor annyi a csata mezején.
A csata mezején tömérdek a hún még, csakhogy azok némán hevernek rakásban, s úgy sem kelnének fel, ha Etele maga föltámadna, s hivná újuló csatára.
– Aladár vagy Csaba?… De vajjon ki győzött Krimhilda csatáján Tisza-Duna között?
Aladár ott hever, Csaba fut, s diadaltorra idegennép üvöltözve készül. Szertehulló kévét, ha vihar megbontja, s ezerfelé hordja, röpíti a szálat: ez történt a húnnal Krimhilda csatáján.
A mi félszáz évig nőtt hihetlen nagyra, kilobbant egy nap a húnok dicsősége.
Táltos szava betelt:
– A húnoknak vége… Vége a húnoknak…