Egyszer volt egy gazdaember, s annak egy nagy kamasz fia. Kimegy ez a gazdaember a mezőre, ment vele a fia is, mentek a cselédjei, a napszámosok, gyűjtötték erősen a szénát, hogy csak úgy csurgott le róluk a verejték. Mindenki dolgozott, csak a gazda kutyája nem. Az ott heverészett a bokor tövében, a jó árnyékban. Látja ezt a gazda fia, megirigyli a kutya dolgát, s fölsóhajt keservesen:
– Hej, édesapám, de szeretnék kutya lenni!
– Szeretnél-e, fiam? – mondja az ember. – No, ha szeretnél, feküdj a kutya mellé. Ne dolgozz, én nem bánom.
Hiszen a legény kétszer sem mondatta magának, lefeküdt a bokor alá, nagyot aludott, míg a többi emberek dolgoztak, s esze ágában sem volt, hogy megfogja a villa nyelét.
No, hanem elkövetkezett az ebéd ideje. A gazda a cselédjeivel meg a napszámosaival a tál elé ült, s kanalazták a kaszáslevest,* de a legényt közel sem eresztették a tálhoz, csak csontot meg kenyérhéjat dobtak neki, éppen mint a kutyának.
Hiszen a legény nem bánta erősen, mert még nem volt éhes. Ebéd után megint leheveredett a bokor alá, s ott hevert uzsonnáig.
Előjönnek a cselédek s a napszámosok az uzsonnához, de bezzeg fölkelt a legény is a bokor alól. Odament, hogy neki is adjanak valamit.
– Várj csak a sorodra, fiam – mondotta a gazda -, majd te is megkapod becsületesen a magadét, amikor a kutya – s megint csak kenyérhajat dobtak neki. De már estefelé zöldet-vöröset látott a szeme, s azt mondta az apjának:
– Édesapám, elég volt a kutyaságból, nem leszek én többet kutya, mert mégiscsak igaz az, hogy a kutyának kutyául van dolga.
– Látod, fiam, látod – mondotta a gazda -, az ember legyen ember, a kutya legyen kutya, éljen mindenki abban a sorban, ahová a jó Isten rendelte.
Bezzeg azután a legény megfogta a villa nyelét, nem kívánta meg többet a kutya sorsát.