Volt egyszer egy kolbász, egy egér meg egy szürke borsó; együtt laktak hárman egy házban. Mind a három más-más természetű volt: a kolbász mindig szomorú volt, a borsó folyvást nevetgélt, az egér meg az ostobaságig vakmerő, hirtelenkedő volt. De különben szépen összefértek.

Egész héten édes-keveset törődtek egymással, mert mindegyik a dolga után járt. De ha a vasárnap elkövetkezett, akkor hárman közös konyhát vittek. A mellett megegyeztek egymásközt abban, hogy mikor ketten vasárnap délelőtt kimennek látogatóba: a harmadik mindig odahaza marad, hogy a vasárnapi kelkáposztát megfőzze. Ilyeténképpen szép rendet is tartottak hosszú ideig.

Ilyenkor aztán megesett, hogy a káposzta azon a vasárnapon, mikor a kolbász főzte, a másik kettőnek pompásan ízlett, de különösen az egérnek. A mint azért egy napon egyszer éppen eddegéltek, az egér nem tarthatta már tovább magában a mit gondolt, és így szólt a kolbászhoz:

– Ugyan mondd csak, édes kolbászom, mit is csinálsz te voltaképpen, hogy a káposzta mindig olyan jóízű, valahányszor te készíted?

A kolbász, a ki különben igen komoly természetű volt, egy kicsit szinte fölindúlt a dicsérő szóra, s mosolyogva így szólt:

– Mit csinálok?… No, ha éppen tudni akarod, hát megmondhatom neked, kedves egér. Nincsen abban semmi boszorkányság, egyszerű dolog az egész. Hát azt biz’ én ugy csinálom, hogy mikor a káposzta javában fő: néhányszor én magam gyorsan keresztűlfúrom rajta magamat. Ettől olyan nagyon jóízű a káposztám.

Az egér gondolta magában: „No ezt nem felejtem el.”

A következő vasárnapon éppen ő rajta volt a sor a káposztafőzésben. És akkor pontosan azon módon is akart cselekedni, a hogy azt a kolbásztól tanúlta. De, óh szent Nepomuk! már a forró káposztán való első keresztűlfutása közben összeégette magát, megfúlt benne és megfőtt.

A mint délben a kolbász meg a borsó hazajöttek és ebédhez akartak ülni: hát a káposzta ott rotyogott vígan a fazékban. Hanem az egeret, azt nem látták sehol. Erre összekeresték, kutatták mind a ketten az egész házat. De hasztalan: a szakács nem volt sehol.

– Talán csak nem történt vele valami szerencsétlenség, – mondta a kolbász, – s egészen oda lett a nagy bánkódástól.

De a könnyelmü szürke borsó szokása szerint csak nevetett most is, és mondá:

– Ej, vigye a manó! Éhes vagyok, add ide azt a fazekat!

A hogy a káposztát a tálba kiöntötték, hát nini! mit láttak benne? Ott voltak az apró csontocskái meg a hosszú farka a szegény egérnek a fazék fenekén. De a hús le volt róla főve.

Mikor ezt a szürke borsó meglátta, mindjárt sejtette, hogyan esett ez a dolog, és olyan rettenetesen nevetett az egér ostobaságán, hogy a nagy nevetéstől a háta egyszerre fölpattant. Avval gyorsan futott a suszterhez és foltot vettetett magára, s ettől az időtől fogva minden szürke borsón is egy-egy fekete folt van. Hanem a szegény kolbász vigasztalhatatlan volt. Leült az ajtóküszöbre és úgy sírt, úgy zokogott, hogy még a kő is megsajnálta volna.

A mint a kolbász így sírdogál, jön futva az úton egy kutya.

– Mit sírsz itt, te szegény kolbász? – kérdezte a kutya.

– Hát ugyan hogy ne sírnék? Egér a káposztásfazékba fúlt.

– Óh, hiszen az rettenetes! No, akkor én is mindjárt vonítok!

– Mit vonítsz így, szegény kutya? – szólt a sövény, a melyik épp ottan állott.

– Ugyan hogyne vonítanék? Egér a káposztásfazékba fúlt, kolbász meg a küszöbön ül és sír… Hát én hogyne vonítanék!

– Óh, hiszen az rettenetes! No, akkor én is mindjárt eldőlök!

– Mi lelt téged, szegény sövény? Talán becsíptél, hogy eldőlsz? – szólt a fa, mely mellett a sövény eldőlt.

– Ugyan hogyne dőlnék én el? Egér a káposztásfazékba fúlt, kolbász meg a küszöbön ül és sír, a kutya meg vonít… Én hát így hogyne dőlnék el?

– Óh, hiszen az rettenetes! No, hát én is lehullatom a lombomat!

– Ugyan miért hullatod le a lombodat, te szegény fa? – szóla a kút, melybe a lomb belehullott.

– Jaj, hát hogyne hullatnám le? Egér a káposztásfazékba fúlt, kolbász meg a küszöbön ül és sír, a kutya vonít, a sövény ledőlt… Hát én hogyne hullatnám le a lombomat!

– Óh, hiszen az rettenetes! Akkor hát a vizemet mind kiokádom!

– Jaj, kutacskám, mért okádod úgy a vizet, hisz nem marad benned semmi? – kérdé a szolgáló, a ki vizet akart meríteni.

– Ugyan hogyne okádnám ki? Egér a káposztásfazékba fúlt, kolbász a küszöbön ül és sír, a kutya, az vonít, a sövény ledőlt, a fa lehullatja lombját… Hát én hogyne okádnám ki a vizemet?

– Óh, hiszen az rettenetes! Akkor én a csebreimet összetöröm!

Oda jön az úr s azt mondja:

– Hallod, leány, megbolondúltál, hogy a csebret összetörted?

– Ugyan hogyne törném össze? Egér a káposztásfazékba fúlt, kolbász a küszöbön ül és sír, a kutya, az vonit, a sövény ledőlt, a fa lehullatja lombját… Hát én hogyne törném össze a csebremet?

– Óh, hiszen az rettenetes! Akkor én meg a szolgámat döngetem el! Nesze, szolgám, végy részt benne!

– Uram! – ordít a szolga, – mért versz engem? Mit vétettem?

– Ugyan hogyne vernélek meg? Egér a káposztásfazékba fúlt, kolbász a küszöbön ül és sír, a kutya, az vonít, a sövény ledőlt, a fa hullatja lombját, a szolgáló összetörte a csebreket… Hát én a szolgámat hogyne botoznám meg?

– No, hát akkor én meg megyek. Nekiindúlok a széles világnak, és megyek mindaddig, míg valahol ki nem dőlök! – mondá a szolga. – És a szolga ment szünes-szüntelen, és talán még most is megyen, ha ki nem dőlt valahol…