Mind az egész ország azt óhajtotta, hangos szóval kifejezte, hogy Géza halála után László legyen a király, a kún-verő, a vitéz, a daliás lovag. Soha olyan nagy lelkesedéssel még nem koronáztak magyar királlyá senkit, mint Lászlót.
Mit csinált Salamon?
Meghajtotta fejét, elszenderítette szivében a boszúvágyat és lemondott a királyi cimről. Elhitette önmagával, hogy neki nem kell korona, megelégszik kevesebbel is.
Csak hitegette magát.
A népe által bálványozott László dicsősége, a királyi hatalom varázsa bántotta őt. Felszakadt szivében az akarattal eltakart seb és kezdett vérzeni. Felébredt a nagyravágyás ördöge és kezdette Salamont bujtogatni.
Dacolni akart mindenkivel, azt hitte, hogy a tőle elfordult nemzet szeretetét fegyverrel kivívja.
Cimborált Salamon a gonosz emberekkel s életétől akarta megfosztani Lászlót, mert a nagyravágyás és boszú nagyon gonosz tanácsadók.
László élete felett egy egész ország és az igazat és jót védelmező Isten őrködött.
A gaz szándék napvilágra jött, Salamont elfogatta László és bezáratta Visegrád várába, hogy gondolkozzék ott a könnyelműen kockára tett és elvesztett hatalomról s bánja meg nagy vétkezését.
Áll ma is egy ég felé meredő csonka torony. A nagyhirű visegrádi vár egyik tornya, melyet mainap is Salamon tornyának neveznek. Úgy mondják, itt ült fogságban a nyughatatlan ember.
És László uralkodott tovább hatalomban és dicsőségben. A német császár nem mert fegyvert fogni ellene, a pápa hiába sürgette őt, hogy ismerje el az ő főhatóságát Magyarország fölött. Azt felelte a pápának a vallásos, lovagias király:
– A pápának, mint lelki-atyának, minden vallásos dologban fiúilag engedelmeskedem; egyebekben úgy teszek mindent, amint nekem és nemzetemnek tetszik és javára van.
Ilyen király kellett a függetlenségére mindig büszke magyar nemzetnek.
És Salamon az alatt fogságban ült, hogy tanuljon meg lemondani a hatalomról. Nem tudott megtanulni.
Mikor 1083-ban az egyház nagy ünnepségek között István királyt és Imre herceget a szentek közé iktatta, történt, hogy az első szent király koporsójának födelét emberi hatalommal nem lehetett fölemelni – így beszéli el a mesés hagyomány.
Egy szentéletű apáca jelent meg a király előtt s tudtára adta, hogy csak akkor nyithatja fel a koporsót, ha a boldogtalan Salamonnak visszaadja a szabadságát.
Salamon börtönének ajtaja megnyilt, a koporsó fedelét leemelhették s ekkor látták, hogy az első magyar király jobb keze épen maradt. Az enyészet nem bántotta ezt a „dicsőséges szent jobb kezet”, mely annyi alamizsnát osztott szét a szegények között, annyi jót cselekedett.
Országszerte ünnep vala, hadd örüljön szabadságának a szegény Salamon is. Örült Salamon, de megelégedni nem tudott. A nyughatatlan vér, mely egyik átka vala egész életén át, zaklatta őt.
Kapkodott jobbra – kapkodott balra, hogy a koronát visszaszerezze. A keresztény fejedelmek nem akartak róla tudni, felesége otthagyta őt s a szánandó ember Moldvába menekült a kúnokhoz, hogy őket bujtogassa háborúra.
Kutesk fejedelemnek odaigérte Erdélyt s feleségül kérte leányát, ha segíti őt László ellen. A kún fejedelem vesztére elfogadta az ajánlatot, betört hazánkba s kezdett irtózatosan pusztítani.
Jött László és összetörte a rablók seregét, úgy szétmállott iszonyú kezei között a gyülevész csoport, amint porrá zúzódik a gabnaszem a malomkövek között.
És mi lett Salamonnal?
Bolyongott, mint az üldözött vad s felháborodott lelkét nem csendesíthette le az a sok veszteség, mely őt érte. Elment a vad bessenyőkhöz, álmodozott arról, hogy mégis visszakerül a trónra. Hiába… hiába! Mese számba megy a róla fennmaradt emlékezet.
Megunta a királyi életet, elbujdosott Póla mellett egy rengeteg erdőbe s itt távol a mozgalmas világtól magába zárkózva a végtelen irgalmú Istenhez fordult. Jámbor remete lett az országot és koronát vesztett királyból.