Agg-mondát halljátok a kürtös Lehelről, magyar kapitányról, nagy-erős vitézről, kiről haótától zeng az ének.
Kapitánya vala a magyar nemzetnek, nagyratermett ősök sarjadéka Lehel, kinek Hadúr adott aczél-karban erőt, és megadta neki szivet gyujtogató nótáját a harcznak. Görbe kürtje függött oldalán Lehelnek, örökségül kapta e csoda-portékát, és akkép őrizte, mint legdrágább kincsét.
Mestere volt Lehel ő csoda-kürtjének, ki tanította rá? Hadúr maga talán, vagy ő leste el a zivatar zúgását, mikor reszket belé a földnek két sarka; vagy ő leste el a madár csicsergését, mikor esti órán kisded fészkére száll bokrok sűrűjében, s álmodik a tavasz bimbónyilásáról.
Ha ebbe a kürtbe Lehel beléfúja: Hadúr szava dörgött, a hadra riongó, végig a hang rezgett a levegőégen, hegyek ormaira szállott, mint merész sas, szárnyát terítette a völgyre, s rezegve tovább szállott… szállott.
S ha belé fújt Lehel holdsugáros éjjel, tábori tűz mellett, mig pihenő hősök hallgatták, merengve a múlt emlékein: Ó milyen édes volt Lehel szelid kürtje, édes, mint anyatej a gyönge gyermeknek, mint hajnali szellő langyos lebbenése… elaludt a szívnek szilaj háborgása, s erőt vett rajta az emberi szelidség.
Kürtös Lehelről hadd mondjam el a regét.
Német császár ellen pártot ütött Konrád, büszke Konrád herczeg, veje a császárnak, s küldött követséget a magyar vezérhez, Zsolt fia volt, Taksony magyarok vezére, kit hadi tanácsban Vér-Bulcs s kürtös Lehel támogatott vala.
Konrád emberei ékesen elmondták, mi járatban vannak vitéz magyaroknál. Álnokul ezt mondták:
– Ismeri a herczeg magyarok erejét, soha úgy nem bizott semmihez, mint ehhez. Németek többsége császárul Konrádot kivánja, tehátlan, hadi szövetséget kötni jöttek ide vitéz magyar néphez a herczeg nevében. Ingyen sem kivánja, hadi zsákmányon túl fizet évi adót, s tiszteletben tartja a magyar vezérnek minden kivánságát.
Taksony meghallgatta, ott volt Lehel, Vér-Bulcs s a magyarok többi vitéz kapitányi.
– Kapitányok, – kérdé Taksony fejedelem – hadd halljam, mit szóltok herczeg kérésére.
Lehel szóla elsőbb:
– El ne szalaszd Taksony, német bánja meg, ha német ellen támad. Vagyon számadásunk úgyis a császárral, mert nevünkön száradt minap a gyalázat. Ennek a császárnak apja mérte reánk rettentő csatában. Azt a gyalázatot, vezér, le kell mosnunk; németet a német töri, nosza rajta, segítsünk egyiknek, pusztuljon a másik. Köss vele szert, Taksony, ez az én tanácsom.
Vér-Bulcs, kinek neve maga iszonyat volt ellenség fülében, s ellenség szemében, röviden így adta hathatós tanácsát:
– Talpra magyar, mondom, s el németpusztító viadalba!
Taksony izente Konrádnak:
– Szavának embere legyen urad, mondd meg, segítséget viszünk császár ellenében Konrád jó voltára, s ott lesz a magyar had, mikor nem is sejtik.
Ott termett a magyar, mikor nem is sejték, hanem olyat talált, a mit nem is sejtett.
Halljátok, mi történt?
Az történt, nem egyéb, hogy az álnok herczeg gyávaságból, miből, szivét változtatta, oda békélt szépen a császár lábához s kérte bocsánatját, merthogy nagyot vétett.
A császár kegyelmet adott vala néki, és a két ellenség seregéből egy lett. Egyenként is nagy volt, együtt még nagyobb lett, s így várták közösen németek ostorát, magyarok seregét.
Hárman indultak volt hazulról, a három legvitézebb vezér: Lehel, Botond, Vér-Bulcs.
Útközben így szólott Botond két társához:
– Ketten meggyőzitek a németet, társak, azért én más útra térek, új kalandra, s hogyha megrakodtam nyugati kincsekkel, találkozunk esmég haza felé tartva.
No jól van. Ebben ők szépen megegyeztek, Botond délfelé ment, nyugatnak Lehel s Bulcs, majd ha visszatérnek, újra találkoznak.
Hadúr akarta, hogy ne találkozzanak, vagy talán Urdungnak volt a végezése. Mert bizony nem látta soha többé Botond derék két barátját.
Hanem tovább mondom.
Merre csak haladtak az idegen földön, volt a lakosoknak szörnyű riadalma, városok ürültek, nyájakat elhajták, s szembe velök nem szállt de egy árva lélek. Hanem Konrád herczeg népe sem fogadta, elejébe nem ment kalauznak német.
Mikoron megtudták herczeg árulását, császár s Konrád hada egyesültét, bezzeg feltámadt bennök a boszú gondolatja. És esküt esküvék kürtös Lehel ajka.
– Sirom az öléből testemet kivesse, ha a hitszegő német herczeg fejét ketté nem hasítom!
Vér-Bulcs reá mondta:
– Ha te nem, akkor én, Hadúr úgy segéljen!
Vissza dehogy tértek, mégha százszor annyi lett vón is a német, vagy ezerszer annyi. Gyávaságot nem tűrt Árpád ivadéka, mert a rabszolgánál, az igás baromnál sokkal alább való szemökben a gyáva. Ki csatában elhull ellenség kezétől, nem szégyenli majdan ott a másvilágon elejébe lépni őseinek, mert hát dicsőséges győzni, dicső elesni a vérontó csatában.
Vissza dehogy tértek, szembe szállottak ők a Lech vize mellett császár seregével.
Jaj, ha én a csatát el tudnám mondani Isten igazában, azt a szörnyű csatát a Lech vize mellett…
Minémű haraggal csaptak vala össze, miképpen riongott Lehel vezér kürtje, minden hang tűzcsóva, amely szivet perzsel, vért forral, s a gyávát hőssé változtatja. Nyilak mint röpültek, pajzsok háta repedt, vas végű kópjáknak se szeri, se száma. Kardok csattogása, testek zuhanása, össze-vissza hangja biztató szavaknak; haldoklók hörögnek, átok az imádság, mellyel lelkök elszáll vérlepte testökből. Nő a hullarakás, fogy a magyar folyton, de a német sereg mintha szaporodnék.
Vér-Bulcs mellől elhullt kétszer tízezer már, de őt leterítni nem akad halandó; Lehel karja, lova csepeg csupa vértől, köröskörül fogták, de a halál őtet kerültön-kerüli. Fogát vicsorgatja, dörgi áldáz hangon:
– Herczeg, hazug herczeg, kutyahitű herczeg, ide jöjj, gyáva nyúl!
Hallja Konrád, hanem oda menni nem mer, de parancsol büszkén:
– Császár kivánsága, hogy azt a két vezért fogjátok el élve.
Teljesült a császár gonosz kivánsága, s megesett rajtok a legnagyobb gyalázat: Lehelt és Vér-Bulcsot lovakról lehuzták, lánczczal megkötözték.
Iszonyú csatának ilyen lőn a vége.
*
Hát a mi azután következett rájok!
Büszke német császár éktelen dühében Lehelt és Vér-Bulcsot szine elé hívta; mind ott voltak körben császárt udvarolva herczegek és grófok, ott volt a hizelgő Konrád is, ki szavát galádul megszegte.
– Hadd lássuk – úgymond a diadalmas császár – hadd lássuk, lánczok közt azt a két kegyetlen pogány vezért, kiktől Németország reszket. Kalitkába zárva milyen az oroszlán, vagy milyen a kígyó, kinek méregfogát kitörtük.
Elé hozták Lehelt, elé Vér-Bulcsot is, tehetetlen dühök, hogy vegyék csúfságra, s szemtől-szembe lássák megaláztatásuk.
Nézhette a császár, meg a többi urak, ezen a két hősön vala mit látniok. Büszke arczuk vala méltósággal teljes, nyoma sem volt rajta tehetetlen dühnek, oktalan haragnak; nem terült el azon a halál félelme, alázatos kérés ajkaikra nem jött, ott álltak komoran, némán. Lehel körülnézett, s kereste az arczát hitszegő herczegnek, kivel ez világon, ha utoljára is, számadása volna.
Közel állott hozzá, kiváncsian nézte, s bizony ábrázatján világért sem látszott, hogy bánja, amit tett, sőt kérkednék vele, hahogy módja volna.
Szólt a német császár:
– Kezemben vagyon az életetek, ime telve a sík mező magyar halottakkal. Német karja sujtott pogány magyart, Isten nékünk adta ma a harcznak diadalmát. Negyvenezer magyar hagyta el hazáját, negyvenezerből hány látja hazáját? Bizony kevés látja, ti sem látjátok meg, iszonyú vezérek. Készül a bitófa, kéznél van a hóhér, nap alkonyulatát utószor látjátok. Ámde hogyha volna kivánságotok még, szóljatok, betöltöm, tud a német császár emberséget.
Vér-Bulcs reá szegzi sötét tekintetét a német császárra, s mordul hangzik szava.
– Német szó hazugság, tartsd meg kegyelmedet, nem kellene, ha azt térden állva adnád.
Szólott Lehel vezér:
– Császár, nekem volna még egy kivánságom. Adjátok ide az én szerette kürtöm, véres háborúkban leghívebb bajtársam, búcsúzzam el tőle, fújjak bele egyszer, aztán legyen, amit Hadúr reám mére, akármilyen végem.
Elámult a császár, el a német urak, hallatára ilyen szelid kivánságnak. Ismerték ők hirből kürtös Lehel dolgát, csodaadományát, s bizony megkivánták hallani közelről, minek távolabbról, ellen táborából, rémes volt a hangja, milyen szeliddé vált a halál küszöbén.
Parancsol a császár:
– Hozzátok a kürtöt, adjátok oda a fogolynak, hadd fújja utolsó nótáját, búcsúzzék el tőle s az árnyékvilágtól.
Kezéről leveszik a csörgő bilincset, s oda adják néki ő szerette kürtjét.
Lehel simogatja, mint az édes anya kisded csecsemőjét, nézi szeretettel, s ajkához emeli, azután beléfúj.
Milyen édes hangok, milyen csoda-lágyak, gyermek altatója édesebb nem lehet, nyári szellő ennél lágyabban nem kering… Ezüst hangú tündér tanította-e rá, mikor holdvilágos nyári éjjeleken arany-fátyolát a pázsitra teríti, s énekel… énekel, hogy álom szállja meg a liliom, rózsa szirmain pihenő szines pillangókat…
Közelebb jönnek a német urak rendre, legközelebb hozzá lép Konrád, a herczeg, s hallgatja Lehelnek búcsúzó nótáját.
Imhol a lágy zsongás harsogóbbá válik, csatára serkentő riadóvá gyorsul, a kürt öblös torkán alig fér ki a hang, a kürt falát csaknem hogy szerte repeszti…
Ennek a hangnak volt az a nagy hatalma, hogy a félholtba is visszatért a lélek, s megszázszorozódott a csüggeteg erő magyar vitézekben.
Halljátok mi történt a csata mezején. Mikor Lehel vezér a riadót fújta, a véres hullákba visszatért a lélek, halálos álmokból fel-felriadtak, fejök fölemelték, kardjukat kapkodták, mintha készülnének újabb viadalra, megszállta mindet a győzelem reménye…
De kürtös Lehelnek számadása volt még, ez forgott agyában, szeme ettől égett, arcza ettől lángolt, mig fújta a kürtöt, s mikor elhallgatott, villámnál gyorsabban kezében fegyverré vált a kürt, s rázuhant hitszegő herczegnek, Konrádnak fejére. Ott találta, a hol hártyává vékonyul a halánték csontja.
Egy jaj-szó csak kevés, de annyit sem mondott, a mint földre zuhant, s megtörék szemének fénye mindörökre.
Lehel is csak ennyit:
– Német, reá szedtél. Eredj előbb oda, a hol nekem szolgálsz, a másik világra!
Vér-Bulcs, kürtös Lehel soha meg nem látták szép Magyarországot, de Konrád herczegre sem sütött többé le Hadúr fényes napja.
Eddig van, nem tovább, a szomorú ének.