Egész nap esett az eső, még estefelé sem akart elállni.
De a Kisfiú mégis útra készülődött.
– Megyek Rémusz bácsihoz – jelentette be Anyának.
– Maradj itthon inkább – felelte Anya. – Ilyenkor senki sem jár odakint. Nézz csak ki az ablakon: a kutya ott fekszik a házában, a tyúkok ott ülnek az ólban, a tehenek bent kérődznek az istállóban.
A Kisfiú kinézett az ablakon, és igaz: üres volt az udvar. Csak egy-két liba tocsogott a sárban.
– A libák kint vannak – mondta a Kisfiú.
– A libáknak nem árt az eső. Azok szeretik a vizet.
– Én is szeretem – válaszolta a Kisfiú.
– De én nem szeretem, ha megázol. Csuromvíz leszel, mire odaérsz Rémusz bácsihoz.
– Nem leszek csuromvíz, mert neked van ernyőd, és azt ideadod, és akkor nem esik rám az eső.
– Hát nem bánom – mondta Anya. – Itt az ernyő.
Úgy, ernyősen állított be a Kisfiú Rémusz bácsihoz.
– Azt hittem, hogy ma nem jössz el – szólt az öreg. – Ilyenkor senki sem jár odakint.
– A libák kint vannak – felelte a Kisfiú.
– A libáknak nem árt az eső.
– A libák szeretik a vizet – mondta a Kisfiú.
– Nagyon szeretik. A legszívesebben egész nap a vízben locskolnának. Talán ezért is vállalkozott Liba anyó arra, hogy kimossa a szomszédai ruháját.
– Ez már mese? – kérdezte a Kisfiú.
– Ez bizony már mese – válaszolta Rémusz bácsi. – Ha vársz, ameddig megtömöm a pipámat, mindjárt mondom is a folytatását.
A Nyúlnak egyszer a Róka kertje mellett vezetett el az útja. (Nem ment be a kis kapun, dehogyis ment! Több esze volt annál.)
Odabentről ráköszönt a Róka:
– Adj’isten, szomszéd! Mi járatban vagy erre mifelénk?
A Nyúl látta, hogy kerítés van közte és a Róka között. Nem szaladt hát el, hanem megállt, és tőle telhetően barátságosan válaszolt:
– Mosnivalót viszek a patakra. Igen felgyűlt már otthon a szennyes fehérnemű.
– Nem is tudtam, hogy a mosáshoz is értesz!
– Ó, nem én magam mosom a ruhát – felelte a Nyúl -, hanem Liba anyó. Olcsón és gyorsan dolgozik.
– És szép tisztára mossa a fehérneműt? – érdeklődött a Róka.
– Olyan lesz a kezén, mint a patyolat! Még nézni is öröm.
– Jó, hogy mondod – szólt a Róka. – Alkalomadtán én is meglátogatom Liba anyót. A feleségem amúgy sem győzi már a sok mosást. – Ravaszul elmosolyodott: – Jól megfizetek majd a munkájáért.
Hej, megbánta már a Nyúl, hogy elfecsegte a dolgot! Hiszen ha a Róka bejáratos lesz az anyó házába, abból nem származhatik semmi jó.
Próbálta lebeszélni a Rókát:
– Hiába mennél. Mostanában igen sok a dolga. Csak azoktól vállal munkát, akikre már eddig is mosott.
A Róka a bajuszát pödörgette:
– Mondtam már, hogy jól megfizetem a fáradságát.
Látta a Nyúl, hogy sehogy sem térítheti el a szándékától a Rókát.
Vállat vont.
– Lehet, hogy akad még egy kevés ráérő ideje. Legjobb, ha a lakására mégy, estefelé otthon találod.
– Remélem! – vigyorgott a Róka.
– Majd szólok egy jó szót az érdekedben – ígérte a Nyúl. – Ha én beajánllak, bizonyosan szívesen fogad.
Elbúcsúztak. A Róka bement a házába (talán hogy összecsomagolja a mosatásra váró szennyest), a Nyúl pedig sietett a patakhoz.
Liba anyó a parton állt, térdig a vízben, és a ruhát sulykolta.
– Jó napot, anyó! – köszönt már messziről a Nyúl. – Hogy megy a munka?
– Épp jókor jössz! – felelte az anyó. – A szemüvegem beesett a patakba, márpedig anélkül olyan rosszul látok, hogy sehogy se találom. Ha megvolna a szemüvegem, akkor persze könnyen megtalálnám a szemüvegemet…
A Nyúl hamar megtalálta.
– Nagyon köszönöm – mondta Liba anyó. – Szívesen paroláznék veled, Nyúl szomszéd, de hát csupa szappan a kezem.
– A libának nincs is keze – szólt közbe a Kisfiú. – Csak lába van, keze nincs.
– Hát szemüvege, az van? – kérdezte Rémusz bácsi.
– Az sincs – felelte a Kisfiú.
– Persze hogy nincs – mondta az öreg. – Az igazi libának, annak nincs keze, és nincs szemüvege. De ez a Liba: meseliba, ennek keze is van, szemüvege is.
– És a Nyúl is mesenyúl – tette hozzá a Kisfiú. – Azért tud beszélni.
– Azért – bólintott Rémusz bácsi. – A mesében minden: mese.
– De azért igaz is – felelte a Kisfiú. – Játsszuk azt, hogy amit mesélsz, az: igaz.
– Jó – helyeselt az öreg néger -, játsszuk azt. Akkor hallgasd meg, hogy mi történt igazán ebben a mesében.
– Hoztam egy kis mosnivalót – mondta a Nyúl.
– Tedd csak le a partra. Estére már érte is jöhetsz. Otthon leszek.
– Tudom – felelte a Nyúl. – De sajnos, nemcsak én tudom, hanem a Róka is. Én árultam el, meggondolatlanul. Attól tartok, hogy még ma meglátogat.
– Csak jöjjön! – kiáltotta az anyó. – Látod ezt a nehéz sulykot? Ezzel verem fejbe, ha rosszat akar!
– Szép dolog a bátorság – válaszolta a Nyúl. – De ha egy liba meg egy róka összeverekszik, sohasem lehet tudni, hogyan végződik a dolog.
– Hát akkor mit ajánlasz? – tudakolta a Liba.
– Este, ha hazamégy – mondta a Nyúl -, kösd csomóba a mosott ruhát, és tedd az ágyra, oda, ahol aludni szoktál.
– És én hová menjek?
– Repülj fel a mestergerendára, ülj meg ott csendesen.
– Ami azt illeti – vakarta a fejét Liba anyó -, az utóbbi időben egy kicsit meghíztam, elnehezedtem. Nem tudom, megbírnak-e még a szárnyaim.
– Repülj előbb az asztalra, onnan a kemencére, onnan a gerendára – tanácsolta a Nyúl. – Úgy majd bizonyosan sikerül.
– És azután mi lesz? – érdeklődött az anyó.
– A többi az én gondom – felelte a Nyúl.
Elbúcsúztak, a Nyúl elindult hazafelé. Útközben azonban betért a Kutyához.
– Ráérsz ma este? Egy kis szívességre kérnélek.
– Miről van szó?
– Rókafogásról.
– Arra mindig ráérek – felelte a Kutya.
A Nyúl elmondta, hogy a Róka estefelé felkeresi Liba anyót. Hogy minek? Azt állítja, hogy mosni való ruhát visz neki, pedig alighanem egyéb célja sincs, mint hogy egyedül maradjon az anyóval a szobában, ahol senki sem látja, és elkapja a nyakát.
– Én is ott leszek! – ígérte a Kutya. – Fogadom, hogy a Róka ma este nem eszik lúdpecsenyét!
Sötétedéskor a Kutya elbújt Liba anyó udvarán, a fészer mögött.
Nemsokára jött is a Róka.
– Szerencsés jó estét, Liba anyó! – köszönt be a kertkapuból. – Hoztam egy kis mosnivalót.
De hogy választ nem kapott, beljebb lopakodott, belesett az ajtón a házba. Látta a félhomályban, hogy valami fehérség fekszik az ágyon. (A mosott ruhát rakta oda kupacba az anyó, úgy, ahogy a Nyúl tanácsolta.)
“Úgy látszik, Liba anyó már alszik – morogta a Róka a fogai között. – Hadd aludjék! Ráér felébredni, amikor már fogom a nyakát.”
S azzal lassan, óvatosan, hogy meg ne csikorduljon az ajtó, benyitott a szobába, lábujjhegyen odalopakodott az ágyhoz, hirtelen rávetette magát arra a fehérségre, megragadta a fogával, és már rohant is vele, ki a házból, ki a kertből.
Hanem ahogy a kertajtón kilépett, földbe gyökeredzett a lába az ijedtségtől. Mert ott állt előtte, alig egy lépésnyire, az, akitől a leginkább rettegett: a Kutya.
– Mit keresel itt? – kérdezte szigorúan a Kutya. – Mit viszel a szájadban?
A Róka letette a földre, amit a szájában tartott.
Ő maga is csak akkor ért rá, hogy megnézze, mi az, és roppantul elcsodálkozott, hogy nem Liba anyót hozta el az ágyról, hanem egy nyaláb mosott ruhát.
– Liba anyót kerestem – hebegte zavartan. (És ez nem is volt hazugság.)
– Minek? – vallatta a Kutya.
– Egy kis mosnivalót hoztam neki – felelte a Róka. (De ez már hazugság volt.)
– És aztán?
– Nem találtam otthon.
Liba anyó, aki igen megbátorodott, amióta a Kutya hangját hallotta, leszállt a mestergerendáról (előbb a kemencére, onnan az, asztalra, onnan meg a földre), és kilépett a házból.
– Nem találtál itthon? – szólt. – Pedig megtalálhattál volna, ha nem sietsz úgy ellopni azt, amit az ágyon felejtettem.
– Nem loptam én semmit! – védekezett a Róka. – Amit itt látsz, mind a saját fehérneműm.
És iszkolt volna el, ha a Kutya elébe nem toppan:
– Lássuk csak azt a fehérneműt!
Liba anyó egyenként felmutatta a ruhát:
– Ez itt a Nyúlé, ez a Borzé, ez a Mókusé!
– Mindig tudtam, hogy nagy csibész vagy – mondta a Kutya fejcsóválva a Rókának -, de hogy ruhatolvajlásra vetemedel, azt mégsem gondoltam volna rólad!
El is mondta még aznap Mezeiné asszonyságnak, az asszonyság pedig a környék minden állatjának, hogy a Róka fehérneműlopásra adta a fejét. Addig sem volt valami nagy becsülete a Rókának, de attól fogva még az a kevés is elveszett.
Rémusz bácsi kinézett az ablakon.
– Elállt az eső.
– Akkor nem nyithatom ki az ernyőt – mondta elszomorodva a Kisfiú.
– Azért kinyithatod – felelte Rémusz bácsi.
– Igaz – mondta a Kisfiú.
És úgy ment haza, nyitott ernyővel, pedig messze, az ég alján egy kis időre még kibukkant a felhők alól az esti napfény.