Egyszer régen, már nem is tudom, hány esztendeje, éldegélt egy faluban egy derék csizmadia. Márton volt a neve. Messze künn a falu házai mögött a legkisebb házikó volt az övé, abban lakott egyetlen leányával, Örzsével, egészen egyedűl.
Örzse szép leány volt, alig tizenhat esztendős; ő vitte a kis gazdaságot, mindig szorgalmas és máskülönben is jó, derék gyermek volt. Az apja szerette is nagyon.
Egyszer, mikor csizmát vitt be a városba, Márton mester kérdezte a leányától:
– No, kedves gyermekem, mi jót kivánsz magadnak? Mit hozzak neked a városból?
– Én nem kivánok, édes apám, semmit, – felelte Örzse, fejecskéjét hizelegve az apja vállára hajtva. – Hanem ha mégis hozni akar valamit, a mi nekem örömet szerez, hát hozzon egy friss erdei virágbokrétát.
Avval az apa elment a városba. Visszatérésekor kanyarodót csinálva, az erdőnek vette az útját, hogy leányának ott egy bokrétára való virágot szedjen.
De nagyon messze be kellett az erdőbe mennie, mert a legszebb virágokat akarta kikeresni. A mint keresgélve ment bejebb-bejebb, egyszerre csak olyan helyre ért, a hol még soha nem volt. Nagy csodálkozására itt egy pompás palotát pillantott meg, a mit hasonlatosképpen még sohasem látott.
Márton mesternek a kerítés nyitott ajtaján át pompás kerten s benne tömérdek sok virágon akadt meg a szeme. Egyik szebb volt a másiknál. Nem bírta megállani, hogy be ne menjen s hogy ne szakítson nehány szép virágot a leánya számára.
És be is ment. De nem esett mindjárt a virágoknak, hanem kereste a kertészt, vagy a gondviselőt, a kitől először engedelmet akart kérni. Összejárta az egész kertet keresztűl-kasúl, de sehol nem talált egy emberi lelket a kit megkérdezhetett volna. Bement a palotába is, mert tárva-nyitva volt az ajtó: de odabent sem látott senkit, a gyönyörű szobákban egy lelket sem talált.
Nem győzött csodálkozni rajta. Visszament hát ismét a kertbe, s már-már el akarta hagyni a nélkűl, hogy belőle virágot vigyen, mikor egy piros szegfű tünt a szemébe. Márton mester gondolta:
– Ilyen egyszerű virágért talán csak nem fog szót tenni senki, hiszen kárt ezzel nem teszek.
Avval lehajolt, és a következő pillanatban a kezében tartotta a leszakított szegfűt. De alig hogy ez megtörtént, egy tüzet lihegő szörnyeteg állott Márton előtt, kitátotta lángot lihegő torkát és így szólt:
– A szegfű leszakítása életedbe kerűl, vagy ide igéred nekem azt, a kinek a virágot szántad!
Márton mester se holt, se eleven nem volt. Sírt keservesen és kegyelmet kért a maga és szeretett gyermeke számára. Hasztalan; a szörnyeteg nem indúlt meg a kérésén, hanem közelebb jött hozzá…
Márton mester még jobban megijedt. Egyszer még látni akarta Örzséjét mindenáron. Egészen eltelve ettől az óhajtástól, a szegény ember a tüzet okádó szörnyetegnek mindent megigért, a mit kivánt.
– No, aztán úgy legyen, különben véged! – mondta a szörnyeteg, és azzal eltünt.
Márton mester magára maradt megint s bús szívvel indúlt hazafelé. Egyre azt hajtotta, mi lesz most belőle, mi lesz Örzséből, a kit kénytelen volt oda igérni, hogy még egyszer megláthassa?… Csak ment, ment… s egyszer csak azon vette magát észre, hogy a szobában van.
– Az Istenért, mi a baja, édes apám? Mi történt? – kérdezte Örzse tüstént, a hogy meglátta az apja ijedt, halovány arczát.
Márton mester elmondta a leányának a nagy baját, meg azt is, hogy félelmes szorongattatásában oda igérte őt annak az iszonyatos szörnyetegnek.
Örzse nagyon megijedt, mikor megtudta a szerencsétlenséget; de az apjáért még nagyobb dolgot is megcselekedett volna. Azért vigasztalta az apját is, mondván neki:
– Ne búsuljon édes apám, majd elintézem én a dolgot a szörnyeteggel. A jó Isten megoltalmaz minden bajtól.
Örzse két napig maradt még otthon, a harmadik nap aztán megfogta az apja a kezét és fájdalmas szívvel oda vezette az erdőbe a palota elé.
Itt a szerencsétlen apa búcsút vett gyermekétől, Örzse pedig szomorú gondolatokba merülve haladt az udvaron befelé. Ekkor egyszerre csak valami finom hang ütötte meg a fülét, így szólván hozzája barátságosan:
– Csak bátorság, édes Örzse! Tudom, hogy te jó, szelid leány vagy, azért én segítségedre leszek szükségedben, veszedelemnek idején.
Örzse bámulva állott meg, és egy iczi-piczi emberkét látott maga mellett, a ki nem volt nagyobb egy pár arasztnál és a ki tetőtől talpig szürke pókhálóba volt öltözve. Örzsének ideje sem maradt, hogy ámúlatát szóba foglalja, mert az emberke futott előre, a palotának tartva, és intett Örzsének, hogy menjen utána.
A kis emberke bevezette Örzsét egy szobába, a hol fényben csillogott minden. Volt benne egy kékselyem mennyezetes ágy, zsinórral és aranybojttal ékesítve, a falak mellett kipárnázott bútorok állottak és minden egyes edény csupa arany és ezüst volt.
Örzse csak nézett, nézett… szeme-szája elállt bámulatában. Végre a kis emberke így szólt:
– Itt fogsz lakni. De nekem most el kell téged hagynom. Hanem elébb halld tanácsomat: tégy meg mindent, a mit parancsolnak, ha az életed kedves. Légy bátor, ne félj semmitől; ha baj környékez, itt leszek és megoltalmazlak mindentől.
Avval a kis emberke eltünt. Éjszaka lett és az óra tizenegyet ütött.
Örzse lefeküdt az ágyba és aludni akart. De alig húnyta le a szemeit, egyszerre csak ott állott előtte a tüzes szörnyeteg s egy véka diót téve elébe, így szólt:
Ha megtöröd, jó dolgod lesz,
De ha nem, hát akkor jaj lesz,
Tőből levágom a nyakad,
Jól gondold tehát meg magad.
Egy óra múlva itt állok,
Vigyázz, mert én nem tréfálok.
Ezt mondván, eltünt a szörnyeteg. Örzse pedig megréműlve a hallottaktól, kiugrott az ágyából és tüstént hozzáfogott a kiszabott munkához.
Hanem biz az nagyon lassan ment, mert ott a szobában semmiféle diótörőt nem talált, minden egyes diót a fogaival kellett sorjában megtörni, a mi lassú és fáradságos munka volt.
Tizenkét óra tájban csak öt liternyi volt megtörve. De ekkorra már nagyon megfájúltak a fogai. Fájdalmában, de még inkább attól való féltében, hogy nem készül el a munkájával, elkezdett sírni s a jó Istent hívta segítségűl. De alig kérte a segítséget, már ott termett az iczi-piczi emberke mellette…
A mint a kis emberke a munkát meglátta, rögtön jelt adott, mire vagy ötven akkora kis emberke jött elő, mint ő maga. Mindegyik egy-egy kalapácskát tartott a kezében, és legott nekiestek a diónak mindnyájan. Nem telt bele egy szemhunyorításnyi idő, a munka el volt végezve – az utólsó dióig.
Ekkor az iczi-piczi emberke mondta Örzsének:
– Ezt az utólsó diót neked magadnak kell megtörni s a mi belőle kijön, azt megcsókolni.
Örzse úgy tett, a mint mondva volt. Megtörte az utólsó diót, de visszahökkent ijedtében, mikor meglátta, hogy belőle egy nagy fehér macska ugrik elő. A leány erőt vett magán, megfogta a macska fejét és megcsókolta. Ekkor az állat eltünt és Örzse aranybelet talált a dióhéjban.
Örzse úgy érezte, mintha kő esett volna le a szívéről, és hálát adott Istennek meg a kis emberkének a segítségért. A kis emberke megigérte neki a tanácsát és a segítségét továbbra is, a meddig jó és jámbor marad; azután apró csapatjával együtt eltűnt. Örzse pedig lefeküdt az ágyba megint és aludt reggelig.
A mint fölserkent, a dióhéjak és dióbelek helyett a szobában jó ételeket talált egy asztalon. Hamarosan hozzá is látott az evéshez, azután ide s tova járkált a palotában, megnézte benne a szép szobákat mind, s egyszer csak azon vette észre, hogy este van megint. Akkor visszament abba a szobába, a hol az éjszakát töltötte, s várta, mivel lepi meg újra a szörnyeteg.
Alig ütötte el a tizenegyet, ott termett nála a szörnyeteg ismét. De most két véka diót hozott neki s meghagyta, hogy a törés munkájával egy órára készen legyen.
Örzse kínlódott ismét tizenkét óráig, akkor a pirinyó emberke segítségére jött megint a seregével, s a munka csakhamar be is volt fejezve. Hanem hát az utólsó diót most is Örzsének magának kellett megtörnie, s a kis emberke tanácsára annak, a mi belőle kijön, azt kellett mondania:
Tarattyú, tarattyú,
Peng, pereg a sarkantyú…
Én leszek a feleséged,
S a dióért,
Ajándékért
Csókot fogok adni néked.
A leány úgy tett, a hogy a kis emberke meghagyta. S mikor a diót megtörte és a verset elmondotta, egyszerre csak egy iszonyatos medve állott Örzse előtt. Megijedt nagyon, de összeszedte magát most is, megczirógatta a medve fejét, megcsókolta a homlokát.
Az állat azonnal eltűnt, és a bél helyett most egy tündöklő drágakő volt az utóljára megtört dióhéjban.
Örzse megköszönte a kis emberkének a segítségét, mire ez jó éjszakát kivánt és apró társaival együtt hirtelen eltűnt.
A leány lefeküdt ismét és aludt nyugodtan, háborítlanúl másnap reggelig, a mikor ismét terített asztalra talált, s a napot járás-keléssel töltötte.
Az este eljött, s mikor a tizenegyet elütötte, a szörnyeteg ott volt megint. De ma tiz nagy kókuszdiót hozott, letette mind a leány elébe s így szólt:
Ha megtöröd, jó dolgod lesz,
De ha nem, hát akkor jaj lesz,
Tőből levágom a nyakad,
Jól gondold tehát meg magad.
Egy óra múlva itt állok,
Vigyázz, mert én nem tréfálok.
A szegény Örzse a kókuszdiók láttára elkezdett keservesen sírni, mert ezek nagyobbak voltak a fejénél is, aztán meg kőkemény volt a héjok, és bizonyos volt benne, hogy ezeket sem ő, sem a kis emberke nem tudja megtörni. Elkövetett mindent, a mi csak tőle telt: nyomkodta, ütötte-verte gyenge kezével egyiket a másik után, egymáshoz csapkodta, ütötte a lábával is, – hasztalan, egynek sem tudta a héját feltörni.
Nagy szorúltságában Istenhez fohászkodott, hogy segítsen rajta mostan is. És íme, a kis emberke tüstént ott termett megint a csapatjával, mindnyájan hoztak egy-egy kalapácsot meg egy tőkét, ezt letették a szoba közepére, aztán rátettek egy kókuszdiót és azt egyszerre mindnyájan ütni kezdték. Már a második ütésnél széttört a héj, és így ment ez a többi kókuszdióval is sortában, egészen a tizedikig; a tizediket Örzsének kellett most is megtörni.
A kis emberke oda adott neki egy kalapácsot. De a leány búsan nézett hol a kalapácsra, hol a kőkemény héjú kókuszdióra, a melyik már a tőkén feküdt: lehetetlennek tartotta, hogy ő a héját megtöri. Féltében úgy reszketett, mint a nyárfalevél.
A kis emberke biztatta, hogy csak üssön rá bátran, és mondta neki, hogy attól, a mi most kijön, mindent tűrjön el vonakodás nélkűl.
Nagyfélve aztán mégis csak rákoppintott Örzse a kókuszdióra. A héj szétnyílott és Örzse előtt egy szép királyfi állott, a ki megölelte és megcsókolta Örzsét és megszabadítójának nevezte, a kitől sohasem fog megválni.
Örzse nem szabadkozott, nem éppen azért, mivel a kis emberke megtiltotta, hanem azért is, mivel nagyon tetszett neki a királyfi. A királyfi bevezette egy nagy, pompás terembe, a hol sok uraság volt egybegyülekezve s az asztal ízletes eledelekkel megrakva.
Mikor a királyfi Örzsével belépett, az urak mindnyájan elkiáltották magukat:
– Éljen a mi Géza királyfink és az ő felesége, Erzsébet!
Ekkor aztán letelepedtek mindnyájan az asztal mellé, s megkezdődött a lakodalmi vendégség. És most megtudta Örzse azt is, hogy a teremben jelenlevők mind, még a palotabeli cselédek is, egytől-egyig az ő révén szabadúltak meg. Még a virágok is hálálkodva bólintgattak felé, mikor a lakoma után a gyönyörű kertet bejárta…
Másnap mindjárt elhozatta a királyfi az Örzse apját, s leány és apa nem bírtak az örömükkel, a mint egymást meglátták. Márton mesternek ezután le kellett mondania a mesterségéről, és ott maradt gyermekénél a pompás palotában, a hol azután hárman sok, sok esztendőn keresztűl vidáman és boldogan éltek, és most is élnek, ha meg nem haltak.