Az igazságszerető Mátyás királynak volt egy juhásza, akit erősen szeretett, mert sohasem hazudott. Egyszer a burkus* király meglátogatta Mátyás királyt, s asztal fölött Mátyás beszélni kezdett a juhászról, hogy az ilyen meg amolyan becsületes ember; hogy az életében sohasem hazudott; hogy nincs az a kincs, amelyért hazugságra lehetne bírni.
– De már ezt nem hiszem – mondotta a burkus király.
– Nem hiszed? Jól van, hát fogadjunk!
– Miben?
– Ha hazugságra bírod a juhászomat, neked adom az országom felét. Ha meg nem bírod hazugságra, te add nekem az országod felét.
Egyszeriben kezet csapnak, s a burkus király leánya, aki szintén ott ült az asztalnál, elütötte a kezüket.
Aztán többet nem is beszéltek a juhászról. Egyébre jött a beszéd sora. Ettek-ittak, vígan voltak, a juhászra nem gondoltak. Hanem mikor az ebédnek vége volt, s a burkus király a szállására ment, nem volt nyugodalma. Mind azon tűnődött, hogy kaparinthatná meg Magyarország felét. Hallotta, hogy van Mátyás királynak egy aranyszőrű báránya, s az is a juhász keze alatt van. Gondolta magában, kimegy a tanyára a juhászhoz, ígér neki tenger kincset az aranyszőrű bárányért, s ha majd Mátyás király kérdőre fogja a juhászt, hogy hova lett a bárány, nem mondja meg az igazat. S akkor övé lesz az ország fele. Felöltözött a burkus király magyar paraszt-gúnyába, s kiment a juhászhoz. Köszöntötte illendőképpen:
– Adjon isten jó napot, atyafi!
– Adjon isten, fölséges uram! – fogadta a juhász.
– Hát te honnét tudod, hogy én király vagyok?
– Látom én azt a járásáról – mondja a juhász.
– No, jól van – mondta a burkus király. – Ha megismertél, hát az se baj. Tudod-e, miért jöttem hozzád?
– Tudom, ha felséged megmondja.
– Azért jöttem hozzád, te juhász, hogy add el nekem ezt az aranyszőrű bárányt, s annyi pénzt adok érette, hogy halálodig hatlovas hintón jársz.
Mondta a juhász:
– Nem tehetem, felséges uram. Mit mondanék az én királyomnak, ha kérdené, hol az aranyszőrű bárány?
– Ó, te bolond, hát azt mondanád, hogy a farkasok elvitték!
– Azt én nem mondanám, felséges uram, mert én még sohasem hazudtam, s nem is hazudok soha.
– Add ide, juhász, úrrá teszlek!
– Nem akarok én úr lenni, felséges uram, hadd maradok az én szegénységemben. Ha felségednek olyan erősen tetszik ez a bárány, vegye meg a királytól. Hátha eladja.
Látta a burkus király, hogy itt hiábavaló minden beszéd, visszament a szállására nagy búsan, gondolkozott, tűnődött magában, hogy tudná megkeríteni azt a bárányt. Mit gondol, mit nem, azt gondolja magában, hogy elküldi a leányát a juhászhoz, ha tőle megtagadta is, majd nem tagadja meg a leányától, aki, közbe legyen mondva, olyan szép volt, mint égen a csillag. Mondja a leányának, hogy mit gondolt.
– Jól van, édesapám, elmegyek, megpróbálom.
Kimegy a leány a tanyára, vitt magával annyi aranyat, amennyit egy ládácskában elbírt. A juhász éppen terelgette a nyájat. Odamegy egyenest, s köszönti:
– Adjon isten jó estét, szegény juhászlegény!
– Adjon isten, királykisasszony! Ugyan bizony, hol jár itt ilyen késő este?
– Hej, te szegény juhászlegény, ha tudnád, miért jöttem! Nincsen nyugtom, maradásom, mióta az aranyszőrű báránynak hírét hallottam. Nézd csak ezt a ládácskát, tele van színarannyal. Add nekem a bárányt.
– Nem adhatom, felséges királykisasszony.
Vitt magával a királykisasszony jóféle borokat is. Kínálta a legényt:
– Igyál, szegény juhászlegény!
Ivott a juhászlegény, jókedve is kerekedett, s a királykisasszony megint szerencsét próbált. Kinyitotta a láda födelét, hadd lássa a fényes aranyokat.
– No, lásd, szegény juhászlegény! Ez mind a tied, s még kapsz sokkal többet, csak add nekem az aranyszőrű bárányt!
Mondta a juhászlegény:
– Nem adhatom, felséges királykisasszony. Az aranya s a világ minden kincse mind hiábavaló. De ha egyszer megcsókolna, Isten engem úgy segéljen, mindjárt magának adnám az aranyszőrű bárányt.
A királykisasszony egy kicsit gondolkozott, aztán ő bizony megcsókolta a juhászlegényt.
– No -, mondta a királykisasszony -, most öld meg a bárányt, nekem csak az aranygyapjas bőre kell, a húsát edd meg a legényeiddel!
Megöli a juhász a bárányt, lehúzza a bőrét, a királykisasszony kikapja a kezéből, s szalad vele haza nagy örömmel. Hej, örült a burkus király! Alig várta a reggelt, ment Mátyás királyhoz, vitte a bárány bőrét.
– Ihol, itt az aranyszőrű bárány bőre, most hadd lássuk, vajon megmondja-e a juhász az igazat?
Eközben a juhász is fölkelt, s szörnyű búnak eredt szegény feje. Szidta magát, mint a bokrot. Szomorú volt, mint a háromnapos esős idő. Mit csináljon? Ha megtudja a király, felakasztatja.
Gondolja magában, bemegy a királyhoz, s kérdés nélkül megmondja a tiszta szent igazságot. Amint megy a pusztán, talál egy ürgelyukat, abba beleszúrja a botját, ráteszi a kalapját, aztán egy kicsit hátrált, s mintha az a bot lett volna Mátyás király, szép csöndesen, alázatosan ment feléje, s köszöntötte illendőképpen:
– Adjon isten jó reggelt, felséges királyom!
Mindjárt válaszolt is magának:
– Adjon isten neked is, juhászlegény! Mi újság a tanyán?
– Ott bizony nagy baj van, felséges királyom. Elveszett az aranyszőrű bárány.
– Nem igaz, kutya teremtette, mert akkor a többi is elveszett volna!
Kihúzta az ürgelyukból a botját nagy búsan, s mondta magában: “Nem sül el a hazugság, jobb, ha megmondom az igazat.”
Ment tovább, s megint talált egy ürgelyukat. Abba is beleszúrta a botját, rátette a kalapját, gondolta, hogy ez Mátyás király, s köszöntötte:
– Szerencsés jó reggelt, felséges királyom!
– Adjon isten, juhászlegény! Hát mi újság a tanyán?
– Nagy a baj, felséges királyom. Az aranyszőrű bárány beleesett a kútba, s odadöglött.
– Nem igaz, kutya teremtette, mert akkor a többi is beleesett volna!
– Így nem jó – dörmögött magában a juhász. Kihúzta botját az ürgelyukból, szemére csapta a kalapját, s ballagott nagy búsan Budavára felé. Hanem amint ment, mendegélt, harmadszor is talált egy ürgelyukat. Gondolja magában: három az Isten igaza. Harmadszor is beleszúrja a botját, s megpróbálja a hazugságot.
– Adjon isten jó reggelt, felséges királyom!
– Hozott isten, juhászlegény, mi újság a tanyán?
– Nagy baj van ott, felséges királyom. A farkasok megették az aranyszőrű bárányt.
– Hazudsz, ilyen-olyan teremtette, mert akkor a többit is megették volna.
Hej, uramteremtőm, mit csináljon?! A harmadik hazugság sem sült el.
Isten neki, megmondja az igazat. S ahogy erre határozta magát, valami olyan furcsa dolog jutott az eszébe, hogy egyszeriben nagyot kacagott. Most már nem búsult, felvidult az arca, félrecsapta árvalányhajas kalapját, s úgy ment fel Budavárába nagy hetykén, a király színe elé.
Mátyás király éppen az asztalnál ült, ott ült a burkus király is, ott ült a burkus király leánya is. Már előre örült a burkus király, hogy övé lesz az ország fele, mert a juhász bizonyosan nagyot hazudik.
Köszön a juhász:
– Adjon isten jó reggelt, felséges királyom! Kigyelmednek is, burkus király őfelsége s szép királykisasszony!
– Hozott isten, juhászlegény! Mi újság a tanyán?
– Ott bizony nincs egyéb, felséges királyom, csak az aranyszőrű bárányt elcseréltem egy fekete bárányért.
– Miféle fekete bárányért?
– Hej, felséges királyom, szebb az a bárány az aranyszőrűnél. Olyan szép, hogy a napra lehet nézni, de arra nem.
– Hát hol az a bárány? Hozd be!
– Nem kell azt behozni, felséges királyom, ott ül az asztalnál. – S rámutatott a burkus királykisasszonyra.
Nagyot kiáltott örömében Mátyás király:
– Jól van, fiam, csakhogy az igazat mondtad, legyen a tiéd, amit nyertem igaz szavadért!
Mit volt mit tenni a burkus királynak, az országa felét elnyerte Mátyás király, oda kellett, hogy adja. Mátyás király meg a juhásznak adta. De ha már az ország fele a juhászé, hadd legyen övé a leánya is. Bezzeg a királykisasszony egy szikrát sem húzódozott a juhászlegénytől. Ott helyben papot hívtak, nagy lakodalmat laktak.
Így volt, vége volt, mese volt.