Volt valahol régen… biz a helyet éppen megmondani nem tudom, elég az, hogy volt egyszer egy várkastélyban egy Kunigunda nevű kisasszony, a ki nagyon sokat tartott a szépségére, meg a gazdagságára, a mit halála után az apja ráhagyott.
Csak cziczázott a gavallérokkal, a kik ugyancsak törték a rést; még más országokból is kopogtattak nála herczegek és más nagy urak, hogy feleségűl kérjék. De mindannyian szégyenkezve mentek el a háztól.
Mert Kunigunda mindegyiknek olyan fogas kérdéseket adott föl, hogy egyik sem tudta megfejteni, akárhogyan törte is a fejét. Az egyiknek azt kellett volna megmondania: hány tojást tojt a tyúkja ebben az esztendőben? A másiknak: hogy hányszor tüsszentett a kisasszony tegnapelőtt? A harmadiknak: hogy hova zárta a gyöngyeit? A negyediknek: hogy mit álmodott az elmúlt éjszaka? – Efféle fogas kérdéseket adogatott föl a kérő uraknak.
Ha a kérők nem birtak rá megfelelni: hát kigúnyolta, kikaczagta őket s legott útilaput kötött a talpukra. Ezek aztán nagyon bosszankodtak és azt kivánták, hogy bárcsak valami szabó tévedne be hozzá egyszer, a ki oktalan okosságával éppen hozzáillő volna.
– Eszi őket a méreg, – szólt a negédes, rátarti leány, – hogy egyikök sem elég okos nekem, hogy egyikök sem kell.
És az egész udvarban igazat adtak neki. Ő pedig, hogy a kérőket még inkább bosszantsa: közhírré tétette, hogy a ki a kérdésére megfelel, hát arra esik a választása, még ha csak egy szabó lenne is; mert csak az olyan ember méltó az ő kezére, a ki az ő gondolatát ki tudja találni.
Erre sokféle népség jött a várkastélyba, törték a kérdésen a fejöket sortában, de bizony senki sem tudott megfelelni, mire a kisasszony bosszúsan elűzte őket sorban. Majd beállított hozzá egyszer egy szabó is és feladatta magának a kérdést.
Kunigunda azt mondta neki:
– Nekem kétféle haj van a fejemen; milyen színűek azok?
A szabó nagysebten azt felelte rá:
– Hát az egyik arany, a másik pedig ezüst. Ez a kétféle szín.
A vár-úr leánya elhalványúlt az ijedtségtől, mert a szabó kitalálta. Hanem ijedtségéből csakhamar magához tért és így szólt:
– Ohó! valamikép azt ne gondold, hogy ezzel megnyertél. Még hátra van valami. Neked még ezt az éjszakát az én nagy medvémmel kell eltöltened, a melyik ottlenn van az istállóban. Ha aztán még holnap is eleven leszel, hát tüstént meglesz az esküvő.
A szabó erre azt felelte, hogy jól van, ő ezt a próbát is megcselekszi. Avval kerített egy hegedűt, egy csavaros fogót, meg néhány diót. Aztán szedett sima és gömbölyű kavicsokat, akkorákat, mint a dió, s avval ment az istállóba.
Kunigunda pedig bizonyosra vette, hogy a szabó ott hagyja a foga fehérjét s ő továbbra is hajadon marad. Mert a ki még bement a medvéhez az istállóba, egy sem jött ki élve onnan.
Mikor a szabó belépett az istállóba, a medve odament hozzá s a talpával akarta szívesen fogadni és úgy meggyomrozni, hogy eláll a lélekzete. A szabó ekkor így szólt:
– Megállj, maczkó! Nekem még végezni valóm van veled.
Ezzel elővett a zsebéből egy diót, megtörte és ette a belét. A medve ezt nagy csodálkozással szemlélte s ő is akart egy pár diót. A szabó hirtelen a zsebébe nyúlt és a medvének nehány kavicsot adott.
A medve a kavicsokat a szájába vette és erősen ropogtatta; de biz azok sehogy sem akartak feltörni. A medve csodálkozott rajta, hogy ő olyan ostoba. Mondta a szabónak:
– Törd fel te a fogaddal ezt a diót, nekem nem akar elsülni.
– Ejnye, micsoda ügyetlen legény vagy te, – szólt a szabó, – hogy még ennyit sem tudsz!
És fogta a kavicsot, de már dió volt a kezében és: recs! feltört.
– No, ez csodálatos! – mondá a medve. – Ha én ezt így nézem, azt gondolom, hogy én is tudnám. Hadd próbáljam csak még egyszer.
Erre a szabó megint csak kavicsot adott neki, és a medve egész erejéből úgy beleharapott, hogy megfájdúlt a foga, de a dió csak nem akart megroppanni.
– Ez onnan van, mert az állkapocsaid nagyon gyengék, – magyarázta a szabó; de ez a medvének nem fért a fejébe.
Ekkor a szabó elővette a hegedűt a kabátja alól és elkezdte kegyetlenűl czinczogtatni, mialatt tánczolt és futkosott az istállóban keresztűl-kasúl. A medvének ez annyira tetszett, hogy fölegyenesedve, ő is tánczra kerekedett és dörmögött is hozzá.
Mikor mind a ketten végig-hosszig ugrándozták az istállót, a medve így szólt:
– Hallod-e, nekem tetszik a hegedűlés. Vajjon nehéz-e az?
– Dehogy nehéz, csak érteni kell hozzá, – mondta a szabó. – Nézd, ide teszem a balkezem ujját, a jobbal pedig a vonót húzgálom; aztán megy vígan: hopsza, ej hajh!
Avval a szabó olyan csodálatos vígan hegedűlt, hogy majd kibújt a medve a bőréből.
– Hallod-e, a hegedűlés nagyon szép, – mondá a medve. – Ha megtanítanál engem, akkor én hegedűlnék magamnak és tánczolhatnék hozzá, a mikor kedvem tartja.
– Én megtanítlak, maczkó komám, – szólt a szabó, – de hadd lássam a talpadat, milyenek a körmeid, nem hosszúk-e nagyon?
– No nézd!
A mint a szabó a körmöket nézegeti, egyszerre elkiáltja magát:
– Tyű, biz azok nagyon hosszúk. Le kell belőlök vágni, akkor aztán könnyen megy a tanúlás.
A szabó elővette erre a csavaros fogót, a medve beletette a két első lábát s avval a szabó olyan erősen összesrófolta, hogy a maczkó nem mozdúlhatott s iszonyatosan bőgött fájdalmában.
A szabó mondta neki:
– Most várj, míg valaki ollót hoz, hogy levághassam a körmeidet.
Avval az istálló egyik szögletében leheveredett a szalmára s aludt jóízűen, a medve pedig dörmögött szakadatlanúl.
Kunigunda meghallotta a medve dörmögését s gondolta magában, hogy jó kedve van a medvének a szabó társaságában. Alkalmasint most ropogtatja ő kelmének a csontját… Bizonyosra vette, hogy megszabadúl a kérőjétől.
De a mint másnap reggel megnézték, hát a szabónak kutya baja sem volt.
Most már Kunigunda nem szólhatott ellene egy szót sem. Meg félt is a szabótól, a ki olyan nehéz dolgot végzett. Belenyugodott hát a sorsába.
Mikor a szabóval esküvőre ment, a medve dühösen utána futott a kocsisnak, – mert valami módon kiszabadúlt az istállóból. Kunigunda már messziről hallotta a fújást és mondta ijedten:
– No most mindnyájunkat elpusztít a gonosz pára!
De a szabó oda se nézett a bajnak.
– Ne féljen, drága leányasszony! – szólt Kunigundához bátorítva.
Avval kidugta a fejét a kocsi ablakán s oda kiáltott a medvének:
– Ismered a csavaros fogót? Várj csak, várj, mindjárt beleteszlek megint, s levágom a körmeidet!
A medve erre szörnyen megijedt és futott vissza gyorsan.
Igy lett a szabó a szép Kunigunda kisasszonynak az ura. Ez volt aztán élet!…