Ha egyszer beállít a baj, jön az aztán csőstül. Az én szegény kis Gabi fiammal is, hogy tavasszal meghült, egymásután végigpróbálkozott minden betegség. Csak az orvosa, a vén, pápaszemes doktor bácsi, tudná fölsorolni, hogy mi mindenféle betegség látogatott el hozzá, amint ott feküdt, heteken át, hálós kis ágyában.
Szomoru a ház, ha betegség a hivatlan vendég. Mindenki csak lábujjhegyen jár és azt szeretné, ha észrevétlenül tudna ki-besuhanni, nehogy a kis beteget megzavarja erőt adó boldog álmában. De mikor aztán eltakarodik a láz, amikor a betegséget kiseprüzték és nap-nap után egyre erősödik a kis beteg, egyszerre csak földerül a ház, napfény táncol a szobákban és még a butorok is mosolyognak. Talán kacagnak is örömükben, csak épp az ember nem érti a hangjukat.
Mihozzánk is beköszöntött ez a boldogság, amikor Gabi először kelt föl az ágyából. Nagy nap volt az. Szinte táncolni szerettünk volna örömünkben. Pedig szegénykét ugyancsak megviselte a sok betegség és úgy lefogyott, hogy még a szúnyog is kövérebb nála. De a doktor bácsi csak megvigasztalt:
– Most már összeszedi magát hamarosan. Majd adunk neki egy kis orvosságot, amitől úgy meghízik, hogy csak na! Két hét mulva megint pufók lesz az arcocskája, mint volt ezelőtt.
Hiszen megörültünk mi már ennek az igérgetésnek is, de azért mégis csak jobban szerettük volna, ha már csakugyan olyan pufók lenne a Gabi, amint az orvos igéri. Igen ám, csakhogy ehhez neki is lett volna szava. Az orvosság, az lehetett kitünő csodaszer is, de a hatása nem akart mutatkozni, mert hogy – a világért se vette volna be.
– Úgy-e most már egészséges vagyok? – kérdezte huncutul.
– Az, fiacskám. Hála a jó Istennek, egészséges vagy.
Fölvillant nagy fekete szeme:
– Ha pedig egészséges vagyok, minek akkor az orvosság? Egészséges ember nem szed orvosságot.
És nem is lehetett belédiktálni. Folyvást csak azt hajtogatta, hogy elég orvosságot kapott ő már eddig, most már nem kér belőlük. Hiába magyarázgattuk, hogy ettől meghízik, piros-pozsgás lesz az arcocskája, csak nem vett volna be belőle egy kávéskanálnyit sem.
– Az orvosságtól nem hízik meg az ember, – okoskodott a kis lurkó és magáról mindig úgy beszélt, hogy “az ember”. – Tudom én azt, hogy a tejecskétől, tojástól, hústól hízik meg az ember. De orvosságtól soha.
Magyarázgathattuk neki órahosszat, hogy: de bizony, ettől meghízna, – csak csóválta fürtös fejecskéjét. Hanem azért a mi nagy erősködésünk mégis csak szeget üthetett fejébe. Egyszer csak kilestük, hogy mit csinál a játékai között. És ettől kezdve bizakodni kezdtünk…
Volt neki egy szép nagy lószőr-huszárja. Magas, nyurga, nagy bajúszos huszár volt ez, ménkü nagy csizmában, amelyben csak úgy lötyögött a lába szára. Valamikor talán jobban is megfeszült rajta a fényes pitykés dolmánya, de a kóc kihullhatott belőle, vagy összelapulhatott, mert most bizony laposmellü, ösztövér legény lett a nagy bajuszos kurucból.
Nagyon szerette a huszárját az én Gabi fiam. Amikor betegen feküdt, lázas kis kezében folyvást azt szorongatta. És most is, hogy végre otthagyhatta az ágyat, folyvást evvel játszogatott, beszélgetett, ennek mondta el minden titkát és evvel tanácskozott minden nagy dologról.
Most is, amikor az orvosságot akartuk belédiktálni, a lószőr-huszárral ült tanácsot, hogy hát mit is tegyen. Valami okos dolgot süthettek ki ott a kuckóban, mert a Gabi egyszerre csak – amikor azt hitte, hogy nem látjuk – elővette az orvosságos flaskót, töltött belőle egy kávéskanálba és a kanalat odatartotta a lószőr-huszár szájához.
– Vén vitézem, – mondta neki, – próbáld ki te helyettem, hogy igazán meg lehet-e hízni ettől az orvosságtól? Rád is elférne egy kicsike hízás. Ha aztán te meghízol tőle, hát – Isten neki – én is csak ráfanyalodom…
Nem tudom biztosan, hogy ivott-e a lószőr-huszár abból a kitűnő orvosságból. De azt már tudom – hogyne tudnám! – hogy ettől kezdve… hízásnak indult!
Mert amikor kilestük, hogy mit is főzött ki a Gabi gyerek, mi is tanácsot ültünk az anyjával és ennek az lett a vége, hogy én kijelentettem:
– Most pedig meg kell híznia a lószőr-huszárnak! Akárhogy is, de meg kell híznia.
– Meg fog hízni! – jelentette ki a Gabi anyja.
– De hogyan?
– Azt csak bízd rám. Elfér még a dolmánya alá, meg a csizma-nadrágjába is jó sok kóc. Minden nap fölfejtem a ruhájának varrását és lassanként úgy megtöltöm kóccal, hogy olyan kövér lesz, mint egy generális!
Még aznap este neki is látott a hizlalásnak. És reggelre kelve Gabi csodálkozva vette kezébe a huszárját!
– Nini, már nem is lötyög úgy rajtad a dolmány!
Aztán megint elővette az orvosságot:
– Hát ha olyan jót tesz, hát ma is kapsz belőle egy kanállal. Csak hízz meg, jó öreg vitézem!
És a jó öreg vitéz meg is hízott. Minden este, a lámpafénynél, mialatt Gabi boldogan aludt, a nagybajuszu harcos egyre jobban kigömbölyödött. Egy hét mulva olyan kövér volt már, hogy pocakot is eresztett. És még egyre csak hízott.
Örült neki a Gabi:
– Csak az a baj, – mondta, – hogy még mindig sápadt vagy.
Ezen az estén szégyenkezve mondtam a feleségemnek, amikor éppen újabb kóccsomót varrt a huszár dolmánya alá:
– Bizony, egyről megfeledkeztünk. A huszár még ma is olyan halvány, mint volt az orvosságok előtt.
– Azon is segíthetünk!
– De hogyan?
– Fesd be az arcát. Piros-pozsgásra.
Előkerült egy-kettőre Gabi festékes doboza és… reggelre kelve a játékpolcon, a hova visszatettük, már piros-pozsgás arccal köszöntötte a huszár kis gazdáját.
Gabi ujjongott örömében és boldogan szaladt be hozzánk:
– Nézd apu, nézd anyu! Meghízott a huszárom, az arca is piros-pozsgás már, pedig csak egy hétig kapta az orvosságot.
Szinte ugrált örömében. És hozta be az orvosságos flaskót is:
– Ha a huszárom így meghízott tőle, megpróbálkozom vele én is!
… Két hete sincs ennek. És ma már gömbölyödik a Gabi arca, de meg egészséges, piros rózsák is nyiladoznak rajta.
Pedig ezeket már nem is én festem oda éjszakánként.