Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr: volt a világon egy szörnyű gazdag ember, s annak annyi juha, mint földön a fűszál, égen a csillag. Bizony mondom, annyi volt, hogy a gazda sem tudta, hány van, a számadó juhász sem tudta, pedig folyton számolták. Azt mondja egyszer a gazda a számadó juhásznak:
– Hallja, kend, én többet ennyi juhot nem tartok, hogy meg se tudjam számlálni. Hajtsa vásárra a felét, úgy szemre, a másik felét aztán majd megszámoljuk.
A juhász úgy szemre kétfelé is választotta a nyáját, s elindult az egyik felével a vásárra.
Mentek, mendegéltek, szép lassacskán eregéltek, hegyen fel, völgyön le, erdőn-mezőn átal, de egyszerre egy akkora folyóhoz értek, hogy a juhásznak szeme-szája tátva maradt. Mert nagy folyó ám a Duna, de még a Tisza is, hanem ez a folyó nagyapja lehetett volna mind a kettőnek. Hiszen ez még nem lett volna nagy baj, hanem ezen a rengeteg nagy folyón olyan keskeny palló volt, hogy azon egyszerre csak egy juh mehetett át.
Hej, édes Jézusom, megállott a juhász, vakarta a füle tövét, fel-felnézett az égre nagy keservesen: no, itt megöregszem, míg mind a juh átmegy!
De hát vissza nem fordulhatott, ha már idáig jött: nekiterelte a juhokat a pallónak, s azok el is indultak egyesével. Reggel indult az első, s mikor a Vacsoracsillag feljött, még annyi volt a juh a folyón innét, hogy a szem nem győzte belepni.
No, hogy mikor kerül át mind a túlsó partra, azt én magam sem tudom. Ha mind átértek, akkor a mesét tovább mondom…