Arra-arra, lefelé, egy kicsit felfelé, Tiszán túl, Dunán túl, hol a kurta farkú, tarka malac túr, volt egyszer egy király, s annak három fia. Mikor mind a három fiú annyira felcseperedett, hogy serkedezett a bajuszuk, azt mondta nekik a király:
– No, édes fiaim, most már menjetek, lássatok országot-világot!
Elindult a három királyfi három szép paripán, s mentek hegyeken-völgyeken, erdőkön-mezőkön keresztül, hol lefelé, hol felfelé, de mindig csak eléfelé.
Addig mentek, mendegéltek, míg egyszer csak egy rengeteg nagy városba értek. Kérdik a város végén egy fiútól:
– Hé, fiú, miféle város ez a falu?
Feleli a fiú, hogy ez a fejér király városa.
Megörültek a királyfik, hogy király városába értek, mentek egyenest a királyi palotába, ottan is a király elé, s elémondták, hogy kik s mik ők.
Örvendett a fejér király a fiúknak, mert erős barátságban volt az apjukkal. De hát még a királyfik örültek csak igazán, mikor meglátták a fejér király leányát. Sok szép leányt láttak a hazájukban, de ilyen szépet nem. Bezzeg közrefogták mind a hárman, kellették magukat, s ahogy a vacsorának vége volt, mind a három bement a király szobájába, s megkérték a leányát mind a hárman.
“Hát én most melyiknek adjam? – tépelődött a király. – Hej, hej, csak volna még két leányom!”
Mit csináljon? Egyiket sem akarta magára haragítani, hát azt mondta:
– Halljátok, fiúk, én most egyiknek sem adom a leányomat, hanem menjetek tovább, s amelyik mához esztendőre a leghasznosabb dologgal tér vissza, azé lesz a leányom. Itt a kezem, nem disznóláb.
A fiúk kezet csaptak, s még hajnalban útra kerekedtek. Együtt mentek, amíg egy nagy rengetegbe nem értek. Itt az út háromfelé ágazott, megegyeztek hát, hogy hárman háromfelé mennek, s majd esztendő ilyenkor találkoznak ezen a helyen.
Elváltak békességgel, s ment ki-ki az útjára. Sok-sok országot bejárt mind a három fiú, mindent jól megnéztek, vizsgáltak, egy s más dolgot megvettek, aztán ismét eldobták, mert még többet érőre akadtak. Hanem telt-múlt az idő, vissza is kellett már fordulni, egy-egy dologban mégiscsak megállapodtak mind a hárman, s mire az esztendő letelt, visszakerültek abba a rengeteg erdőbe, ahol egymástól elszakadtak.
Bezzeg hogy mindjárt azt nézték, melyik mit hozott. A legidősebb mondta:
– Nézzétek, én egy olyan messzelátó üveget vettem, hogy a világ végére lehet vele látni.
A középső azt mondta:
– Én egy olyan köpenyeget vettem, hogy csak belé kell csongolyodni,* s odarepít egy szempillantásra, ahová parancsolod.
A harmadik azt mondta:
– Én meg egy olyan narancsot vettem, hogy a halottnak, ha még nem telt el huszonnégy óra a halála után, csak az orra alá kell tartani, s egyszerre fölébred.
Ahogy ezt elmondják egymásnak, a legidősebb belenéz a messzelátóba, s hát, Uram, Jézus, csak kiejti a kezéből ijedten.
– Talán bizony valami rosszat láttál? – kérdezték a testvérei.
– Jaj, ne is kérdjétek, halva fekszik a királykisasszony!
Belenéz a másik kettő is a messzelátóba, s hát csakugyan igaz: halva feküdt a szép királykisasszony.
– Hamar, hamar – kiáltott a középső királyfiú -, bújjatok a köpenyegembe, egyszeriben ott leszünk, s hátha még fel lehet támasztani!
Belebújtak a köpenyegbe, s hopp! már ott is voltak a király palotájában. A legkisebb királyfi eléveszi a narancsot, a királykisasszony orra alá tartja, s lám, egyszeriben felpattan a szeme, mosolyog a szája!
Na, volt nagy öröm. Volt ám, de nem sokáig. Mert a királyfiak összevesztek a leányon. A legidősebb azt mondta:
– Engem illet, mert én láttam meg, hogy meg van halva.
A középső azt mondta:
– Azt bizony megláthattad volna: ha nincs az én köpenyegem, még most is az erdőben volnánk. Engem illet a leány.
– Úgy-e? – mondá a legkisebb. – Hát aztán mit értünk volna azzal, hogy az egyik meglátta, a másik ideröpített, ha nincs az én narancsom?
Nem tudott igazságot tenni köztük a király, össze kellett, hogy hívassa az ország bölcs embereit, hadd tegyenek azok igazságot. Ezek aztán összeültek, hét nap, hét éjjel tanakodtak, az egyik erre beszélt; a másik arra, míg a hetedik éjjel mégis megegyeztek, hogy a legkisebb királyfit illeti meg a királykisasszony.
Ebben megnyugodtak az idősebb fiúk is, s úgy járták a kállai kettőst az öccsük lakodalmán, hogy döngött belé a palota földje. Egyszerre csak a nagy vigasság közben eléveszi a legidősebb fiú a messzelátóját, s beléje kukkint.
– Gyere csak, gyere – mondja a köpenyeges öccsének -, nézz belé, s mit látsz?
– Látok – mondja ez – két szép leányt, mint két ragyogó csillag.
– No, ha látsz, bújjunk a köpenyegbe, s nézzük meg őket közelebbről!
Még meg sem gondolták jól, már ott is voltak. Az ám, király lánya volt az a két leány is. Megkérték a kezüket: adták, vitték a köpenyegben. Meg sem álltak hazáig. Hazaért ekkorra az öccsük is a feleségével.
Még csak most volt víg lakodalom. A sánták is rúgták a port, ahogy tudták. Tál, tányér elég volt, étel-ital kevés volt, mégis minden jól volt.