Egyik nap Rémusz bácsi ezt kérdezte a Kisfiútól:
– Ha a Teknős és a Medve kiáll egymással kötélhúzásra, mit gondolsz: melyikük lesz a győztes?
– A Medve – vágta rá a Kisfiú. – Mert ő az erősebb.
– Ezt gondolta a Medve is – bólintott az öreg. – Csakhogy megfeledkezett ám arról, hogy: “Többet ésszel, mint erővel!”
– Ésszel is lehet kötelet húzni? – kérdezte a Kisfiú.
– Néha még azt is lehet – felelte Rémusz bácsi. – Mindjárt meghallod, hogyan.
Mezeiné asszonyság és a leányai egy este szilvalekvárt főztek egy nagy kondérban. Odagyűltek a szomszédok is, segíteni, kóstolgatni. A Medve fát hordott az erdőről, a Róka a tüzet élesztgette, a Farkas egy nagy főzőkanállal a fortyogó, sűrű levet kavargatta, a Nyúl a báránykisasszonykákkal együtt fazekakat, bögréket, csuprokat, köcsögöket mosogatott, hogy legyen mibe tölteni a lekvárt, ha megfőtt.
Ott volt Teknős apó is. Hát neki mi hasznát vehették?
– Lányok, hozzátok a hintaszéket – rendelkezett Mezeiné -, és tegyétek fel rá Teknős apót.
– És mit csináljak odafent? – tudakolta az apó.
– Figyeld, hogy nem fut-e ki a kondérból a lekvár. Kár lenne minden cseppért.
Így is történt. A lányok vitték a hintaszéket, felsegítették rá a Teknőst, a Teknős pedig vigyázott, hogy ki ne fusson a kondérból a lekvár.
Mezeinének mindenkihez volt egy-egy kedves szava.
A Farkasnak ezt mondta:
– Igazán szép dolog, hogy ilyen szorgalmasan kevergeted ezt a fortyogó, sűrű levet. Pedig ugyancsak csípheti a szemedet a füst meg a gőz!
– Ó, szót sem érdemel – felelte udvariasan a Farkas. – Ezért a kis kellemetlenségért bőven kárpótol a lekvár finom szaga.
A Rókához így szólt az asszonyság:
– Tudom, nagy szívesség, hogy a tüzet élesztgeted. Hiszen az is megeshetik, hogy egy szikra megpörzsöli a bundádat.
– Nem az első pörzsölés lesz rajta – legyintett a Róka. – Különben is, vigyázok magamra.
A Nyúlhoz ezzel lépett oda:
– Látom, milyen szép tiszta minden fazék, bögre, csupor, köcsög! Ez a te érdemed, kedves Nyúl szomszéd, mert a lányaim ugyan nem valami szorgalmasak a mosogatásban.
– Éppen ellenkezőleg, tisztelt asszonyság – válaszolta a Nyúl. – A kisasszonykák nagyon is szorgalmasak. Valóságos élvezet velük a munka.
A Teknőst is megdicsérte:
– Nagyon hálás vagyok, hogy olyan éberen vigyázol a lekvárra. Neked köszönhetjük, hogy nem futott ki a kondérból.
– Szó, ami szó, eddig nem is igen akart kifutni belőle – vallotta be őszintén a Teknős.
A Medvének pedig ezt mondta az asszonyság:
– Te végzed a legnehezebb munkát. Nem gyerekség ám ennyi fát idehordani az erdőről!
– Ki végezze a nehéz munkát, ha nem én? – felelte önérzetesen a Medve. – Hiszen én vagyok a legerősebb köztetek!
– Ami igaz, az igaz – mondta Mezeiné. – Mindenki tudja, hogy ezen a környéken a Medve a legerősebb állat.
– Persze, mindenki tudja – helyeseltek a vendégek, akik bármennyit civakodtak is máskülönben, most a háziak kedvéért (meg a jó szilvalekvár kedvéért is) igyekeztek finoman, nyájasan viselkedni.
A Teknős azonban váratlanul felnevetett a hintaszéken.
– Mit beszéltek?! – kiáltotta. – Azt mondjátok, hogy a Medve a legerősebb állat a környéken?
Mezeiné megütődve tekintett rá.
– Miért? – kérdezte. – Talán ismersz erősebbet?
– Hogy ismerek-e? – kacagott a Teknős. – Már hogyne ismernék! Olyan jól ismerem, hogy jobban már nem is lehet.
– Nono! – pödörte meg a bajuszát a Medve. – Szeretném én látni azt az állatot!
– Hiszen már látod is! – felelte Teknős apó.
A Medve körüljártatta a tekintetét a szobában. Sorra vette valamennyit: a Farkast, a Rókát és a többieket – még a Nyulat is.
– Nem látom sehol – jelentette ki végül.
– Nem is láthatod, ha éppen oda nem nézel, ahová kellene – kuncogott az apó.
– Mondd meg már, ki az a nagyerős állat? – unszolta Mezeiné.
– Nem más, mint én! – felelte az apó.
– Te? – csodálkozott a Medve (és vele csodálkoztak a háziak is, a vendégek is). – Hiszen talán te vagy a leggyengébb az egész társaságban!
– Az igazat megvallva, engem is meglep a dolog – mondta a vendéglátó asszonyság. – Mert azt mindig tudtam, hogy sok eszed van, és nagyon kemény páncélt hordasz, de hogy olyan borzasztóan erős is vagy, azt most hallom először.
– Ha annyira csodálkoztok – válaszolta a Teknős -, legjobb, ha próbát teszünk.
– Birkózást ajánlasz? – kérdezte a Medve, és mindjárt gyürkőzni is kezdett.
– Inkább kötélhúzást – felelte a Teknős. – Hol egy jó erős kötél?
Hamar kerítettek egy vastag, hosszú kötelet. Megállapodtak abban, hogy a Medve megfogja a kötél egyik végét, a Teknős a másikat, és a Farkas vezényszavára mindketten akkorát húznak rajta, amekkorát csak bírnak. Így aztán kitudódik, hogy melyik az erősebb.
– Csak egy kikötésem van – tette hozzá az apó -, mégpedig az, hogy a kötél végével a víz alá merülhessek. Biztosabban állok odalent az iszapban, mint idekint a szárazföldön.
– Elfogadom a kikötést – felelte a Medve. – Mert én meg biztosabban állok idekint a szárazföldön, mint odalent az iszapban.
Ebben is megegyeztek hát. Valamennyien levonultak a folyóhoz – kivéve a báránykisasszonyokat, akiknek, bármennyire duzzogtak is, otthon kellett maradniuk, hogy a lekvárra vigyázzanak -, és felsorakoztak a parton.
– A versenyzők foglalják el helyüket! – rendelkezett a Farkas.
A Medve fogta a kötél egyik végét, és elsétált vele az erdő felé, a Teknős fogta a kötél másik végét, és lemerült vele a víz alá.
Egy idő múlva a Farkas megkérdezte:
– Elkészültetek?
– Hajjaj, már régen! – felelte a Medve.
A Teknős is felbukott a víz alól.
– Elkészültem! – válaszolta ő is.
De hogy mivel készült el igazában, azt nem mondta meg senkinek.
– Mivel készült el? – érdeklődött a Kisfiú.
– Nem találod ki? – felelte Rémusz bácsi. – Annyit elárulok, hogy a folyó vize igen zavaros volt.
– Megkért egy másik teknőst, hogy segítsen neki?
– Dehogyis! – mondta az öreg. – A Medve nem két, hanem akár száz teknőssel is könnyen elbánt volna. Egészen más dolgot művelt a Teknős odalent a víz alatt.
– Odakötötte valamihez a kötelet?
– Okos fiú vagy! – felelte Rémusz bácsi. – Éppolyan okos, mint Teknős apó. Mert azt csinálta csakugyan: odahurkolta a kötél végét egy vastag gyökérhez. Azt húzza el a Medve, ha olyan nagyon erős!
– Tehát elkészültetek mind a ketten – állapította meg a Farkas. – Hát akkor: vigyázz!… Rajta!
A medve kezdetben csak amúgy fél kézzel rántott egyet a kötélen.
Gondolta: az is elég lesz. Csak amikor érezte, hogy a kötél nem enged, akkor fogta két marokra. Nagyot húzott rajta: hiába.
Megfordult, átvetette a vállán a kötelet, nekifeszült. De most sem sikerült kirántania a vízből az apót.
– Ejnye, azt a hét meg a nyolc! – dörmögte. – Csak nem tesz csúffá egy ilyen hitvány kis teknős, akinél a fél talpam is nagyobb?
Megint fordult egyet, nekivetette a lábát egy cöveknek. Cibálta, rángatta a kötelet: hasztalanul. A végén a cövek is kidőlt, de a Teknős még mindig ott terpeszkedett, ahol az imént. Szemlátomást nem is igen erőlködött.
– Háromig számolok – hirdette ki a Farkas. – Ha a Medvének addig sem sikerül kimozdítania a helyéről a Teknőst, akkor elvesztette a mérkőzést.
– Szép lassan számolj! – mondta az apó. – Mert én nem háromig, hanem akár százig is bírom.
Hanem a Medve háromig sem bírta. Keze-lába remegett a fáradtságtól. Eleresztette a kötelet.
Abban a pillanatban a Teknős észrevétlenül leoldotta a kötél másik végét a víz alatti gyökérről, és kimászott a partra.
– No, belátod-e már, hogy én vagyok az erősebb? – kérdezte a Medvétől.
– Cickány legyek, ha egy szót is értek az egészből! – csóválta a fejét a Medve.
– Ha akarod, még egyszer megpróbálhatjuk – ajánlotta az apó.
De mielőtt a Medve válaszolhatott volna, megszólalt Mezeiné asszonyság:
– Azt hiszem, közben megfőtt a lekvár. Gyerünk haza: ilyen szép mérkőzés után valamennyiünknek jólesik majd egy kis kóstoló.
– Én is szeretem a szilvalekvárt – mondta a Kisfiú.
– Jó is az! – felelte Rémusz bácsi. – Eredj haza gyorsan, hátha éppen lekváros kenyeret kapsz vacsorára!
– Hátha! – mondta a Kisfiú, és hazaszaladt.