Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény napszámos, a kinek három fián kivűl még három más jószága is volt. A szegény napszámosnak ezekkel is nagyobb lett a gondja, mert ezek sem maradhattak faltúl, ezeket is táplálnia kellett.
Először is volt neki egy igen makranczos szamara, a melyik nem szenvedhette, hogy valaki a hátára üljön. A fülesnek szörnyen csiklandós volt az oldala. Mihelyt valaki ráült és a lábával a tomporához ért: no volt akkor ugrándozás, szökdécselés, és utóljára olyan magasra fölhajigálta a hátulsó lábait, hogy a rajta ülő a füles fején keresztűl bukfenczet hányva pottyant le a földre.
A másik jószága: egy hosszú, görbe szarvú s nagy, bozontos szakállú kecskebak volt. Ez a kecskebak olyan bohó volt, hogy azt képzelte magáról, hogy ő nálánál semmivel sem különb az ember, mivel neki is van szakálla. Meg azt hitte, hogy ő semmi másra nem való a világon, csak arra, hogy a szarvaival sortában halomra döntsön mindent, a mi közelébe jő.
A harmadik jószága: egy igen nagy, hófehér lúd volt. Ez a lúd gondolkodva iczegett-biczegett a napszámos házikója körűl, egész napon át. Oda sem nézett semminek, csak tépdeste a jóízű fűszálakat, s hogy a szavát el ne felejtse, hát olykor-olykor elgágogta magát.
A kecskebak és a szamár jó czimboraságban éltek egymással. De ezt voltaképpen csak azért tették, hogy a ludat bosszantsák. Nagyon haragudtak rá, mivel az valamivel többet tanúlt, mint ők. Mert ők maguk egyebet sem tudtak, mint a földön futkározni; de a lúd először is úszni tudott a falu mellett való nagy tavon, a nélkűl, hogy a teste vizes lett volna. Azután meg röpködni is tudott a ház körűl, és nagy könnyűséggel leszállani a farakásról, a melyik az udvaron felhalmozva majdnem akkora magas volt, mint a napszámos házacskája.
A kecskebak is, meg a szamár is meg akarták ezt egyszer próbálni. A mint a tavon a ludat úszkálni látták, gondolták, hogy hiszen az nem valami nagy summa, azt ők is meg tudják csinálni. Avval – uczczu! – egy hatalmas szökéssel beleugrottak a tó közepébe, s a víz összecsapott az oktondik fölött.
Iszonyatosan eviczkéltek a hideg hullámokban. A szamár ordított, a kecskebak mekegett élhetetlenűl s mivel ilyeténmódon a szájukat eltátották, hát annyi vizet nyeltek kelletlenűl, hogy majd megpukkadtak belé.
Erre oda úszott hozzájok a jószívű lúd és először a szamarat ránczigálta ki fülénél, azután pedig a kecskebakot szakállánál fogva a partra. Ott hevert a két vakmerő, s a lenyelt víztől úgy megpuffadt a hasuk, hogy jó darabig nem bírtak lábra állani.
Néha-néha a lúd, mikor jó kedve kerekedett, azt is megtette, hogy a házikó közelében levő meredek dombról nem lépegetve, hanem repűlve ment le. A mint a szamár és a kecskebak ezt látta, hát gondolta magában: no bizony, nem valami nagy mesterség! És hogy a libának mind a ketten megmutassák, hogy egy szamár és egy kecskebak is többet tud, mint bogácsot meg káposztát enni: nyomban megindúltak utána csinálni.
Ott fent a dombon egy kicsit kifútták magukat, aztán a füles elkezdte olvasni: egy-kettő-három, és avval hopsza! zuhantak lefelé a levegőben s a másik pillanatban ott hevert a két ugró a kemény földön, keservesen bőgve.
A szamár kificzamította a lábát s négy hétig nem tudott menni, a kecskebak pedig úgy az orrára esett, hogy a vér kibuggyant belőle, meg hozzá úgy megharapta a nyelvét, hogy három napig nem tudott enni s majd elveszett éhen.
E napságtól fogva a szamár és a kecskebak görbe szemmel nézett a lúdra. A hol csak tehették, folytonosan ártalmára voltak. És mikor már semmi mást nem követhettek el rajta, hát azzal csúfolták a szegény ludat, hogy csupán csak két lábon jár s fülkagylója nincsen.
Úgy esett, hogy a szegény napszámos nem tudott már kenyeret adni a három fiának, és a fű meg a bogács, a házikó mellett való kis mező is egészen le volt már legelve. Azért előszólította a három fiát és így szólt hozzájok:
– Fiaim, ti már elég nagyok vagytok arra, hogy a kenyeret magatoknak megkereshessétek. Menjetek ki a világba szerencsét próbálni. És mivel hogy én a barmainknak sem tudok már eleséget adni: hát osztozzatok meg rajtok és vigyétek őket magatokkal. Talán hasznukat vehetitek útközben valami módon.
A legidősebb fiú, a ki egy kicsit lusta volt s nem szeretett gyalogolni: a szamarat választotta. Gondolta, hogy azon bejárhatja akár az egész világot.
A középső fiú, a ki nyúlszívű, pulya volt, a ki hamar megijedt mindentől, a mi útjába kerűlt: a kecskebakot választotta magának. Gondolta, hogy hegyes szarvaival távol fog tőle tartani minden istentelen gonoszt, a ki vándorlásában nem hagyna neki békét.
A legfiatalabbnak már nem volt egyéb választása: megmaradt hát a lúd mellett. Ez ugyan neki semmit sem használhat, mivel rajta nem lovagolhat és sokkal kisebb, hogysem valami semmirekellő, valami útonálló tőle megijedhetne; de azért mégis csak magával viszi.
Aztán elindúlt a három testvér, különös útitársával, mindegyik a maga útján.
Mentek, mendegéltek…
A mint a legidősebb testvér egy mértföldnyi útat gyalogolt: megfájúlt a lába. Felült hát a szamarára. De a lába csiklandozta a csacsi oldalát. S mikor a csacsi nem állhatta már tovább, levágta a fejét az első lába közé, a hátúlsó lábait pedig az égnek hajigálta, mire a gazdája olyan bukfenczeket vetett a homokban, hogy tele lett vele a szeme, szája.
Mikor aztán feltápászkodott a szegény fiú, a fülest jól elverte. S mivel átlátta, hogy ezen a rakonczátlan állaton egy órányi útat sem tehet meg, annál kevésbbé járhatná be a világot: hát a csacsit hazafelé fordította s farba rúgta. Aztán egyedűl folytatta az útját.
A középső testvér is jókora darab földet, hátrahagyott már. Egyszerre csak az országúton találkozott egy libanyájjal, a melyet egy libapásztor a mezőre hajtott. A kecskebak, minthogy a libát ki nem állhatta, dühösen nekirontott a nyájnak, azt szétszalasztotta, sőt kettőt belőle agyon is szúrt hegyes szarvával.
Erre a libapásztor haragra lobbant. De mivel a kecskebakkal hiába való lett volna kikötni, hát nyakon csípte a dühös állatnak a gazdáját s úgy eldögönyözte a pásztorbotjával, hogy az eget is bőgőnek nézte. Aztán összeszedte elszéledt nyáját, a két agyonszúrt libát lábánál fogva a hátára vette s visszament a faluba, a honnan éppen az imént jött ki.
Az elnáspágolt fiú pedig, mikor a verés után kilihegte magát, fogta a kecskebakját, oda kötötte szarvánál fogva egy fához, hogy ne döfhessen. Aztán a libák haragosát úgy eldöngette, hogy még a csontja is ropogott belé. Mikor megelégelte a büntetést, a fiú eloldotta a szakállas jószágot s jól farba rúgván búcsúzásúl, hazafelé vederte ő is, mert átlátta, hogy őt a kecskebak nem csak hogy meg nem védelmezi, de még bajba keveri.
A legfiatalabb testvér azalatt háborítatlanúl haladt útján a libájával. A mint ment, mendegélt, nagysokára egy király-lakta szép városba ért.
Éppen akkor nagy volt ott a szomorúság a királykisasszony miatt, a kit egy gonosz boszorkány éjszakának idején a palotából titkon elrabolt és aztán magánál elrejtett. Itt senki sem tudott hozzá férkőzni, ha még olyan okos és ügyes, vagy még olyan bátor és elszánt lett volna is.
A boszorkány csupa irigységből lopta el a királyleányt, mivel az olyan gyönyörű teremtés és olyan áldott jó lélek volt, hogy a királyfiak seregestől tódúltak hozzá, hogy feleségűl kérjék. A boszorkánynak is volt egy leánya, de nem nézett rá senki. Pedig ez is igen szép volt. Hanem az volt a szerencsétlensége, hogy egy boszorkánynak a gyermeke volt, és éppen olyan gonoszszívű, akár csak az anyja.
A tömlöcz, a hol most a szegény, ártatlan királyleány senyvedt, egy magas, meredek hegyen feküdt, a melyik tiszta kristályból való és olyan tükörsíma volt, hogy azon ugyan senki ember fia nem tudott feljutni. Nem is akadt olyan vakmerő, a ki megpróbálja. A sikamlós kristályhegyoldalon bizonyosan elcsúszott és legurúlt volna a völgybe.
De ez még nem volt akadálynak elég. A hegy körűl egy nagy, mély tó volt. Ezt a tavat senki át nem úszhatta. Sőt mi több: a boszorkány a partján igen magas tövisfalat növesztett, a mely olyan vastag volt, hogy sem fejszével, sem szablyával nem lehetett keresztűlvágni. És a ki talán át akart volna mászni a falon: azt a tövisek menten megfogták és el nem eresztették volna soha, mivel meg voltak boszorkányozva.
Mikor a vén boszorkány az elrabolt királyleányt egy nagy repülő seprőn, a melyiken a levegőben ide lovagolt, erre a biztos rejtekhelyre hozta: a börtön kulcsát is a tóba vetette.
És megesküdött, hogy a fogoly mindaddig nem menekszik meg, míg csak valaki nem jön, a ki meg nem szabadítja. Csakhogy ez akárkinek is lehetetlen dolog volt.
A vándorló suhancz a városba érve beszállott egy korcsmába, hogy ott meghúzza magát éjszakára. Leült egy sarokba s hozzá fogott a falatozáshoz és vacsoráját a lúddal hűségesen megosztotta.
Ott megtudta a királyleány szomorú esetét. Meghallotta ezt az okos állat is, és különösen elméjébe vette abból a fődolgot: hogy a király annak adja a leányát feleségűl, a ki a boszorkány hatalmából kiszabadítja.
Mikor a lúd a gazdájával a szalmavaczkon feküdt, így szóla hozzá:
– Mivel engem magaddal hoztál s olyan hűségesen ápoltál és etettél, hát most hasznodra is akarok lenni. Holnap reggel a mint a pitymallat beáll, csendesen fölkelünk és a királyleányt megszabadítjuk.
– Szándéknak ez igen szép; csak azt nem tudom, hogy ejtjük módját?
De a lúd csak annyit mondott:
– Gondoskodjál ásóról, a többit aztán bízd reám.
És a mint a hajnal megfesté az eget, az éber állat emlékeztette a gazdáját az indúlásra, s mikor egy órányi útat megtettek, hát ott állottak a tövisfal előtt.
– Már most mit tegyek? – kérdezte az ifjú, a kinek sem szablyája, sem fejszéje nem volt és a ki úszni sem tudott.
– Te csak várj itt, míg visszajövök, – mondá a lúd, – és hogy neked azalatt az idő hosszú ne legyen: hát avval az ásóval, a mit magaddal hoztál, áss egy nyílást a tövissövény alatt, akkorát, hogy egy ember keresztűl bújhassék rajta. De olyan mélyen járjon ám az ásó, hogy a tövis gyökereit meg ne érintsd, különben észreveszi a boszorkány, és akkor a munkánk hiábavaló.
Erre a suhancz ásni kezdett; a parázs föld csak úgy omolt az ásó nyomában. A lúd pedig összeszedve minden erejét, nagy gágogással elrepűlt a bozontos, szúrós sövény fölött, és elérte a tavat a nélkűl, hogy egy tövis érintette volna.
Úszkált a vizen soká, soká, ide-oda; ledugta a fejét sűrűn, le is bukott a víz alá akárhányszor, és kereste-kutatta a börtön kulcsát.
Addig-addig, hogy utóljára megtalálta a tó fenekén és fel is hozta. Aztán elúszott a kristályhegy tövéig s a kulcsot erősen a csőre közé fogva, félig szállva, félig futva s ragadós lúdtalpával a sikamlós földbe kapaszkodva, elérte utóljára a hegy tetejét és a – börtönt. Nagynehezen beledugta a kulcsot a kulcslyukba s kétszer megfordította benne. Az ajtó kinyílt és a szegény fogoly királyleány, a ki már a kis ablakán keresztűl a ludat észrevette, ujjongva elejbé ugrott különös megszabadítójának és czirógatni kezdte fehér tollait.
De a lúdnak most nem volt ideje a czirógatásra s mondá:
– Kapd össze hamar tollas ágyadat, burkold vele körűl a testedet s kösd meg egy madzaggal erősen, hogy meg ne sértsd magadat, mikor lefelé csúszunk.
Mikor a királyleány ezt megtette, megindúltak szépen a hegy lejtője felé. Oda érve, a lúd lefektette a királyleányt a hátára s azzal lecsúsztatta a hegy lejtőjén minden baj nélkűl.
A tó partján a királyleány kibontakozott a pólyájából. A lúd ekkor azt mondta neki:
– No most ülj fel a hátamra!
Avval elindúlt vele a vizen úszva, s mivel a királyleány igen vékony és könnyű volt, a lúd könnyedén vitte a túlsó partig.
Ott a serény ifjú földalatti nyílásával akkorra már elkészült, s a királyleány a lúd szavára keresztűlcsúszott rajta és meg volt mentve.
Erre aztán ment a királyleány a lúddal és a gazdájával hazafelé, az apja palotájába, a hova szerencsésen el is jutottak.
A király nem bírt az örömével, mikor a leányát meglátta. Ölelgette, csókolgatta s egyre kérdezgette:
– Kinek köszönjem ezt az örömet? Ki volt a megmentőd, édes leányom?
A leány a lúdra mutatott és szóla:
– Ez a derék állat, kedves király-apám! Ennek a becsűletes ifjúnak a segítségével.
A király megsimogatta a lúd szép fehér hátát, azután meg az ifjúnak a vállát veregette meg, mondván:
– Akárki légy, fiam, derék ifjú vagy! Nagyobb öröm nem érhetett volna, mint a mit szereztetek nekem. Hálás leszek érte!
Ekkor a lúd a királyleány megszabadítója, mivelhogy ő a királyleánynak nem lehetett a hitvestársa, így szólt a királyhoz:
– Én a megszabadítás munkáját a gazdámért tettem, hát neki engedem oda a jutalmat is.
És igy a szegény napszámos fia lett a férje a szép királyleánynak. A lakodalomra a szegény apának is el kellett jönnie s el kellett magával hoznia a két fiát is, a kik hazamentek vándorlásukból, mert nem kedvezett nekik a szerencse.
De a szamarat és a kecskebakot nem hagyhatták magukra a házacskában. Hát azokat is magukkal hozták a palotába, a hol aztán pompásan éltek. Majd mindennap látták egykori ellenségöket, a ludat, a ki mindig selyemvánkoson ült a kocsiban, mikor a király a fiatal párral együtt kocsikázott. A mellett az okos állat ékes aranykoronácskát hordott a fején, drága lánczocskán csillogó rendcsillagot a nyakán s piros bársonyból való drágaprémes köpönyegecskét a hátán.
Ezentúl a szamár és a kecskebak nagy tisztelettel néztek reája.