Egyszer volt egy király meg egy királyné. Nagyon búsúltak a miatt, hogy nem volt gyermekök, nap nap után hiába sóhajtoztak utána.
A királyné kijárt fürödni a folyóba. Mikor a királyné egyszer a vizben lubiczkolt, egy béka a vízből kimászva a szárazra, így szóla hozzá:
– Óhajtásod teljesűl; nem telik bele egy esztendő, születésével egy leányka fog megörvendeztetni.
A mit a béka mondott, csakugyan beteljesült: a királynénak leánykája született, a ki olyan szép volt, hogy a király örömében nem tudott hova lenni s országra szóló lakomát csapott. A lakomára nemcsak a rokonait, barátait és ismerőseit hívta meg, hanem meghívta a bölcs asszonyokat is, hogy azok jó hajlandósággal viseltessenek a gyermek iránt.
Ezek a bölcs asszonyok tizenhárman valának a király birodalmában; de mivel csak tizenkét arany tányérja volt, a mikről azok ennének, hát közűlök egynek otthon kellett maradnia.
A lakomát igen nagy pompával ülték meg. És mikor a lakoma véget ért, a bölcs asszonyok a gyermeket csodatevő tehetségekkel megajándékozták: az egyik erénynyel, a másik szépséggel, a harmadik gazdagsággal, a negyedik jámborsággal, az ötödik kedvességgel, és ilyeténképpen a többiek is mindavval, a mi a világon csak kivánatos.
Mikor tizenegyen a mondókájokat már elvégezték: nagyhirtelenséggel betoppan a tizenharmadik. Ez bosszút akart állni azért, hogy nem volt hivatalos, és a nélkűl, hogy valakit köszöntött vagy valakire csak rá is nézett volna, fennhangon így szóla:
– A királykisasszony tizenöt esztendős korában orsóval megszúrja magát és holtan rogy össze.
Avval a nélkűl, hogy egy szót szólott volna, sarkon fordult és ott hagyta a termet. Valamennyien meg voltak rémülve. Ekkor előlépett a tizenkettedik bölcs asszony, a melyiknek a kivánata még hátra volt, és mivel a gonosz mondást elenyésztetni nem tudta, hanem csak szelidítheté, hát így szólt:
– De az nem lesz halál, hanem száz esztendős mély álom, a mi a királykisasszonyt megszállja.
A király, a ki az ő kedves gyermekét meg akarta óvni olyan nagy szerencsétlenségtől: nyomban kiadta a parancsot, hogy az orsókat az egész országban elégessék.
A királyleánynál a bölcs asszonyok adományai mind beteljesültek: olyan szép, erényes, szerény, kedves és okos volt, hogy a ki csak látta, mindenki megkedvelte.
Történt pedig, hogy egy napon, mikor éppen tizenöt esztendős lett, a király és a királyné nem voltak otthon; a leány egymaga maradt a palotában. Befutkosott minden helyet, megnézegetett minden szobát, minden zig-zugot alant is, fent is, és végre eljutott a régi toronyba is. Felment a keskeny kerengős lépcsőn és egy kis ajtóhoz ért. Beledugott a zárba egy rozsdás kulcsot s mikor az megfordúlt és az ajtó hirtelen kinyílt: ott ült egy kis szobácskában egy öreg asszony, kezében orsóval, és fonogatta szorgalmasan a lenét.
– Adjon Isten jó napot, öreg anyókám! – szólt a királyleány, – mit csinálsz te itt?
– Hát fonogatok, – mondta az öreg és biczczentett a fejével.
– Micsoda az, a mi olyan vidáman ugrándoz? – kérdezte a királyleány az orsóra mutatva.
Azzal fogta az orsót és fonni akart ő is. De alighogy megérintette az orsót, a varázs-ige beteljesült: megszúrta az ujját az orsó. Abban a pillanatban, a hogy megszúrta magát, lehanyatlott a közelben levő ágyra és mély álomba merült.
Ez az álom elterjedt az egész palotára. A király és a királyné, a kik éppen hazajőve a terembe léptek: lerogytak és elaludtak és velük együtt elaludt az egész udvarnép. Ugyanekkor elaludtak a lovak is az istállóban, a kutyák is az udvaron, a galambok a háztetőn, a legyek a falon. Sőt még a tűz is, a mely a tűzhelyen lobogott, elcsendesedett és kialudt; a pecsenye sülése is megszünt, és a szakács, a ki a kuktának pofont akart adni, a miért a pecsenye mártalékát kilocscsantotta, fölemelt kézzel szenderedett el. Még a szél is elült, és a palota előtt levő fákon nem mozogtak a levelek. A palota mellett pedig köröskörűl tövissövény kezdett nőni, a melyik mind magasabb lett, végre a palota körűl annyira felnyúlt, hogy semmi sem látszott ki belőle, még a zászló sem a tetején.
E napságtól fogva csak a szép alvó Tüskerózsáról beszéltek az országban meg az országon kívűl, – mert így nevezték a királyleányt ezután. És időről-időre királyfiak jövének és be akartak hatolni az eleven sövénykerítésen keresztűl a palotába. De hiábavaló volt minden fáradozás, mert a tüskék, mint mindmegannyi kezek, erősen összetartottak és az ifjak rajtok felakadtak, nem tudtak kiszabadúlni s kínos halállal haltak meg.
Sok, sok esztendő múlva egyszer egy királyfi jött az országba megint. Jártában-keltében megütötte a fülét a szó, a mint egy öreg ember a csodálatos tövissövényről beszélt. Kérdezősködésére elmondta aztán az öreg, hogy a tövissövény megett egy palota van, a melyikben egy csodaszép királyleány már száz esztendő óta alszik és vele együtt alszik a király és a királyné is, meg az egész udvarnépség. Hallotta a nagyapjától azt is, hogy már sok királyfi járt itt és igyekezett a tövissövényen keresztűlhatolni, de mind felakadt rajta s szomorú halállal múlt ki mind.
Erre az ifjú királyfi így szólt:
– Sebaj, öreg! Én nem félek. Én bemegyek, meg kell látnom a szép Tüskerózsát.
A jó öreg váltig ellenezte a szándékát, de a királyfi nem hallgatott a szavára.
Most volt éppen letelőben a száz esztendő. Ez a nap volt éppen, mikor Tüskerózsácskának föl kellett ébrednie.
A mint a királyfi a sövényhez közeledett, hát csupa szép, nagy virágokat látott maga előtt. A virágok maguktól útat nyitottak előtte s keresztűlbocsátották őt sértetlenűl, azután mögötte sövény módjára egybefolytak megint.
A várpalota udvarán a királyfi egy fölnyergelt lovat meg egy tarka vadászkutyát látott feküdni és aludni. A háztetőn galambok ültek, fejöket a szárnyok alá dugva. Majd belépvén a házba, ott aludtak a legyek a falon; a szakács a konyhában még tartotta a kezét, a hogy a kuktának pofont akart adni, a szolgálóleány pedig ott guggolt egy fekete tyúk előtt, hogy megkoppaszsza. Tovább menve, látta a termekben az egész udvarnépet feküdni és aludni; fent a trónuson feküdt a király meg a királyné. Innen tovább ment… minden oly csendes volt, hogy a saját szíve dobogását is meghallhatá…
Végre eljutott a toronyba. Benyitotta ott az ajtaját annak a kis szobácskának, a melyikben Tüskerózsa aludt. Aludt még csendesen. Olyan szép volt, a királyfi elnézte hosszan… a szemét nem tudta róla levenni. Lehajolt hozzá és megfogta a kezét. Alighogy megérintette, Tüskerózsácska fenyitotta a szemét, fölébredt és olyan nyájasan nézett rá, aztán pedig megszólalt:
– Ki vagy te? Nem ismerlek.
– Én Karbunkulus királyfi vagyok. Persze, hogy nem ismersz. Még a híremet sem hallhatád, mert én nagyon, nagyon messziről való vagyok. Erre jártam, meghallottam a híredet és eljöttem, hogy meglássalak.
– Derék ifjú vagy. Most hát gyere, lásd meg ottlenn apámat meg anyámat is.
Avval lementek együtt.
Ekkor már odalent is mozgolódni kezdtek. A király is fölébredt, meg a királyné is, úgyszintén az egész udvarnép, és nagy szemeket meresztettek egymásra. A lovak is felállottak és megrázták magokat; a vadászkutyák ugráltak és csóválták a farkukat; a galambok a háztetőn kihúzták fejecskéjöket a szárnyaik alól, azután körűlnéztek és elrepűltek a mezőre; a legyek a falakon tisztogatni kezdték magokat; a tűz a konyhán feltámadt, lobogott és főzte az ételt, a pecsenyék ismét sülni kezdtek, és a szakács úgy pofoncsapta a kuktát, hogy csak úgy szikrázott belé az arcza; a szolgálóleány is elvégezte a félbenmaradt tyúk-koppasztást…
A király udvarában ezzel minden belezökkent a régi kerékvágásba. Minden a régi volt: az alatt a száz esztendő alatt nem vénűlt és nem változott senki és semmi…
Csak egy volt új a király udvarában: az új jövevény, Karbunkulus királyfi.
A király a derék ifjút mindjárt az első látásra megkedvelte s vejévé fogadta. Karbunkulus és Tüskerózsa nemsokára nagy pompával megülték a lakodalmat, és éltek sok, sok ideig elégedetten és boldogan.