Élt egyszer egy ember meg a felesége. Volt két gyermekük – kisfiú és kislány. Ezenkívül volt egy vörös tehenük is. Az ember pásztorkodott. Amikor egy idő múlva meghalt a felesége, megnősült másodszor. A mostoha nem szívelte a két gyermeket. Mikor az ember kérdezte a feleségét, miért nem viseli gondját a gyermekeknek, az asszony így felelt:
– Jobb lesz, ha hallgatsz, a gyermekeket nem én szültem, miért viseljem gondjukat!
A pásztor látta, hogy az asszony üti, kínozza a gyermekeket, kiküldte a nyájjal őket a legelőre, hogy ne legyenek odahaza.
A vörös tehén így szólt a gyermekekhez:
– Ne féljetek, gyermekecskéim, majd én vigyázok a nyájra.
És csakugyan: a tehén egész nap őrizte a csordát, este pedig összeterelte, a gyermekeknek csak haza kellett hajtani. A mostoha a gyermekeknek mindennap egy darabka száraz kenyeret adott. De ahányszor csak leültek megenni a kenyerüket, a vörös tehén mindig odaballagott hozzájuk, hagyta magát megfejni, így mindig tejjel ették a kenyeret.
Telt-múlt az idő, és a mostohának is született egy kislánya. Mikor betöltötte a tizedik évét, az anyja őt is kiküldte a csordával a legelőre, de amikor elbocsátotta hazulról, az árváknak megparancsolta:
– Amit ti magatok esztek, azt adjátok enni az én leánykámnak is, hadd hízzon meg ő is olyan jól, mint ti.
Mindennap adott a mostoha a saját lányának négy-öt kis cipót.
Akkor a vörös tehén azt mondta az árváknak:
– Nem baj, hadd igya csak a tejemet ez a kislány is. Nektek édes, de neki keserű lesz a tejem.
A mostoha leánya csak egyre sorvadt, míg a pásztor árvái szépen cseperedtek. A pásztor vénségére már nem is járt ki a nyájjal.
Azt kérdi egyszer a mostoha a lányától:
– Hogy lehet az, hogy neked mindennap öt cipót adok, nekik meg kettőjüknek egy-egy lepényt, ők mégis híznak, te meg csak sorvadsz?
– Anyám, a vörös tehén teje nekem keserű, ők meg azt mondják, hogy nekik édes.
– Nos, ha így van – szólt a mostoha -, csak jöjjön haza az a vörös tehén!
Másnap kora reggel azt mondja a mostoha az urának:
– Látod, hogy sorvad a leányom. Álmomban megjelent egy szent, aki azt mondta, hogy ha levágjuk a vörös tehenet, és feláldozzuk a leánykáért, akkor meggyógyul.
– Miből élünk meg akkor, ha levágjuk a vörös tehenet? Ki ad nekünk tejet meg túrót?
– No, tégy, ahogy akarod, de a vörös tehenet le kell vágnod.
Az asszony addig erősködött az urának, míg rá nem szánta magát, hogy levágja a vörös tehenet. Mikor ezt a vörös tehén megtudta, nagyon búnak eresztette a fejét.
– Mért vagy olyan bús, tehénkénk? – kérdezték az árvák, amint odament hozzájuk, hogy táplálja őket.
– Drága gyermekek, az az átkozott mostohátok azt követeli, hogy engem vágjanak le, áldozatul a lányának.
– Tehénke anyácska, mi estére megkérjük, megcsókoljuk kezét, lábát, csak hogy téged meg ne öljenek.
– Nem, gyermekek, azt ne tegyétek, mert még megver benneteket, az pedig nekem fájna. De hallgassatok ide, mit tanácsolok én nektek: amikor engem megölnek, véremmel titokban kenjétek be arcotokat, úgy ragyog majd tőle, mint az aranyszövet: utána szedjétek össze csontjaimat és patáimat, s ássátok el a jászol alá. Valamikor még szükségetek lehet rájuk.
Az árvák keservesen sírva fakadtak.
Nehéz volt a tehén szíve, odament hozzájuk és megkérdezte:
– Miért sírtok, gyermekeim?
– Ki visel majd gondot ránk, ki táplál bennünket, ha téged levágnak, tehénkénk?
– Gyertek velem, van itt egy öreganyó, majd rábízlak benneteket.
A vörös tehén elvezette a gyermekeket az anyókához, kihívta, és kérdezte tőle:
– Tudod-e, hogy engem meg akarnak ölni?
– Tudom.
– Íme, gondjaidra bízom a gyermekeimet. Az isten nevére kérlek, szeresd őket.
– Jól van, jól van, tehénke.
Visszatérve az anyókától, a vörös tehén megparancsolta a gyermekeknek, hogy a fejéről vágják le az egyik szarvát.
– Amikor enni akartok, csak szívjátok meg s jóllaktok. A mezőn meg majd ez az anyóka vigyáz rátok.
Reggel a tehenet leölték. Az árvák felfogtak véréből egy csuporral, titokban magukkal vitték, bekenték vele arcukat, s nem lehetett rájuk ismerni, mintha csak aranyszálból szőtték volna őket, úgy ragyogtak.
Mikor a mostoha leánya megkóstolta a tehén húsát, az annyira ízetlen volt, mintha csak szalmát rágott volna. Amikor pedig az árvák kóstolták meg, olyan ízletes volt, mintha mézet ennének. Azután a gyermekek úgy, ahogyan a tehén meghagyta nekik, összeszedték csontjait, koponyáját, patáját, és elásták a jászol alá. Azután mindig, valahányszor megéheztek, odamentek a jászolhoz, megszopták a szarvat és jóllaktak. A mostoha aztán etette bőségesen a leányát, de az árváknak még egy darabka kenyeret sem adott.
Mikor a tél beállt, meghívták őket lakodalomba. A mostoha cifrán felöltöztette a lányát, s magával vitte, az árvákat meg otthonhagyta. A jászol alól akkor a vörös tehén hangja hallatszott; az odújából előjött az anyóka, kibontotta a jászol alját, fényes ruhákat szedett elő onnan, s felöltöztetve az árvákat, magával vitte őket a lakodalomba.
A násznép között meglátta őket a mostoha, de nem ismerte fel, csak úgy magában sóhajtozott: “Istenem, milyen szerencsés, akinek ilyen gyermekei vannak! Mit nem adnék, ha ezt a legénykét a szülei összeházasítanák az én leányommal!”
Mikor oszolni kezdett a vendégsereg, az anyóka az árvákat időben hazavitte, levette róluk a csodálatos szép ruhát, és visszatette a helyére, a gyermekekre pedig ráadta ismét régi rongyaikat. Amint eltávozott, az árvák visszaszaladtak helyükre, és lefeküdtek aludni. A mostoha hazajött, felverte az árvákat, és azt mondta mostohalányának:
– Mit alszol, te ilyen-olyan! Ha ott lettél volna a lakodalomban, micsoda két gyermeket láthattál volna ott! A kislánynak még a papucsa is ezüstből volt, a fiúnak meg sáraranyból. El sem tudom mondani, milyen gyönyörűségesen szépek voltak! A kettőnek a ruháját még egy millióért sem lehetne megvenni.
– Anyánk, hát miért nem vittél el bennünket a lakodalomba?
– Éppen csak ti hiányoztatok onnan! Ha ti is odajöttök, még valakinek a lába alá kerültök, és széttapos benneteket.
Következő nap a mostoha egy üstöt állított az árvák elé, beleszórt egy mérő kölest, és így szólt:
– Sírjatok most, de úgy, hogy könnyeitek lepjék el a kölest.
Ő maga pedig felöltöztette megint a lányát, s vele együtt ment a lakodalomba.
A mulatság után az anyóka ismét idejében hazavitte a gyermekeket, mielőtt a vendégek oszolni kezdtek volna. Amint elmentek a királyfi halastava mellett, a leánykának leesett a lábáról az egyik papucsa, és belepottyant a vízbe.
– Néni, kedves, mit csináljak, beleesett az egyik papucsom a vízbe.
– Nem baj, gyermekem, csak gyerünk gyorsan, mielőtt még a mostoha hazaérne. Még meglát benneteket, és elveszi ruhátokat.
Az anyóka megint levette a gyermekekről az új ruhát, elrejtette a jászol alá, rájuk pedig feladta a régit. A gyermekek meg amint hazaértek, lefeküdtek aludni. Egy idő múlva megérkezett a mostoha is, felköltötte az árvákat.
– Mit alusztok, ilyenek-olyanok! A tegnapi gyermekek ma másik ruhában voltak a lakodalomban. De a végén olyan gyorsan eltűntek, mint a villám.
Reggel, mikor a királyfi itatni küldte lovát a tóhoz, bármint próbálkoztak vele, a ló nem akart a vízhez menni. Jelentették a királyfinak. Odament a királyfi, s amint megpillantotta a vízben a csillogó holmit, rögtön megparancsolta, hogy dobjanak be horgot, és szedjék ki onnan. Amint kihúzták a papucsot, a királyfi sokáig forgatta, nézegette, majd elvitte a királyhoz, és így szólt hozzá:
– Király atyám, vagy megkeresed nekem azt a leányt, aki ezt a papucsot viselte, vagy öngyilkos leszek.
A király hírnököket küldött széjjel, hogy valamennyi asszony, leány, aki csak az országban található, az mind menjen a királyi udvarba. Meg is jelent mindenki, az árva leányt kivéve. A mostoha azt mondta neki:
– Ugyan már, mit keresnél ilyen csupaszon a királyi palotában! Inkább elküldöm az én lányomat – s azzal fogta a leányát, s a királyi udvarba ment vele.
A király felpróbálta a papucsot valahánynak, de egyiknek sem illett a lábára. Amikor megtudta, hogy hiányzik egy leány, a király rögtön kerestetni kezdte. Felkutatták a mostoha leányt, s a palotába vitték: felpróbálták neki a papucsot, s hát az úgy a lábára illett, mintha a leányka abban született volna! Amikor ezt látta, megszólalt a királyfi:
– Ő az enyém, s nem is akarok mást!
Erre a király, a királyné, a vizírek, a vendégek mind próbálták lebeszélni szándékáról.
– Nem! Őt kell feleségül vennem! – hajtogatta a királyfi.
Kifaggatták a leányt, mire elmondta:
– Van egy idős édesapám, egy mostohám, egy mostohanővérem és egy édesbátyám.
– És hol a másik papucs?
– Azt nem tudom, azt csak az én öreg anyókám tudná megmondani.
Azzal a leányka hazatért, a mostoha pedig ottmaradt a királyi udvarban, és egyre próbálta lebeszélni a királyfit. De a királyfi nem engedett. Otthon a leányt magához hívta a vörös tehén koponyája:
– Gyermekem, küldd el bátyádat a királyfihoz, hogy mondja meg neki: estére eljön az öreg anyóka, és hozzá adja a leányát.
Mikor ez megtörtént, a király elment a leánykához. Az anyóka szépen felöltöztette, és elbocsátotta a királyfival. A királyfi feleségül is vette. Elmúlik egy hét, jön a mostoha, hogy meglátogassa mostohalányát, s mindjárt meg is kérte a királyt, hogy engedje el vele a menyecskét két napra. A király elengedte. Két nap múlva a mostoha saját lányát öltöztette a mostohalány ruhájába, és őt vitte vissza a királyhoz, maga pedig hazatért.
Este, mikor a királyfi bement a feleségéhez, és látta, hogy az nem az ő felesége, ment s elmondta a királynak a mostoha és leánya turpisságát. Akkor a király azt parancsolta, hogy a mostohát és a leányát hajuknál fogva két ló farkához kössék, mindegyikre felültettek egy-egy legényt s kiadta nekik:
– Addig hajszoljátok a lovakat, míg ebből a két nőszemélyből nem marad más, mint a fejük.
A legények végrehajtották a király parancsát, odavitték hozzá a két nő fejét, mire a király elrendelte, hogy vétküket írják papirosra, ragasszák rá a két fejre, s tűzzék póznára, hogy mindenki megláthassa.
Ők elérték a céljukat, érjétek el ti is célotokat.