Másnap délután megint ezzel kezdte a Kisfiú:
– Ugye, ma is a Nyúlról mesélsz?
– Nem – felelte Rémusz bácsi határozottan. – Ma másról mesélek. De persze, nem kell mindenáron meghallgatnod.
– De mindenáron meg kell hallgatnom – mondta a Kisfiú, és már fent is ült a széken. – Miről mesélsz?
– Mezei Benjáminról, a muzsikusról. Emlékszel még rá?
– Emlékszem! – kiáltotta a Kisfiú lelkesen. – Ő volt az, aki a hegedűjével – pling, pleng, plang, plung – elijesztette a háztól Ordas urat és feleségét.
– Úgy van! – bólintott Rémusz bácsi. – No, hát ez a Mezei Benjámin egyszer igen nagy veszedelembe jutott.
– És megint segített magán a hegedűjével? – találgatott a Kisfiú.
– A hegedűjének, sajnos, nem vehette hasznát, mert akikkel meggyűlt a baja, azok tudták, hogy a hegedű nem fegyver, hanem zeneszerszám – felelte az öreg. – Másképpen kellett segítenie magán.
– Hogyan?
– Éppen erről szól a mese.
Mezei Benjámin a falu határában lakott a feleségével. Ott állt a háza a patak partján, egy szép, füves, virágos domboldalon.
Egyszer, vacsoraidőtájt, arra sétált a Róka és a Farkas. Azt mondja a Róka:
– Éhes vagyok.
– Mit tagadjam, én is – felelte a Farkas. – Mit ehetnénk?
– Látod azt a házat ott a patak partján, azon a szép, füves, virágos domboldalon? – kérdezte a Róka.
– Látom hát – válaszolta a Farkas. – Tudom is, ki lakik benne: Benjámin bácsi, a muzsikus.
– Ha oda ellátogatnánk, mindjárt volna mivel csillapítanunk az éhségünket – nyalta meg a szája szélét a Róka.
– Ugyan! – legyintett a Farkas. – Az efféle kosoknak mindig üres az éléskamrájuk. Legfeljebb egy kis széna lehet benne.
– Ki beszél itt Mezei Benjámin éléskamrájáról? – nevetett a Róka. – Én magáról Mezei Benjáminról beszélek!
– Őt akarod megenni? – kérdezte meghökkenten a Farkas.
– Őt bizony! Meg a feleségét. Miért ne? Senki meg nem látná, meg nem hallaná!
A Farkas megállt, a fejét vakarta.
– Annyi bizonyos, hogy senki meg nem látná, meg nem hallaná – mondta. – De hát én nem másoktól tartok, hanem magától Mezei Benjámintól. Meg a feleségétől.
– Azoktól? Jámbor fűevő állatok, a légynek sem vétenek.
– Az az öreg kos, a kunkori szarvával, a bozontos szőrrel a nyakán, veszedelmes fickónak látszik.
A Róka vállat vont.
– Hát ha annyira félsz tőle, nem bánom, egyedül megyek. De azután majd elhíresztelem mindenfelé, hogy a Farkas megijedt egy kostól. Lesz majd nagy nevetség!
Ettől még jobban megijedt a Farkas. Mindent könnyebben elviselt, mint azt, hogy gyávának mondják és kinevessék.
– Mit beszélsz?! – kiáltotta. – Hogy én félek a kostól? Ezt nem hagyom magamon száradni! Gyerünk, együk meg feleségestül!
– Gyerünk! – felelte a Róka. – Menj előre!
– Azt már nem! Eredj előre te!
Végül is abban maradtak, hogy egyikük sem megy előre, másikuk sem marad hátra: egymás mellett lépdelnek Benjámin bácsiék házáig. Ott majd meglátják, mi a tennivaló.
Elindultak. Hanem a Farkas, hiába hősködött az imént, nagyon félt ettől a találkozástól. Mi tűrés-tagadás: minél közelebb jutottak Benjámin bácsiék otthonához, annál inkább inába szállt a bátorsága.
Éppen amikor az udvarba léptek volna, hirtelen szél támadt, és néhány elszáradt falevelet sodort feléjük, nagy zörgéssel, surrogással. A Farkas úgy megrémült ettől a kis zajtól, hogy hanyatt-homlok elmenekült. A Róka csak odalent, az országúton érte utol.
– Mondhatom, nagy vitéz vagy! – támadt a Farkasra. – Elszaladsz néhány száraz falevél elől!
– Te sem vagy különb! – vágott vissza a Farkas. – Éppúgy elszaladtál, mint én!
– Talán maradtam volna ott egyedül? Nem így alkudtunk!
A Farkas közben megnyugodott egy kicsit.
– Ha akarod, visszamegyek veled – ajánlkozott.
– Még mit nem! – kiáltotta a Róka. – Hogy megint cserben hagyj? Inkább lemondok a kosvacsoráról, és elmondom mindenkinek, milyen gyáva legény vagy.
– Nem hagylak cserben – ígérte a Farkas.
– Nem bízom benned – rázta a fejét a Róka.
– Tudod mit? – szólt a Farkas. – Van nálam egy erős zsineg, annak az egyik végét kösd a nyakamba, a másik végét én kötöm a tiedre. Így aztán egyikünk sem hagyhatja magára a másikat. Mert, őszintén szólva, én sem vagyok biztos felőled.
Ebben megállapodtak. A Farkas a Róka nyakára, a Róka a Farkas nyakára hurkolta a kötelet. Elindultak újra felfelé, a patak partján, a szép, füves, virágos domboldalon, Benjámin bácsi háza felé.
Mezei Benjámin kint ült a tornácon. Már jó ideje szemmel tartotta a két látogatót. Be is szólt a feleségének, hogy készítse elő a szénvonót meg a sodrófát: hátha verekedésre kerül a sor.
Amikor az egymáshoz kötözött két állat olyan közel ért, hogy meghallhatta a hangját, Benjámin bácsi odakiáltott a Rókának:
– Isten hozott, Róka komám! Kit vezetsz itt kötélen? Csak nem a Farkast? Ejnye, de örülök, hogy végre sikerült elfognod, megkötöznöd azt a hitvány báránytolvajt!
– Hallod? – suttogta a Farkas.
– Sose törődj vele! – felelte halkan a Róka.
Azután visszakiáltott Mezei Benjáminnak:
– Bizony, elfogtam, megkötöztem. Azért vezetem hozzád, hogy te mondd meg, mi történjék vele.
– Megmondom én máris – válaszolta a muzsikus. – Agyonütjük, darabokra vágjuk, megfüstöljük a kéményben. Úgyis a farkashús a kedvenc eledelem.
A Farkas megtorpant.
– Hallod? – suttogja újra. – A füstölt farkashús a kedvenc eledele!
– Ne hallgass arra a szájhősre! – felelte a Róka. – A zöld fű a kedvenc eledele, húst életében sem kóstolt!
– Feleség! – rikkantotta Benjámin bácsi. – Jön a Róka, hozza kötélen a Farkast! Köszörülheted a böllérbicskát, forralhatod a vizet, készítheted a hurkatöltőt! Ma farkastor lesz nálunk.
De erre már megmakacsolta magát a Farkas.
– Nem megyek tovább!
– Csak gyere! – unszolta a Róka. – Ne félj semmitől!
Húzott egyet a zsinegen.
A Farkas is húzott rajta egyet, de hátrafelé.
Így huzakodtak addig, amíg Benjámin bácsi fel nem kelt a helyéről.
– Szökni akar az a fránya Farkas? – kiáltotta. – Fogd csak keményen, Róka komám, megyek már, hogy segítsek neked! Ha egyszer a fejembe vettem, hogy farkashúst teszek el télire, nem is mondok le róla!
Ettől aztán elpárolgott a Farkas maradék bátorsága is.
– Ha nem jössz, itt maradsz – mondta a Rókának -, de én bizony szaladok innen.
Talán hirtelenjében megfeledkezett arról, hogy ő maga zsinegelte össze magát a Rókával: ha egyik marad, a másiknak is maradnia kell, ha pedig az egyik elfut, a másik sem tehet egyebet.
Akárhogy is, alkudozás helyett sarkon fordult, és akkorát rántott a zsinegen, hogy a Róka felhemperedett.
– Ne hagyd magad, Róka! – kiáltozott Benjámin bácsi a tornác bejáratában. – Mindjárt ott vagyok, és elbánok a Farkassal!
Csak ez hiányzott a Farkasnak! Nekirugaszkodott, nyaka közé kapta a lábát, és elnyargalt. Árkon-bokron át vonszolta a boldogtalan Rókát, meg sem állt, amíg haza nem ért.
A Róka addigra jóformán mozdulni sem tudott. Minden tagja fájt, csupa kék-zöld folt volt a teste. Haza sem bírt menni a saját lábán: a felesége jött érte, az támogatta haza, fektette ágyba, rakott rá hidegvizes borogatást.
Annyi bizonyos, hogy a Rókának is, a Farkasnak is örökre elment a kedve attól, hogy ujjat húzzon Benjámin bácsival.
– És a Nyúl? – kérdezte a Kisfiú. – A Nyúl mit csinált ezalatt?
– Semmit – felelte Rémusz bácsi. – Ez a mese nem a Nyúlról szólt. Megmondtam előre.
– Tudom – mondta a Kisfiú. – De azért valamit a Nyúl is csinált közben.
– Veled aztán nehéz boldogulni! – csóválta a fejét az Öreg. – Hát jó: megmondom, mit csinált közben a Nyúl. Aludt.
– Egész nap? – álmélkodott a Kisfiú.
– Egész nap! – válaszolta Rémusz bácsi. – Lusta volt. Egész nap aludt.
A Kisfiú azonban nem hagyhatta annyiban a dolgot.
– A Nyúl nem lusta állat! – kiáltotta. – A Teknős, a Varangy, a Medve, az lusta. A Nyúl, az fürge!
Rémusz bácsi felsóhajtott:
– Igazad van. Nem lustaságból aludt. Hanem azért, mert beteg volt, fájt a feje. Egész nap ágyban maradt és aludt.
– De aztán meggyógyult? – érdeklődött aggódva a Kisfiú.
– Már másnap makkegészséges volt – nyugtatta meg az öreg. – A mesebeli nyulak nem betegeskednek sokáig.
– Akkor jó – mondta a Kisfiú.