A szegény mezei egér megunta a mezőn való lakozást. Hej – sóhajtozott magában -, mennyivel jobb dolga van a házi egérnek! Eső, szél, hideg nem sanyargatja, nem is éhezik, mindég kap valami morzsalékot, hulladékot a szobában.
Addig s addig sóhajtozott, kesergett, hogy egyszer rászánta magát a nagy utazásra, s meg sem állott, míg a faluba nem ért, ottan betért egy házhoz, s nagy hirtelen beszaladt a padka alá. A házi egér szépen szundikált a jó melegségben.
– Adjon isten jó napot, házi egér!
– Adj’ isten, mezei egér! Hát te minek jöttél ide?
– Annak, hogy adj szállást! Keserves az élet a mezőn, sokat kell ázni-fázni, sanyarogni.
– Elhiszem neked, mezei egér, de bár én férhessek el. Aztán ne hidd, hogy olyan jó dolgom van. Sokat éhezem én is.
– Mégiscsak úri dolgod van az enyémhez képest – mondta a mezei egér. – Ha Istent ismersz, szoríts egy kis helyet nekem!
– Nem lehet, lelkem, atyámfia, bizony, nem lehet. Hanem eredj fel a padkára, ott lakik a herceg, az talán ad szállást.
Fölmegy a mezei egér a padkára, s hát csakugyan ott volt a herceg, mármint a – macska. A hasával a tűznek volt fordulva, s úgy aludt, mint a bunda.
Leszól a mezei egér a házi egérhez:
– Nem merem megszólítani, alszik a herceg.
– Ne is szólítsd, hanem dugd a farkincádat az orrába, s mindjárt felébred.
No, a boldogtalan mezei egér megfogadta a házi egér tanácsát: a farkincáját bedugta a herceg orrába. De bezzeg felébredt a herceg, s ahogy meglátta az egeret: egyet mordult, s hamm! bekapta.
A házi egér nagyot kacagott a padka alatt.
– Úgy kell neked, te oktondi! Minek jöttél ide, ha nem tudsz bánni a herceggel?!
Híre ment ennek a szomorú esetnek a mezei egerek országában, s azóta egy mezei egér se jő be a házba, tovább sanyarognak a mezőn…