Egyik nap a Kisfiú egy tányér mézes süteménnyel állított be Rémusz bácsihoz.
– Anya küldi.
– Nini, mézes sütemény! – kiáltott fel az öreg. – Ez a legkedvesebb csemegém, mindig is az volt. Úgy látszik, Anya még emlékszik rá.
– Anya – mondta a Kisfiú. – A kis Betty. Azt üzeni, hogy egyszer majd ő is eljön mesét hallgatni.
– Jöjjön mennél előbb. Aznap majd valami nagyon szépet mesélek.
– És ma nem mesélsz valami nagyon szépet? – kérdezte aggodalmasan a Kisfiú.
– Ma arról mesélek, hogy volt, mint volt, amikor a Nyúlnak éppen ilyen mézes süteményre támadt kedve, mint ez itt – felelte Rémusz bácsi. – Jó lesz?
– Jó – mondta a Kisfiú.
Egy napon, estefelé – lippiti-klippiti – Mezeiék háza felé tartott a Nyúl. Uzsonnára volt hivatalos a derék asszonysághoz és a kedves lányaihoz. Útközben megállt, felszegte az orrát, a levegőbe szimatolt.
“Mezeiné háza felől finom illatot hoz a szél – állapította meg. – Úgy látszik, mézes sütemény készül a számomra. Ez a legkedvesebb csemegém, mindig is az volt. Úgy látszik, Mezeiné még emlékszik rá. Sietek is, nehogy elkéssem.”
Siettében azonban nem nézett a lába alá, úgyhogy megbotlott valamiben, majdhogy orra nem bukott.
Nézi, hogy mi az a valami, és látja, hogy nem más, mint Teknős apó. Jobban mondva csak a házát látta, mert az apó első ijedtségében hirtelen maga alá húzta fejét, farkát, négy lábát.
A Nyúl megkopogtatta a Teknős házának tetejét.
– Itthon vagy, apó? – kérdezte tréfásan (mert hiszen a Teknős sohasem hagyta el a házát). – Ha itthon vagy, dugd ki a fejed bizalommal. Én vagyok itt, jó barátod, a Nyúl.
Igaz: a Nyúl és a Teknős jó cimboraságban éltek, amióta csak ismerték egymást. De a Teknős már tapasztalt egyet-mást az életben, és ezért előbb csak óvatosan kandikált ki a páncélja alól. Hanem amikor meglátta, hogy csakugyan a Nyúl áll ott, nagyon megörült.
– Igazán te vagy az? – kiáltotta. – Megvallom, egy kicsit rám ijesztettél. Hová igyekszel ilyen sebbel-lobbal?
– Mezeiékhez tartok. Hát te?
– Csak úgy sétálgatok. Levegőzöm, nézelődök.
– Hát akkor gyere velem. Útközben elbeszélgetünk, már úgyis rég nem láttuk egymást.
Teknős apó szabódott, hogy így meg úgy: nem akar hívatlanul beállítani egy idegen házba, hiszen nem várja oda senki. Talán még terhükre is lenne.
– Mezeiné ilyenkor estefelé, munka után szívesen lát minden jó szándékú állatot – biztatta a Nyúl. – Az asszonyság is, a lányai is bizonyosan örülni fognak, hogy megismerkedhetnek veled.
– Nem tudom, illendő dolog-e – tépelődött az apó.
– Mézes sütemény lesz uzsonnára – felelte a Nyúl.
Erre aztán már nem habozott tovább a Teknős.
– Gyerünk! – mondta.
Sietett – amennyire tudott. A Nyúl meg lassan ment – amennyire tudott. Így aztán valahogyan nagy nehezen lépést tartottak.
Útközben volt idejük a beszélgetésre. Szó esett erről is, arról is.
A Nyúl elmondta a szurokbaba történetét, meg hogy hogyan nyergelte meg a Rókát, és hogyan fejte meg az irigy Tehenet.
A Teknős, nem elég, hogy lassan járt, ráadásul úgy támolygott, döcögött a nevetéstől, hogy kénytelen volt minduntalan meg-megállni.
De azért nagy sokára mégis eljutottak Mezeiék kapujához. A lányok viháncolva elébük futottak, és betessékelték őket a házba.
– Ez aztán kedves meglepetés! – örvendezett Mezeiné asszonyság. – Hogy egyszer végre Teknős apó is meglátogat bennünket! Tessék, foglaljanak helyet, érezzék jól magukat nálunk!
A Nyúl leült az egyik székre. De hová üljön a Teknős? Hiszen a legmagasabb székről sem éri fel az asztalt. (Pedig az asztalon már ott állt egy tányéron, magas halomban a vendégváró, finom mézes sütemény.)
Teknős apó bánatosan pislogott a földről a magasba.
Végül is a báránykisasszonykák előhoztak egy háromlábú, virágnak való állványt, és felsegítették rá Teknős apót. Onnan éppen elérte az asztalt.
– Tessék, vegyenek, ne kínáltassák magukat! – biztatta az asszonyság a vendégeit, s azok vettek is bőségesen.
Uzsonna közben erről is, arról is beszélgettek. Mezeiné megemlítette, hogy milyen jól festett a Nyúl a minap a Róka hátán. A lányok kacagtak, mintha csiklandozták volna őket. Mezeiné is nevetett, Teknős apó is.
A Nyúl pedig mosolyogva szivarra gyújtott, hátradőlt a székén és így szólt:
– Sajnos, tegnap úgy meghajszoltam szegény lovamat, hogy lesántult. Azt hiszem, eladom a vásáron.
Ezen megint jót nevettek valamennyien.
– Csak add el! – biztatta Teknős apó. – Hanem annyit mondok, valami távoli vásárra vidd, mert nekünk már elegünk van belőle.
– Csak nem követett el valamit a te rovásodra is? – kérdezte a Nyúl.
– Nagyon megbántott a múlt héten – felelte az apó. – Rám kiáltott az úton, mégpedig mindenki füle hallatára: “Hogy vagy, Büdösjankó?”
– Büdösjankó! – kiabálták a lányok, és nagyokat vihogtak. – Büdösjankó!
– Nincs ezen semmi nevetni való! – intette őket az anyjuk. – Felháborító, hogy egy ilyen jött-ment csirketolvaj (aki, mellesleg szólva, maga sem mondható valami jószagúnak) csúfnéven szólítson egy tiszteletre méltó, javakorabeli teknőst!
– Bizony, felháborító – bólogatott, kondor szivarfüstöt eregetve, a Nyúl. – A helyedben nem hagynám annyiban a dolgot.
– Nem is hagyom – felelte Teknős apó. – Csak még meg kell gondolnom, hogy mit tegyek.
Egyikük sem tudta, hogy a Róka (aki észrevétlenül nyomon követte a Teknőst és a Nyulat) már régóta ott áll a hátsó ajtónál, és a fülét a kulcslyukra szorítva hallgatózik.
Csak arra riadtak fel, hogy nyílik az ajtó, és a Róka betoppan a szobába.
– Jó estét, tisztelt társaság! – köszönt csúfondárosan a Róka. – Jó mulatságot kívánok, kedves hölgyeim!
Úgy látszik, nem volt kíváncsi, ki milyen szívesen viszonozza az üdvözlést, hanem egy hatalmas ugrással a Nyúlra vetette magát. És alighanem meg is fogja (mert a Nyúl még fel sem ocsúdhatott meglepetéséből), ha ugrás közben meg nem billenti azt a virágállványt, amelynek tetején Teknős apó üldögélt.
Az állvány feldőlt, és Teknős apó nagy koppanással a Róka fejére esett.
Kemény páncélja volt az apónak, és jókora súlya is. Neki magának nem történt baja, a Róka azonban úgy megszédült az ütéstől, hogy egy pillanatra behunyta a szemét.
Az az egy pillanat elég volt, hogy széjjelrebbenjen a társaság. Mezeiné és a lányok, asztalt, széket felborítva, kimenekültek a kertbe, Teknős apó pedig bemászott az ágy alá.
Hát a Nyúl? Az választotta a legfortélyosabb búvóhelyet.
Tudni kell, hogy valamikor szabad tűz égett a tűzhelyen, felette széles szájú füstfogó kémény nyílt. Hát ebbe a széles szájú füstfogó kéménybe kapaszkodott fel villámgyorsan a Nyúl.
Mire a Róka felnyitotta a szemét, és széjjelnézett, már senkit sem talált a szobában.
Sajgó feje búbját tapogatva ide kémlelt, oda kémlelt, ide szagolt, oda szagolt: hiába, mintha a föld nyelte volna el Mezeiné asszonyságot, a lányait és a vendégeket.
Már-már azon volt, hogy hazamenjen, amikor egyszer csak hatalmas prüsszentést hall valahonnan a magasból.
– Hápci-háhá!
“Varangyos béka legyen a nevem, ha ez nem a Nyúl!” – mondta magában.
Az prüsszentett csakugyan: a Nyúl. Alighanem a füst és a korom csiklandozta az orrát.
Vagy talán szándékosan prüsszentett, hogy a Róka felfedezze?
Az is kitelik tőle.
Annyi bizonyos, hogy a Róka visszafordult az ajtóból, még egyszer alaposan körülnézett a szobában, és felfedezte a széles szájú kéménynyílást.
– Megvagy! – kiáltotta. – Tudom már, hogy hová bújtál.
A Nyúl nem felelt.
– Nem mersz szólni, ugye? – ingerkedett a Róka. – Pedig ugyan hiába hallgatsz már. Csak a kéményben lehetsz, sehol másutt!
De a Nyúl erre sem válaszolt.
Most már egy kicsit elbizonytalanodott a Róka. Hátha nem is a kéményből hallatszott a prüsszentés. Bedugta a fejét a kémény száján, és szemét tágra nyitva, felfelé bámult.
Csak erre várt a Nyúl: egy marék kormot zúdított a Róka szemébe, szájába.
Csípte a Rókának a korom a szemét, torkát kegyetlenül. Nem is gondolt már semmi egyébre, csak arra, hogy minél hamarabb megmosakodhassék a folyóban. Köhögve, harákolva, vinnyogva, szemét törülgetve tapogatódzott ki a házból.
Mezeiné és a lányok pedig visszatértek a szobába, Teknős apó is kimászott az ágy alól.
Amíg a háziak sebtében rendbe tették a szobát, a Nyúl is leereszkedett a kéményből. Bundája, bajsza, de még az orra hegye is fekete volt a koromtól.
Mezeiné vizet, szappant, törülközőt kerített.
– Sajnálom, hogy ilyen felfordulást és szemetet okoztam – mentegetőzött a Nyúl, miközben megtisztálkodott -, de hát másképpen nemigen szabadulhattunk a Rókától.
– Szót sem érdemel – felelte a derék asszonyság. – A lányok majd összeseprik a kormot. Addig is üljünk vissza az asztalhoz, és együk meg a maradékot a nagy ijedségre.
Úgy is tettek, jó étvággyal elfogyasztották az egész halom mézes süteményt.
Amikor aztán Teknős apó és a Nyúl, megköszönve a szíves fogadtatást és a pompás uzsonnát, hazafelé indult, Mezeiné egészen a kertajtóig kísérte őket.
– Viszontlátásra! – búcsúzott tőlük. – Legyen máskor is szerencsém!
– Mit jelent az, hogy: legyen máskor is szerencsém? – kérdezte a Kisfiú.
– Azt jelenti, hogy: jöjjön el máskor is – magyarázta Rémusz bácsi. – Így mondják finoman.
Felállt és kinyitotta az ajtót.
– Viszontlátásra! – búcsúzott ő is finoman. – Legyen máskor is szerencsém!
– Lesz – mondta a Kisfiú.