– Abban a városkában – kezdte egyik napon Rémusz bácsi a mesét -, abban a völgyes-dombos, szép kis városkában, ahol a Nyúl meg a társai éltek valamikor régen, bírót választottak az állatok. Mit gondolsz, kit választottak bírónak?
– A Nyulat – vágta rá a Kisfiú.
– Bizony, az lett volna a leghelyesebb, ha a Nyulat választják – felelte az öreg. – De hát mégsem a Nyúl lett a bíró.
– Hát ki? – kérdezte a Kisfiú. – A Medve?
– Ne is találgasd! – mondta Rémusz bácsi. – Úgysem találnád ki soha. Inkább elmondom az egész történetet.
Lakott a városka határában egy állat, akit senki sem szeretett. Büdösborz volt a neve, vagy másképpen: Szkunksz. Hogy miért nem szerették? Hát először is azért, mert büdös volt. Ki örül annak, ha olyan vendége jön, aki után hetekig szellőztetheti a szobáját? De ezt talán még el is nézték volna neki a türelmesebb, jobb indulatú állatok, ha nem lett volna ezenfelül még veszedelmes tolvaj is, és ráadásul hírhedett verekedő.
Nos, ez a rossz szagú, rossz hírű állat a fejébe vette, hogy ő lesz a város bírája, senki más.
Az állatok csak mosolyogtak:
– Ugyan, ki szavaz a Szkunkszra, akivel még csak szóba sem igen áll senki?
De aztán nagyon elkomorodtak, mert kiderült, hogy a Szkunksz éppen annyi szavazatot kapott, amennyi a bírósághoz kellett. Hogyan? Úgy, hogy minden büdös állat őt pártolta, azok is, akik természettől fogva rossz szagúak: a Görény, a Banka, a Bencepoloska, a Pincebogár, és azok is, akik azért büdösek, mert mindenféle oszló dögöt megesznek, és ritkán mosakszanak: a Hiéna, a Sakál, a Keselyű és mások, s ezenfelül még a fő-fő tolvajok: a Szarka, a Nyuszt, a Menyét, és még többen, akik szabad lopást reméltek a Szkunksz bíróságától.
Egy szó mint száz: a Büdösborz lett a bíró. Ki is használta a hatalmát alaposan, mégpedig már az első napon. Alighogy bevonult a községházára, azonnal kidoboltatta a Harkállyal, hogy amerre csak elhalad, mindenki köteles őt levett kalappal köszönteni, ilyes-formán:
– Adjon isten jó napot, mélyen tisztelt bíró uram! Hogy és mint szolgál a kedves egészsége?
Ő aztán vagy felel, vagy nem: ahogy kedve tartja.
Az állatok hümmögtek, csóválták a fejüket. De hát mit volt mit tenni: szót fogadtak a parancsnak.
Attól fogva a Szkunksz, már csak azért is, hogy a hatalmát fitogtassa, hol ezen, hol azon az utcán vonult végig. A városka lakói pedig kalapot emeltek előtte, és – bármennyire fortyogott is bennük a bosszúság – ráköszöntek.
A bíró meg, ha éppen kedve tartotta, ímmel-ámmal válaszolt:
– Így-úgy, megvagyok valahogy, nem panaszkodhatom.
Hanem a hatalom egyre inkább a fejébe szállt. Elrendelte, hogy amerre elvonul, mindenki hunyja be a szemét, és a kezével fogja be az orrát.
– Micsoda esztelenség! – csóválták a fejüket az állatok. – Behunyni a szemünket? Mire való az?
De valamennyien hozzátették, hogy az orrukat, azt bizony szívesen befogják, ha a Büdösborz arra sétál.
Hamarosan kitudódott azonban, hogy amit a bíró kívánt, nem volt éppen esztelenség. Mert aki behunyja a szemét: nem lát semmit, és aki ráadásul az orrát is befogja: nem érzi még a Büdösborz szagát sem.
Így történt, hogy a vásárosok – kiváltképpen azok, akik gyömbéres süteményt árultak – hamarosan azt tapasztalták, hogy valahányszor a bíró elsétál előttük (ők pedig kalaplevéve, szemüket behunyva, orrukat befogva adják meg neki a tiszteletet), a kirakott áru egyre-másra eltűnik az asztalukról.
Hogy ki vitte el? Nem tudhatták bizonyosan, hiszen aki behunyja a szemét: nem lát semmit, és aki ráadásul az orrát is befogja: nem érzi még a Büdösborz szagát sem…
Panaszkodtak is sűrűn a kárvallottak:
– Ha ez sokáig így marad, tönkremegyünk. Csak tudnánk, ki a tolvaj!
Meghallotta ezt a Nyúl.
– Hogy ki a tolvaj? – ismételte csodálkozva. – Miért tesztek úgy, mintha nem tudnátok? Hiszen mindenki tudja!
– Igen ám! – feleltek aggodalmasan a vásárosok. – De hát nem lehet csak úgy gondolomra ilyesmit állítani a bíróról!
– Be kellene bizonyítani a dolgot! – vélték mások.
– No, majd én bebizonyítom! – felelte a Nyúl.
Elment a Mosómedvéhez, aki a községháza szomszédságában lakott. A Mosómedve nagyszerű szakács volt, s éppen a gyömbéres sütemény készítéséhez értett leginkább.
– Van itthon gyömbéres süteményed? – kérdezte a Nyúl.
– Van egy tepsire való.
– Hát akkor állítsunk egy asztalt a ház elé, rakjuk ki rá azt a süteményt.
– Nem merem. Ha a bíró kilép a községházáról, be kell hunynom a szemem. És akkor a süteménynek mindjárt lába kel.
– Csak bízd rám a dolgot. Akár ki se gyere, ma én árulom a süteményt.
A Mosómedve felállította az asztalt a ház előtt, kirakta rá a gyömbéres süteményt. A Nyúl pedig kiállt az asztal mellé, az utcára, és hangos szóval kezdte kínálni a portékát:
– Itt a finom gyömbéres sütemény! Olcsón adom! Siessen, aki venni akar, mert hamar elfogy!
Meghallotta a bíró a kiáltozást. Kinézett a községháza ablakán. Nem volt ugyan nagy étvágya, de gondolta: ha már iderakták az orra elé azt a finom süteményt, csak nem hagyhatja, hogy más egye meg!
Kilépett hát a községháza kapuján, és odasétált az asztalhoz.
A Nyúl egyik kezével megemelte a kalapját, a másikkal befogta az orrát, úgy, ahogy azt a bíró megkívánta.
– Adjon isten jó napot, mélyen tisztelt bíró uram! – köszönt alázatosan. – Hogy-mint szolgál a kedves egészséged?
– Így-úgy, megvagyok valahogy – felelte leereszkedően a Szkunksz. – Nem panaszkodhatom.
És már nyúlt is a sütemény után. Egyet kóstolt, s úgy látszik, ízlett neki (persze hogy ízlett, hiszen a Mosómedve nagyszerű szakács volt, és éppen a gyömbéres sütemény készítéséhez értett leginkább!), mert egy mozdulattal felnyalábolta valamennyit.
Már éppen indult volna visszafelé, amikor a Nyúl utána szólt:
– Örülök, hogy ízlik a sütemény.
A Szkunksz igen meghökkent, mert egész bírósága alatt nem történt vele ilyesmi.
– Sütemény? – kérdezte zavartan. – Miféle süteményről beszélsz?
– Arról, amelyet megettél – felelte ártatlanul a Nyúl. – Meg arról, amelyet két kézzel felnyaláboltál.
A Büdösborzot elöntötte a méreg.
– Micsoda?! – kiáltotta. – Hát te nem fogtad be az orrodat, nem hunytad be a szemedet? Tudd meg, hogy ezért a törvénysértésért büntetés jár!
– Nagyon sajnálom, ha megsértettem a törvényt – tettette a Nyúl a bűnbánatot. – De hát te magad vagy a tanúm, hogy mindent megtettem, amit csak megtehettem: a kalapomat megemeltem előtted, megkérdeztem, hogy-mint szolgál a kedves egészséged, és az orromat is befogtam a kezemmel.
– De a szemed, az nyitva volt! – ordította a bíró. – Márpedig az is benne áll a törvényben, hogy a szemét is be kell hunynia mindenkinek, akihez közeledem!
– Tudom én azt, bíró uram! – válaszolta szelíden a Nyúl. – De hát hogy segítsek azon a bajomon, hogy nem bírom behunyni a szememet? Nézd csak: nagy, kerek szemem van, a szempillám pedig olyan rövid, hogy akármennyire igyekszem is, nem takarja be.
– Igaz ez? – kérdezte gyanakodva a Büdösborz.
– Színigaz! – mondta a Nyúl. – Nem tudod, hogy a nyulak még aludni is nyitott szemmel alszanak? Nem büntethetsz meg, amiért ilyennek születtem!
Mit tehetett a bíró? Szégyenszemre vissza kellett raknia az asztalra a gyömbéres süteményt.
– Nem büntetlek meg – mondta a Nyúlnak. – Hanem viszonzásul ígérd meg, hogy arról, ami most történt, senkinek nem szólsz egy szót sem!
– Megígérem – mosolygott a Nyúl.
Nem is kellett szólnia. Hallotta a beszélgetést a Mosómedve és a felesége, hallották a szomszédos házak lakói, akik az ablakban füleltek, és hallották a járókelők, akik a bíró láttára sietve a kapualjakba húzódtak, hiszen behunyt szemmel amúgy sem mehettek tovább.
Le is tették a bíróságról a tolvajláson fogott Büdösborzot. A legtöbben a Nyulat szerették volna a bírói székbe választani, de a Nyúl azt mondta, hogy a magafajta izgő-mozgó, lótó-futó állatnak nem való a hivatalnokoskodás.
Ezért aztán a Medve lett a bíró.
Mindenki tudta róla, hogy nem valami nagyeszű állat, viszont becsületes és jóakaratú. És végtére ez a legfontosabb, hiszen ha észre van szükség: ott él közöttük a Nyúl, aki sohasem fukarkodik a jó tanáccsal és segítséggel.
– Igazán nyitott szemmel alszanak a nyulak? – érdeklődött a Kisfiú.
– Igazán – felelte Rémusz bácsi. – Nézd csak meg otthon a ketrecben. Meglátod, hogy mindnek nyitva van a szeme.
– De hát akkor hogy tudnak álmodni! – kérdezte a Kisfiú.
– Talán azt álmodják, amit látnak – felelte eltűnődve az öreg néger.
– De ha látják, akkor az nem álom, hanem igaz – mondta a Kisfiú.
Rémusz bácsi megvakarta a fejét.
– Nem tudom, hogy van ez a dolog. Lehet, hogy nem álmodnak semmit.
A Kisfiú kinyitotta az ajtót.
– Ma éjjel én is nyitott szemmel alszom.
Az öreg elnevette magát.
– Próbáld meg! – válaszolta. – Aztán holnap majd mondd el, hogy sikerült-e.