Másnap a Kisfiú úgy nyitott be Rémusz bácsi kunyhójába, hogy nem is köszönt, hanem odaszaladt az öreghez, átölelte a térdét, és nevetett, nevetett, mintha abba sem akarná hagyni.
Rémusz bácsi sem szólt egy szót sem. Magához húzta a Kisfiú fejét, és vele nevetett ő is, csak úgy rázkódott a nevetéstől. Még a mesemondó pad is úgy nyikorgott, mintha az is nevetne.
Egy kis idő múlva Rémusz bácsi ezt mondta:
– Pompás nevetőhelyünk van nekünk kettőnknek! Igaz?
– Igaz – felelte a Kisfiú.
– És most mi legyen? – kérdezte az öreg néger. – Nevessünk tovább, vagy inkább meséljek?
– Egy kicsit nevessünk még, aztán mesélj.
Nevettek még egy kicsit, aztán így szólt Rémusz bácsi:
– Elmondom, hogyan szalajtotta meg Tücsök pajtás segítségével a Nyúl az Elefántot, az Oroszlánt és a Tigrist.
– A Másik Nyúl? – kérdezte a Kisfiú.
– Nem – válaszolta Rémusz bácsi. – Az igazi Nyúl, a mi Nyulunk.
– Az nem lehet! – mondta a Kisfiú. – Az Elefánt, az Oroszlán és a Tigris Afrikában él!
Rémusz bácsi a fejét vakarta.
– Az igazat megvallva, én magam sem tudom, hogyan történt a dolog. Legjobb, ha együtt találjuk ki. Hiszen megbeszéltük, hogy néha segítesz a mesemondásban.
– És az a néha most van?
– Most. Mit gondolsz: nem úgy történt az eset, hogy a Nyúl egyszer elment Afrikába?
A Kisfiú elgondolkozott.
– Nem úgy történt – mondta aztán. – Hanem úgy, hogy volt egy cirkusz, és onnan megszökött az Elefánt, az Oroszlán és a Tigris. És akkor találkoztak a Nyúllal. Így történt.
– Alighanem igazad van – felelte Rémusz bácsi. – De hát akár így volt, akár nem, a fő, hogy találkoztak. És hogy az Elefánt, az Oroszlán és a Tigris addig-addig hencegett, kérkedett, pöffeszkedett, amíg a Nyúl elhatározta, hogy megleckézteti őket. Erről szól a mese.
– Én vagyok a legnagyobb állat – mondta az Elefánt -, és ennélfogva a legerősebb is.
– Igaz hogy nagyra nőttél – felelte az Oroszlán -, de hogyan védekeznél, ha a hátadra ugornék, és úgy harapnám át a nyakadat?
– Átharapnád? – nevetett az Elefánt. – Akármilyen hegyes is az agyarad, az én vastag bőrömet ugyan nem járja át!
– Nevetséges vita! – legyintett a Tigris. – Az egyik azzal henceg, hogy vastag a bőre, a másik, hogy hegyes az agyara! Én bezzeg mással dicsekedhetem: azzal, hogy bátor vagyok, ügyes vagyok, ravasz vagyok!
– Hát ami azt illeti, ha ravasz éppen nem vagyok is – mondta az Elefánt -, azért nekem is megvan a magamhoz való eszem. És mivelhogy igen nagy állat vagyok, igen nagy ész való hozzám.
– Én pedig – vette át ismét a szót az Oroszlán – bátorságban is, ügyességben is, ravaszságban is, eszességben is akárkivel kiállom a versenyt!
Szó szót követett, s már-már úgy látszott, hogy mindjárt kipróbálják, melyikük bátrabb, ügyesebb, ravaszabb, erősebb, melyiküknek milyen vastag a bőre, milyen hegyes az agyara – amikor egy nagy páfránylevél alól hirtelen elébük lépett a Nyúl.
– Nagy vitézek vagytok valamennyien! – szólalt meg csúfondárosan. – Hajba kaptok, hogy melyiktek bátrabb, ügyesebb, ravaszabb, erősebb, melyikteknek milyen vastag a bőre, milyen hegyes az agyara! Pedig ha akarom, sorra megszalajtalak benneteket!
Az Elefánt, az Oroszlán és a Tigris elnevette magát, és azt válaszolta, hogy azt bizony látni szeretné.
– Meg is látjátok, ha rákerül a sor – felelte a Nyúl. – Most azonban, sajnos, nem érek rá, mert haza kell juttatnom egy beteg barátomat. Nem vinné el a hátán valamelyitek?
– Mivelhogy én vagyok a legerősebb – mondta az Elefánt -, úgy illik, hogy én vigyem el. Hol az a beteg?
– Itt áll mellettem.
De az Elefánt, az Oroszlán meg a Tigris hiába meresztette a szemét, nem látott a Nyúl mellett semmiféle állatot, sem beteget, sem egészségeset.
Nem is igen láthatott, mert nem más állt ott, mint Tücsök pajtás, aki olyan kicsi volt, hogy egy fűszál egészen eltakarta.
– Egy mogyoró esett a fejére szegénykének – magyarázta a Nyúl. – Úgy megütötte, hogy azóta szédül, nem bír lépni sem.
S azzal félrehúzta a fűszálat Tücsök pajtás elől.
– Ezt a csöppséget akármilyen gyenge állat is elbírná ugyan – mosolygott az Elefánt -, de ha már egyszer megígértem, hogy elviszem, hát nem másítom meg a szavamat.
Ormánya hegyével felcsiptette a Tücsköt, és odaültette a hátára.
– Vigyázz, hogy le ne essél! – intette az Elefánt.
– Vigyázok – ígérte a Tücsök.
Vigyázott is, mert fürgén – mintha kutya baja sem volna – olyan helyre bújt, ahonnan semmiképpen sem eshetett le: az Elefánt fülébe.
Ott aztán kényelmesen leült, fogta a hegedűjét, és rázendített, előbb csak halkan – cirip-cirip -, azután teljes erővel, hangosan – cirrrr-cirrrr-cirrrr -, hogy az Elefánt csaknem belesüketült.
Hogy jutott eszébe a Tücsöknek, hogy nagybeteg létére ilyen vidáman muzsikáljon?
Úgy, hogy nem volt nagybeteg, sőt még csak kisbeteg sem: makkegészséges volt, és a Nyúllal együtt eszelte ki ezt a huncutságot. Mert hát Tücsök pajtás igen nagy kópé volt.
Az Elefánt hamarjában nem tudta, mi történt vele. Rázta a fejét, csapkodott az ormányával.
– Szél fúj a fejemben! – ordította rémülten. – Mit csináljak?
– Szaladj! – tanácsolta a Nyúl. – Az az egyetlen, ami segíthet.
Az Elefánt nekilódult, csörtetett be az erdőbe, ki az erdőből, hegyre fel, völgybe le, körbe-karikába, amíg egyszer csak ott találta magát, ahonnan elindult.
A Tücsök pedig kibújt az Elefánt füléből.
– Elmúlt a vihar! – újságolta megkönnyebbülten az Elefánt.
Tücsök pajtás eközben átugrott az Oroszlán hátára, és sebesen beosont a fülébe.
Ott aztán kényelmesen leült, fogta a hegedűjét, és rázendített, előbb csak halkan – cirip-cirip -, azután teljes erővel, hangosan – cirrrr-cirrrr-cirrr -, hogy az Oroszlán csaknem belesüketült.
Az Oroszlán mindjárt gyanította, hogy mi történt vele: most az ő fejébe költözött át a szélvihar, amely előbb az Elefántot kínozta meg.
– Szél fúj a fejemben! – kiáltotta. – Mit csináljak?
– Legjobb, ha rohansz egyet – felelte a Nyúl. – Látod, hogy az Elefánton is az segített.
Az Oroszlán is nekilódult, rúgtatott be az erdőbe, ki az erdőből, hegyre fel, völgybe le, körbe-karikába, amíg egyszer csak ott találta magát, ahonnan elindult.
A Tücsök pedig abbahagyta a hegedülést, kibújt az Oroszlán füléből.
– Elmúlt a vihar! – örvendezett az Oroszlán.
Tücsök pajtás eközben átugrott a Tigris hátára, és sebesen beosont a fülébe.
Ott aztán kényelmesen leült, fogta a hegedűjét, és rázendített, előbb csak halkan – cirip-cirip -, azután teljes erővel, hangosan – cirrrr-cirrrr-cirrrr -, hogy a Tigris csaknem belesüketült.
A Tigris mindjárt tudta, hogy mi történt vele: most meg az ő fejében dühöng a szélvihar, amely előbb az Elefántot és az Oroszlánt kínozta meg.
– Szél fúj a fejemben! – üvöltötte. – Mit csináljak?
– Egyebet te sem csinálhatsz, mint hogy nyargalsz, ameddig eláll az a szél – mondta a Nyúl.
Nekilódult a Tigris is, vágtatott be az erdőbe, ki az erdőből, hegyre fel, völgybe le, körbe-karikába, amíg egyszer csak ott találta magát, ahonnan elindult.
A Tücsök erre abbahagyta a hegedülést, kibújt a Tigris füléből.
– Elmúlt a vihar! – közölte megnyugodva a Tigris.
Tücsök pajtás eközben átugrott a Nyúl hátára, és ott jól megkapaszkodott: tudta, hogy miért.
– No, híres vitézek! – szólt a Nyúl. – Nem megmondtam, hogy ha akarom, sorra megszalajtalak benneteket?
Az elefánt nagyot bődült, az Oroszlán nagyot ordított, a Tigris nagyot üvöltött. Az Elefánt felemelte az ormányát, az Oroszlán kieresztette a karmait, a Tigris kitátotta a száját.
– És azt is megmondtam – nevetett a Nyúl -, hogy ilyenkor csak egy segít: a futás.
S azzal, Tücsök pajtással a hátán, eliramodott: be az erdőbe, ki az erdőből, hegyre fel, völgybe le – esze ágában sem volt visszatérni oda, ahonnan elindult, és ahol a három hencegő azt sem tudta, hogyan restelkedjék egymás előtt.
– Vége a mesének? – kérdezte a Kisfiú.
– Vége – mondta Rémusz bácsi. – Vagy talán hiányzik belőle valami?
– Hiányzik – felelte a Kisfiú. – Az hiányzik, hogy mi lett az Elefánttal, az Oroszlánnal és a Tigrissel.
– Mi lett volna? Mondom: szégyellték magukat.
– És azután?
– Nem tudom. Mondd meg te!
– Megmondom – bólintott a Kisfiú – Visszamentek a cirkuszba. És soha többé nem hencegtek.
– Persze – felelte Rémusz bácsi -, visszamentek a cirkuszba. De azt már nem hiszem, hogy soha többé nem hencegtek. Mert az elefántok is, az oroszlánok is, a tigrisek is roppantul hencegősek, egyetlen lecke nemigen használhatott nekik.
A Kisfiú elgondolkozott.
– Volt más állat is abban a cirkuszban? – tudakolta.
– Nem tudom. Ezt is te mondd meg!
– Volt – jelentette ki a Kisfiú. – Medve és Fóka és Kutya és Ló és mindenféle. És ha az Elefánt vagy az Oroszlán vagy a Tigris megint hencegett, akkor jól kinevették.
– Ameddig csak az Elefánt is, az Oroszlán is, a Tigris is meg nem javult – egészítette ki Rémusz bácsi.
– Addig – mondta a Kisfiú.