– És a Róka nem evett semmit? – kérdezte a Kisfiú.
Rémusz bácsi úgy tett, mintha erősen gondolkoznék.
– Őszintén szólva, nem tudom, mit ebédelt – mondta aztán. – De annyi bizonyos, hogy sokat nem ehetett, mert útban hazafelé megint megéhezett.
– És talált ennivalót?
– Mindjárt megtudod – mondta Rémusz bácsi.
Útban hazafelé a Róka megint megéhezett. Persze hogy megéhezett, hiszen a fogadást elveszítette, és a saját pénzéből kellett fizetnie az ebédjét, márpedig a Róka – ezt mindenki tudta róla – igen kapzsi, fösvény természetű volt.
Egyszóval, éhes volt a Róka, és folyton jobbra-balra nézelődött, hogy hol találhatna valami ennivalót.
Egyszer csak meglátott egy magas sziklát, és annak a tetején meglátta az öreg Bakkecskét.
Ott állt az öreg Bakkecske a magas szikla tetején, és nyugodtan, békésen kérődzött.
– Mi az, hogy: kérődzött? – tudakolta a Kisfiú.
– Vidéki gyerek vagy, és még ezt sem tudod? – csóválta a fejét Rémusz bácsi. – Vannak állatok, amelyek felböfögik, amit megettek, és még egyszer megrágják.
– Illetlen dolog – mondta a Kisfiú.
– Bizony, nagy illetlenség volna, ha emberek csinálnák – válaszolta az öreg. – De a juhok, tehenek, kecskék egyáltalában nem tartják illetlen dolognak.
Nyugodtan, békésen kérődzött az öreg Bakkecske a magas szikla tetején. Mozgott a szája, mozgott a bajusza, mozgott a szakálla.
“A kecskehús igen finom étel – gondolta a Róka. – Igaz, hogy ez az öreg Bakkecske egy kicsit nagy falat, de legfeljebb elteszem holnapra, ami megmarad belőle.”
Odalopódzott a szikla tövébe: hátha nem veszi észre a Bakkecske.
De a Bakkecske, nemhiába állt a magas szikla tetején, már messziről látta a Rókát.
Hát akkor miért nem szaladt el?
Azért, mert ezt mondta magában:
“Nagy falat vagyok én ennek a Rókának, nem gondolnám, hogy rám éhezett. Meg aztán szarvam is van, patám is van, és ami mindennél fontosabb: eszem is van. Majd csak megvédeném magam valahogy, ha rosszat akarna a zsivány!”
A Róka a szikla tövében éppen azt tervelgette, hogy honnan, miképpen kapaszkodjék fel a szikla tetejére, amikor barátságosan megszólalt a Bakkecske:
– Adj’isten, koma! Honnan jössz? Hová tartasz?
A Róka – mit tehetett egyebet? – maga is barátságosan válaszolt:
– Fogadj isten, cimbora! Egy kis ebédet ettem, egy kis sört ittam a városban, és most hazafelé tartok.
– No, ha éppen ebéd után vagy – mondta a Bakkecske -, akkor bizonyára nem is vagy éhes.
– Sovány kis ebéd volt – felelte a Róka. – Szívesen enném egy falatot, ha valaki megkínálna.
Amíg így beszélt, egyre közelebb somfordált a Bakkecskéhez. A Bakkecske meg csak kérődzött tovább: mozgott a szája, mozgott a bajusza, mozgott a szakálla.
Nézi a Róka: nincs ott a sziklán sem fű, sem virág, sem gyom, sem moha. Mit eszik a Bakkecske olyan jó étvággyal, hogy a szája, bajusza, szakálla is mozog tőle?
– Ő sem tudta, hogy mi a kérődzés! – mondta a Kisfiú.
– Pedig vidéki róka volt! – jegyezte meg Rémusz bácsi.
– Később megmagyarázta neki valaki? – kérdezte a Kisfiú.
– Talán megmagyarázta – felelte az öreg. – Hanem annyi bizonyos, hogy amikor ez az eset történt, akkor még sejtelme sem volt arról, hogy miért mozog a Bakkecske szája, bajusza, szakálla.
– Mit eszel olyan jó étvággyal, cimbora? – érdeklődött kíváncsian.
– Finom, friss sziklát – felelte a Bakkecske. – Nincs jobb étel a sziklánál. Nem lakom valami közel, de azért mindennap eljárok ide, hogy ebből a sziklából falatozzam.
– Sziklát eszel? – kérdezte elképedve a Róka. – Nem kemény az?
– Lehet, hogy másnak kemény – válaszolta a Bakkecske -, az én fogamnak azonban semmiség. Ha beteltem sziklával, utána még egy kevés vasat is elharapdálok csemegének.
– Vasat? – ámuldozott a Róka. – Sosem hallottam, hogy a vas ennivaló!
– Én sem igen beszélek róla. Alig egy-két mázsa vasam van odahaza, és nem szeretném, ha mással is meg kellene osztanom.
A Róka egy kicsit hátrább húzódott.
“Ha ennek a Bakkecskének olyan foga van, hogy még a vasat is megrágja – gondolta -, akkor jó lesz csínyján bánni vele.”
– Hanem sziklát azt kaphatsz – folytatta a Bakkecske. – Gyere csak fel, török neked egy jó darabot a szarvammal.
“Ha ennek a Bakkecskének olyan foga van, hogy még a vasat is megrágja, olyan szarva van, hogy még a sziklát is eltöri – mondta magában a Róka -, akkor leghelyesebb, ha továbbállok, még ha éhen maradok is.”
– Tulajdonképpen nem is vagyok olyan nagyon éhes – jelentette ki. – Ebédeltem is, sört is ittam; ha nehezet enném, attól tartok, megfeküdné a gyomromat.
– Bizony, az meglehet – bólintott a Bakkecske. – Nem mindenki bírja a sziklát. Jobb, ha valami könnyű ételt választasz. Ott lent a folyó partján finom kavicsok hevernek, némelyikük alig nagyobb egy diónál. Ha gyenge a gyomrod, ajánlom, hogy azt kóstold meg.
– Köszönöm a jó tanácsot – felelte a Róka. – De nem tudom biztosan, hogy megfogadom-e.
– És megfogadta? – kérdezte a Kisfiú.
– Hová gondolsz! – felelte Rémusz bácsi. – Talán te megfogadnád, ha azt mondanám, hogy sziklát meg kavicsot egyél?
– Én, igenis megfogadnám – mondta a Kisfiú, de alig bírta visszafojtani a nevetést. – És nekem, igenis, nagyon ízlenék.
Ebben a pillanatban Anya hangja szólalt meg valahol a kertkapuban. Messze volt, nem hallatszott jól, hogy mit kiabál – de hát mit szokott kiabálni ilyenkor Anya? Azt, hogy Apa hazaérkezett, és kész a vacsora.
– És ha azt mondanám, hogy ne sziklát egyél, hanem szaladj haza vacsorázni, ahhoz mit szólnál? – kérdezte az öreg.
A Kisfiú már a nyitott ajtóban állt.
– Azt, hogy nem megyek haza! – felelte, de már kint is volt az udvaron. – És azt, hogy ezentúl mindig sziklát eszem! – kiáltotta, de már szaladt is az úton hazafelé.
Még mást is kiabált, de Rémusz bácsi nem értette, mert a Kisfiú már nagyon messze járt. És különben is: hogy lehessen megérteni valakit, aki annyira nevet, hogy már csuklik is tőle?