Mátyásnak a természettől csodálatos éles esze volt. Hét éves korában – úgy mondják – már apja helyett levelet írt a pápának. Hét nyelven beszélt s nagyra törő lelkében jó előre támadt az a kivánság: ha belőle király lenne, mi mindent tudna ő alkotni.
Király lett és sokat alkotott.
Mint hadvezérnek szüksége volt kitünő seregre; felállította a legyőzhetetlen fekete sereget.
Mint uralkodónak szüksége volt jó törvényekre; összehívta gyakran az országgyülést, alkotott törvényeket, a melyek a királyi tekintélyt ismét helyreállították, a főurak mindenhatóságát megszüntették, az adófizetést nemcsak a nép, hanem a nemesség kötelességévé tették.
Minő igazságszeretet nyilatkozik ebben is!
Ha a nemesség nem köteles az ország határán túl harcolni, akkor fizessen adót a fekete sereg fentartására.
Megérte a nemzet ismét azt, a mitől Nagy Lajos ideje óta úgy elszokott, hogy a magyar király meglátogatta a béke napjaiban hű népét. Majd íródiák, majd vadász, majd egyszerű paraszt képében utazgatott. Kipuhatolta a nép panaszát, kikérdezte, hogy az urak nem sanyargatják-e, hogy a bírák igazságosan itélnek-e?
Beszéltek róla sok-sok apró történetet.
Miképpen volt vendége egy öreg juhásznak s aztán, hogy vendégelte meg ő az öreg juhászt budai palotájában. Hogy a kolozsvári bíró miképpen kényszerítette őt favágásra és fizetett neki botütéssel: – no, de meg is adta az árát.
Miképpen dolgoztatta meg a kényes főurakat a gömöri szőlőhegyen s mikor már nem birták tovább a munkát, oktatta őket, hogy becsüljék meg a földmívest, mert, aki őket táplálja ilyen keserves munkával, az megérdemli, hogy becsüljék.
Ezek és hasonló történetek jártak szájról-szájra. A nép tódította, nagyította és senkiről olyan szívesen nem beszélt jót és dicséretest, mint a magyar királyról.
Arról a Mátyásról, akit ekeszarva mellől hívtak a trónra, aki teljes életében az Igazságot szolgálta, a gőgösöket megalázta, az ártatlanul szenvedőket megvigasztalta, aki maga volt a megtestesült igazságszeretet.