Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy morgó zsémbes, irígy, haragos leány. Jankának hitták.
Csodálatos teremtése volt ez a jó Istennek. Bosszankodott, hogy a zöld fák nem voltak vörösek és a kék ég nem volt zöld; a havat feketének kivánta, napfényes időben esőt akart, és mikor esett, még haragosabb volt, mint rendesen.
Ez a Janka kiállhatatlan egy morgó zsémbes leány volt. Futott is tőle mindenki, a gyermekek, az embernyi emberek, ifjak és öregek egyaránt menekűltek előle, sőt még a láncz-eb is kerűlte. A madarak abbahagyták az éneket, ha bement a kertbe, vagy künn járt a mezőn, és este a hold a felhők mögé bújt, mikor őt meglátta, mivel félt a haragos ábrázatától…
Jankának az sem volt jó, hogy neki mindig csak meggondolva két lábán kellett járni és állni, és sem a levegőben nem repűlhetett, sem a vízben nem úszhatott.
– Óh, – kiáltott fel sokszor – ha én sas lehetnék és keringhetnék odafent a légben; vagy akár hal, és ringathatnám magamat a kristályos habokban, avagy vidáman szökdécselő őzike valahol a sötét erdőben!
Egy napon, mikor Janka különös rossz kedvében volt, ottkinn sétált a kertben. Egyszerre csak leereszkedett éppen az orra elejbé egy csúnya pókháló. Janka dühös lett, megkapta a pókhálót és darabokra tépte. Avval tovább akart menni, mikor a fű közűl, a hol éppen állott, egy finom hang szólalt meg:
– Janka, kedves Janka, köszönöm ezerszer, hogy megmentetted az életemet, mikor a pókhálót széttépted, a melyikben megfogva függtem! Meghálálom jóságodat. Én értek a varázsoláshoz. Kivánj akármit, betelik a kivánságod.
A hang egy kis aranyos cserebűlyé volt, a melyik fénylő szemecskéjével az álmélkodó Jankára sandalított. Janka átallotta megmondani, hogy ő neki esze ágában sem volt, hogy az aranyos cserebűly életét megmentse, – inkább a fejét kevélyen hátravetve, szólt:
– Hát jó! Ha te varázsolni tudsz, akkor halld: én sas szeretnék lenni!
Alig hangzott el a Janka kívánsága, azonnal sas lett és fölemelkedett a felhők felé.
Ez volt csak szép! Maga alatt látta a föld gazdag virágszőnyegét, maga fölött pedig a kéklő eget… a nap áttűndökölt a bíborszínű felhőkön át. Este a csillagokat, mint fehér gyöngyöket, vagy mint piros rubintokat, közel látta tűndökölni, és szárnyai a nap sugaraiban fürödtek. Az ég és föld minden pompáját láthatá, csak a tenger mélyébe nem birt behatolni a tekintete. A tenger zöld színben játszott; a halak hol kidugták, hol behúzták fejeiket, mintha gúnyolódnának s mintha mondanák: „Légy csak te ott fenn, te szegény madár! Jobb nekünk itt lenn: itt van csak élet, itt van csak öröm!”…
Irigységgel telve a halak boldogságán, röpködött Janka föl s alá a tenger tükre felett és gondolta:
– Óh, milyen szép volna úszkálni ott a tenger mélyében!
Erre egyet gondolt és elrepűlt a kertbe, a hol az aranyos cserebűly üldögélt egy bokor alatt.
– Kedves bogárkám, – szólt – én nem akarok tovább sas lenni: változtass engem át hallá.
– Jól van, legyen meg a te kivánságod, – mondá a varázserejű aranyos cserebűly, – csak repűlj a tenger tükre fölé, közel a vízhez, hogy szárnyad csapása a vizet érintse.
A sas erre elrepűlt és arany ponty lett belőle.
Csakhamar ott úszkált vigan, kedvtelten a tenger mélységes mélyében, és elgondolta, hogy mégis csak legszebb az élet a vízben. Ott úszkált alant, csodálatos erdőkön és ligeteken keresztűl, a melyekben csodálatos virágok pompáztak tündöklő színekben. Eleven virágok ölelve nyújtották ki fénylő karjaikat a merev szirtek körűl; tüzesnyelvű kígyók iramodtak el nyilsebességgel a hullámokon keresztűl… Ott ültek mélyen a tengeri szűzek a tenger fenekén és fontak csillagkoszorúkat hollófekete hajfürtjeikből, s szikrázott és fénylett a tenger tündéri fényben… Ez csodálatos, soha nem látott fény volt.
Egy egész nap boldog volt Janka. De a mint egyszer a víz színén, a part mellett fölbukkant, egy erdőt pillantott meg véletlenűl. Fiatal őzikék szökdécseltek vidáman a zöld lombos fák között, gerliczék turbékoltak és édelegtek a szélső fa ágán s tarka-barka pillangók sütkéreztek a nap melegében…
– Mégis hűvös van itt a vízben egy kicsit, – mondta Janka. – Aztán elég is volt ez a vízi élet. Jobb szeretnék én őz lenni!
Alig mondta ki ezeket a szavakat, már ott ült az aranyos cserebűly a tenger partján, haragos, szikrázó szemekkel nézett rá s így szólt:
– Hát legyen a te kivánságod szerint.
Erre Janka őzzé változott át s egy iramodással a zöld erdőben termett. Nagyon tetszett itt neki az élet. A források olyan vigan csörgedeztek a köveken, a vadászkürtök olyan vidáman hangzottak a csaliton át… Este a holdfényben tündérek vonúltak az erdőn keresztűl, s a hol elhaladtak, ragyogának a fák csodálatos fényben.
– Eh, nem sokat ér ez sem, nem gyönyörködtet már az erdei élet! – mondta Janka egy pár nap múltán.
Csak madarak ne röpködtek volna a levegőben, a kik énekelték: „Mégis legszebb itt fent magasan a légben.” És csak ne lettek volna a halacskák, a kik suttogták: „Mégis legszebb itt alant a vízben”… Csak ne lakozott volna irigység a Janka szivében.
Sebesvágtatva rohant az őz a bogárhoz és mondta neki:
– Aranyos cserebűly, változtass át engem hamarosan olyan teremtménynyé, a melyik tud repűlni is, úszni is meg futni is, tetszése szerint.
Erre a bogarat elöntötte a méreg, s minden fénye eltűnt.
– Jól van, – szólt haraggal, – betöltöm a kivánságodat, de engem többet nem látsz!
Avval nyomban elrepűlt más tájékra, a hol nincs elégedetlen, morgó zsémbes lény.
És Janka? Janka libává változott át. Most aztán fölrepűlhetett a legmagasabb kertkerítésre, úszhatott egy kicsiny, zavaros tavon, futhatott dűlöngélve egy egész mezőn. Liba maradt teljes életében… tudott repűlni, úszni, meg futni tetszése szerint.