Húnok dicsőségét mind a világ tudta. Beszélték Napnyugat népei, beszélték ijedve. Húnoknak romlását hallották a népek, s hallották örömmel. Gyorsan terjed a hir, a világ szűk határ a hir sasszárnyának, vitte a sas-madár, szelek-szárnya hordta, oda is elért, hol Etel folyó táján a maradék húnok várva-várták régen.
Oda is elért, hol Etel folyó elvész, óriási hegynek völgyében, s a messze elfutó nagy rónán, be a nagy, kék tóig békében tanyázott Magyar ivadéka: Nagy Magyarországban.
Egy-kettő ha élt még, a ki gyermek-sorban látta Bendegúzt még, és a húnok többi erős kapitányit. Azok is tehetlen, gyönge aggok voltak; arczukon a redők össze-visszasága, lelkökben száz emlék összezavarodva. Hanem hogy Hadúrnak ő bölcs rendelése vissza a nagy múltba az aggokkal láttat: im felébredt újra százados múlt képe igen-igen tisztán.
Mintha tegnap volna, pedig milyen régen történt a húnoknak el-kivándorlása. Büszke nagy reménynyel Keletről-Nyugatra vették vala útjok, s álmot álmodának boldogabb hazáról, rengeteg országról, kincsekről, amelyek szemet elvakítnak, s aranynak-ezüstnek hivságos sajgása kivánatossá lett erős daliáknak.
Régen volt.
Egy nemzedék kihalt, a szellős sátraknak új gazdája támadt; ménesek futását más ifjak vigyázták, szaporodott a nép, családok megnőttek Nagy-Magyarországban. Apjok sátrát nagyrakelő fiak és unokák férfikort elérve, egyenként elhagyták, s ütöttek más völgyben sátrat, s éltek békén Hadúr kegyelméből. Megadta, mi kellett, a föld gazdag háta, halát a víz, vadját az irtatlan erdő.
Békességben éltek; felettök az idő gyors szárnyon elröpült, századok gyültek az eltünő századra, ámde élt mesében, csodálatos szónak ereje nem csüggedt, élt vala mesében, a mely szájrul-szájra, nemzedékről szállott újabb nemzedékre, hogy Hunor utódja, a hún Nyugatra ment hazát szerezni és dicsőség-aratni idegen népek közt.
Egy árva szó, amely e mesét toldotta, egy árva hir, mely e mesét igazolta, újabb énekeknek irmagja lett aztán; belehintett mag a magyarok szivében, és ott kicsirázott, abból termetes fa, ágas-bogas fája lett öreg regének.
Eteléről szólott, Etele apjáról, kiknek Hadúr adott nagy erőt, s hatalmat. Bűvös-bájos rege, hányszor megszólaltál pásztortüzek mellett Nagy Magyarországban! Gyermekek hallgatták, nagyra ezen nőttek, és beárnyékozta elméjöket a szó, mint a sötétségnek szövi nagy ponyváját a búcsúzó napot elriasztó éjjel.
Hej beárnyékozta, ott maradt a foltja lelkük egén, s mindig fájva gondoltak rá.
– Hadúr naggyá tette Húnor ivadékit, adott vala nekik ingyen kegyelméből országot, a melynek napkeltén, napszálltán sehol mása nincsen. Gyengébb volt-e Magyar a szőke Húnornál, hogy reá nem tekint magyarok Istene? Karjában nincsen-e erő annyi, mint van akármelyik húnban?
Mikor aztán jött a hún romlásnak hire: újabb rege támadt, de senki sem tudja, ki adott szavakat röpke gondolatnak. Beszélt az új rege Etele királyról, Etele királynak nagy birodalmáról, melyet idegen nép sáskái elleptek, s húnok maradékit megölték, kiüzték, hogy csak hire maradt. Beszélt az új rege, mire agg regévé lett idő folytával: Csaba királyfiú útjáról, a honnan vissza eddig nem tért, s ki tudja, hogy tér-e?
Szöghajú Magyarnak unokái hallák, s nem unták el soha hallgatni a regét Etele királyról.
Hún-magyar testvérség erős kötelék volt, egy apától vette származását Húnor, Magyar hajdanában. Ha megfogyott a hún, Hadúr szemét veti erős magyar népre, s gondolja magában: Tegyünk ezzel próbát, húnnál derekabbnak látszik ez a nemzet.
Elgondolta Hadúr, s mit ő elméjében forgat, meg is teszi, mert hatalma vagyon emberi elmével fel sem gondolható.
Hogy miképpen adta ő szándékát tudtul, egyszerű szavakkal, himezés nélkül, im elmesélem néktek, amint tudnom adta agg rege, halljátok!