A legnagyobb körültekintéssel fogtak a nagy próba előkészületeihez. Az athenorát megnagyobbították, terjedelmesebb és tűzállóbb olvasztó-tégelyeket szereztek be az elébbieknél, szóval minden munkát maguk végeztek.

José eközben a szalamandra szavaira gondolva, a tűzhelyen táplált tüzet átrakta az athenorába. Ez még a múlt izzítás tüzéből maradt.

– Mit csinálsz? Még nem állítottuk be a tégelyt! csudálkozott Bornemissza.

– A madár is melegített fészekbe rakja tojását! válaszolá és beleilleszté a nagy tégelyt is.

– Lehet benne valami! Ártani meg nem árt!

A megnagyobbított athenora erre hatalmas dohogással kezdé ontani a szikraesőt és egész lángtengerrel ölelte körül az edényt.

Erre Bornemissza megint elővette a titokteljes aranyszelencét, melyben az átváltozás titkos összetételű vegyülékét őrizte.

Ebben a pillanatban José újra kacagni hallotta a lángok között a szalamandrát.

– José, vigyázz! A kezdet adja a tűznek kiválasztó erejét, az anyagnak a lelket. Társad olvasta, de nem érti a tudósok iratait! Azt képzeli, negyvenegy napra van szüksége, hogy a bíbor főnix kifeszíthesse szárnyait! Ő csak a holt szavakat olvasta, mert a betük megkötötték elméjét! Nem is sejti, hogy e szavakban a kabbalisztikus szám rejtélynyitó kulcsa van elrejtve. A mellette levő kör a földet jelenti, a számok pedig a négy évszakot, azaz azt az időt, amely a kő múlhatlan megérleléséhez szükséges.

– Mi fölött töprenkedel? kérdezte már másodszor is a mester.

– Nem hallott kegyelmed semmit? kérdé remegve.

– Mit hallanék! A tűz bömböl az athenorában! – felelé kedvetlenül.

José hallgatott, de keze remegett, míg a fedelet lezáró agyagot gyúrta.

– Min tünődöl? Ki vele! Mi az?

– No, hát megmondom! Egyszerre, mintha benső sugallat ihletne, jutott eszembe, hogy eme kör a földet, a négy tizes szám pedig az évszakokat jelenti! Mi nagyon is korán vettük le az olvasztó-edény födelét.

Bornemissza szemei a kézirat jelzett helyére tapadtak.

– Mondasz valamit. A négy évszak, a négy tizes! Különös, hogy nekem nem jutott eszembe! De hát mit jelent akkor az egyes?

– A négy évszak összességét, az egészet.

Az aranyszelence bágyadtan ragyogott a tűz és a gyertyák fényében és midőn a tégelybe akarták a vegyüléket szórni, a szalamandra megint kacagott.

– A mester sokat tud – de nem tud mindent! Pedig ez a könyvekben is benne van. A tudósok vörös felhő alakjában rajzolják!… Hiába fáradtok, ha a robbanó naphtát meg nem szerzitek – hallotta José a lángok közül.

– A durranó olaj ez? akarta kérdezni, de a szalamandra, mintha e gondolatát előre kitalálta volna, megelőzte.

– A gránit a föld őskérge. E kő született legelőször meg a világegyetem tüzében… Tudod, hogy a gránit belsejében hatalmas, rejtélyes erejű folyadék van?

José már olvasott e rettenetes folyadékról a régi alchymista mesterek könyveiben.

– Hogyan szerezhetném meg? akarta mondani.

– José! José! Te életet ölsz, halált osztasz! hallotta a szalamandra hangját, az athenora pedig, mintha egy hatalmas áramlat szítaná, bőgni kezdett.

– Oh, oh, mi leli athenoránkat? kérdé tünődéseiből felriadva a tudós… De mi lelt téged? Arcod halvány és dúlt? folytatá tanítványára pillantva.

– Mester! Az a vörös felhőforma ábra a robbanó naphtát jelenti! Enélkül nem érünk célt! kiáltott fel tompán.

– Gondolod? kérdé összerezzenve! Olvastam e szörnyű elemről, melynek ereje minden földi anyagot megemészt s nincs tégely, mely iszonyú feszítő erejét kiállná! De megvallom, csupán az alchymisták ámító találmányának hittem, hogy a laikusokat elrettentsék attól, hogy tisztátlan vágyakkal fogjanak e szent művelethez.

Felállt és a boltozatos terem végén lévő falbarótt fülkének az ajtaját kinyitva, egy erős pántokkal lezárt vasszekrénykével tért vissza.

– Dacára, hogy mesének tartottam e rémerejű elementumot, mindig a kellő vigyázattal bántam vele. E szekrénykében két phiola van, három és hét csepp robbanó naphtát tartalmaz. Ha akarod, a három cseppet az olvasztó-tégelybe zárjuk.

– De a rettenetes feszítőerő!

– Ne félj tőle! Üvegestől helyezzük bele! Levegő nélkül nem robban. Hogy pedig tégelyünket szét ne rombolja, pár szemer caput mortuummal kell lekötnünk! E lekötő szert rajtam kívül csupán még a borússiai Adalbertus Simiger ismeri!

Pont éjfélkor aztán lezárták az olvasztóedény födelét és Bornemissza kimerülve nyugalomra tért, José ellenben kezébe hajtva sápadt homlokát, fáradtan bámult a lángokra.

Kietlen, szorongó érzés bántotta, majd hő, majd borzongás szaladozott rajta végig… Az éj visszhangos csendje rejtélyes zsongással zsibongott füleiben.

Olvasni kezdett, de nem tudott; felkelt tehát és amennyi csak belefért, úgy teletömte szénnel az athenora öblét, hogy pár órát aludhassék.

De bármilyen fáradt volt is, minden reccsenésre, minden pattanásra felriadt. Ha lehunyta szemét, hideg szellő simította arcát végig, mintha ellebbent volna előtte valami és jajgatást hallott.

Ha felnyitotta, csak a tűz sírt és sistergett és a gyertyák lángjai lobogtak, fantasztikus árnyakat rajzolva a komor falakra.

Az athenora belseje izzó tűztengerré változott és a lángok fehéren izzó méhében először csak határozatlan körvonalakban, azután egészen kibontakozva, megjelent a koronás szalamandra, Cynthia arcával, és kedvtelve úszkált, lebegett a lángok tengerében…

– Cynthia! Cynthia! Sikerül-e most munkánk? susogá halkan, mintha saját hangjától is félne.

– Aludj, José! Aludj! A négy évszak hosszú! Nem leend elég erőd! Majd én őrködöm… helyetted! és körül-körül kerengve, átölelte az olvasztó-edényt és aranyesőt hullatott reá.

– Nem akarok aludni! Ha belehalok is, látnom kell a kiválás rejtélyét… lihegé lázasan.

– Aludj, José, aludj! Különben nem kímélhetlek! Ekkor a szalamandra egészen az athenora nyílásáig lebegve, kitárta karjait. Szemeiből tüzes szikrák pattogtak, kebléből lángnyelvek lövelltek elő, karjaiból pedig zsarátnok zuhatag omlott mindenfelé, mintha lángba akarná borítani az egész világot. A toronyszoba is egészen elváltozott. A levegőben tűznyelvek szállongtak, a falakról vérpiros tűzpatakok kígyóztak alá, az athenora pedig végtelen nagynak látszott.

José úgy érezte, mintha őt is fel-alá rengetnék a tűzhullámok, oroszlánok, sárkányok, koronás kígyók, tűztornyok, csontvázak és tűzmadarak rajzottak körül, a végtelenségben pedig tűzfelhők villámlottak, melyek mennydörgő ropogással ütköztek össze.

José elájult.

Csak arra a rettentő csattanásra ébredt fel, mely alapjáig megrázta a tornyot, hogy ablakjai recsegtek.

Zavart kiáltással ugrott fel, a csattanást is álma folytatásának vélve, pedig hát künn erős zivatar dühöngött és zápor zuhogott alá a fellegekből.

Az órára nézett. Reggeli öt óra volt. Bágyadtan, mintha tagjai ólomból lennének, emelte fel a széntartót és tele zúdította az athenorát… azután megint fáradtan ledőlt a kerevetre.

– Mi hát az álom, mi hát a valóság? Vagy pedig én vagyok annyira megzavarodva, hogy nem tudok különbséget tenni a kettő között? mormogá gépiesen, de annyira bágyadt volt, hogy még gondolkodni se igen tudott. Láz borzongatta.

A szokott időben lejött a tudós.

– Mi bajod? Szemeid alatt setét karikák, és sápadt vagy, mintha koporsóból keltél volna ki?

– Rosszat álmodtam!

– Nem álmodtál, hanem beteg vagy! kiáltá aggályosan a tudós és ha karjaival fel nem fogja, hát estében fejét zúzta volna be a kiálló oszloptalapzaton.

Midőn magához tért, karja be volt kötve és a könyvtárterembe vetett ágyon feküdt.

– Mi történt velem? kérdé a mellette ülő tudóstól.

– Beteg voltál fiam! Erős lázban feküdtél! felelte ez gyengéden…

– Mit, hát olyan gyenge vagyok én, hogy egy kis láz is lever lábamról? Mióta fekszem itt? kérdé felpattanva.

– Két hete, kedveltem! Eret is kellett vágni karodon, mint a kötés mutatja.

– És az izzítás?

– Rendben van minden!

– Kegyelmed hamar visszafizette az én csekély szolgálatomat! szólott José és alig várta, hogy bekövetkezzék az éjtszaka … és mint sejtette, ma is megjelent Cynthia a koronás szalamandra alakjában és körülkeringve az edényt, aranyesőt hullatott reá.

– Mondtam úgy-e, hogy nem kímélhetlek! Aludj, José, aludj, ne kockáztasd a sikert.

E fenyegetéstől jobban megijedt, mint akárminő idegrázó jelenéstől és álomra hunyta szemeit.

– A siker! A siker! mormogá. Ezért, ha kell, álomban élek akár a négy évszakon keresztül… és aludt, míg csak a hajnalpír rózsaszínű fénye keresztül nem szürődött a vastag üvegkarikákon.