Apám szolgabíró volt, hát tömérdek madarat s tarka tojást hoztak nekem a panaszos felek. Kénytelen voltak szegények, mert a János hajdu is ezzel fogadta az érkezőket: “Mi jót hozott?” s csak azután kérdezte: “Mit akarsz?”

Nem is emlékszem már minden madaramra, csak a Mátyás maradt meg emlékezetemben, mert különös teremtés volt és sajátságos vége lett. Egy szegény, asszony hozta a ködmöne alatt; nagy óvatosan körüljárta az udvart, benézegetett a kocsiszinekbe, a kertek, a farakások alá.

– Mit keres?! – rivallt rá a hajdu.

– A kis “szolgabirócskát”.

– Mi jót hozott?

– Egy kis szajkócskát hoztam ő kegyelmének.

– Laci! Laci! – kiáltozá a hajdu, – mire én lemásztam a szénás padlásról és átvettem a madarat, akárcsak egy király, akinek a hódolati adót hozzák.

– Szép vagy, szajkó, – mondám, a tarka barkóját megsimogatva.

– Egy nagy úré volt ez, kérem alássan, Baloghy nagyságos úré, azé a híres követé… most hogy im’ meghalt, én takarítottam rá, hát rám maradt a szajkó, egyik rokon sem vette el, de mivelhogy Mátyásnak hívják az uramat is… Börcsök Mátyás, megkövetem alássan… hát nem tűrhettem otthon, hogy az uramat bizgassa egy közönséges oktalan állat…

– Hát tud beszélni?

– De még hogy! Tud az még tán olvasni is. Maga a nagyságos úr tanítgatta, Isten nyugasztalja. Pi, pi! Adja csak ide az én kezembe úrficska, majd megszólaltatom én mindjárt.

Az asszony megfogta, meglóbálta, mire a szajkó érthetően rikácsolta:

– Ne félj, Mátyás! Ne félj, Mátyás!

Kacagtam, ugráltam örömömben. Az ördögbe is, egy tudós madár, amelyik emberhangon biztatja magát! Ritka dolog, az bizonyos.

– Nohát már most mit akar? – kérdé János hajdu s nagy kegyesen megveregette az asszony vállát.

De már én nem hallgattam az ő ügyét-baját. Az udvar tele volt panaszosokkal, de mit törődtem én apró-cseprő bajaikkal. Én nagy gyönyörűséggel merültem el a szajkóm nézésébe. Én és a macska, mely fölmászott a folyosó-oszlopra s onnan leselkedett a rozzant kalitka új lakójára. Mátyás, amint illik egy félelmet nem ismerő madárhoz, nagy nyugodtsággal illesztgette, igazgatta a tollait, a csőrével megkopogtatta a kalitka fa-rácsát, míg apró, okos szemeivel kiváncsian nézegetett szerte.

Egyszerre megrázta magát, szétcsapott szárnyaival a rácsok között és hopp! a rosszul bevert szegről lefordult a kalitka s lent a téglaköveken összetört.

A lesben álló macska villámsebességgel ugrott le az oszlopról, hirtelen elkapta a szajkót s falánk szájában tartva a boldogtalant, rohant vele tüskön-bokron át a pajta tetejére. A megijedt szajkó torkaszakadtából rikácsolta a macska fogai közt:

– Ne félj, Mátyás! Ne félj, Mátyás!

Az udvaron összegyűlt panaszosok nagy hahotára fakadtak, én meg dühösen rohantam a macska után, de – már későn. A kút melletti fűzfán egy csomó veréb csipogott eszeveszetten, mintha azok is kacagnák: Hahaha! Biztathatod magadat! bolond szajkó, hahaha! Lám, ennyit érnek az értelem nélkül betanult szavak! Még a halálod is nevetséges, hahaha!

És messziről még mindig hangzott, bár már csak tompán, elhalóan: Ne félj. Mátyás! Ne félj, Mátyás!