Élt egyszer egy öregember meg a felesége. Volt egy fiuk, aki nemrégen házasodott. Amint a menyecske egyszer éppen a pamlagot tisztította lehajolt s véletlenül elszellentette magát.
Szégyenében gyorsan körülnézett, nem hallotta-e meg valaki, s meglátta a kecskebakot, és még jobban elszégyellte magát.
– Bak-úrfi, összevissza csókollak, csak ne szólj erről semmit az apósomnak.
De a kecskebak szénát evett, s mind csak csóválta a fejét.
– Vedd az övemet, csak ne szólj! – esedezett a menyecske, azzal leoldotta az övét, és a kecskére akasztotta.
A kecske azonban azután is csak csóválta fejét. A menyecske azt gondolta, hogy a kecske mégiscsak el akarja mondani a dolgot apósának, ezért levette fátylát, és a kecskére terítette. A bak egyre csak fejét csóválta.
– Nesze, vedd hát a gyöngyömet is!…
Éppen akkor lépett be a menyecske anyósa. Amikor megtudta, mi történt, ő is nyaggatta a bakot.
Estére hazajött az após, és vizet kért menyétől. De mivel a korsó ott állt a sarokban a kecske mellett, a menyecske nem mert odamenni, s meg sem mozdult.
Az após háromszor vagy négyszer is megismételte kérését, de mikor látta, hogy a menyecske meg sem mozdul, feleségét kérdezte:
– Mi történt a menyemmel? Miért nem ad nekem vizet?
– Férjecském – felelt az öregasszony -, az isten elől is eltitkolom, de neked elmondom: a menyecske nem messze a kecskétől a pamlagot tisztította, s egyet szellentett, s most azért nem mer elmenni a kecske mellett, mert attól fél, hogy a bak elmondja neked is. Bármennyit könyörgött is a kecskének, hogy ne mondja el a dolgot, hiába minden! Már neki adta övét a derekáról, a fátylat fejéről, még a gyöngyöt is nyakáról. A bak folyton azt hajtogatja, hogy elmondja.
– Az se baj, mit bolondozik itt! Elmegyek én a sataki javashoz, és megkérdezem tőle, hogy jót jelent-e ez – szólt az após, s már indult is Satakba.
Amikor a sataki javashoz ért, az öregember megkérdezte tőle:
– A menyem ma a pamlag tisztítása közben elszellentette magát: jót jelent-e ez, vagy rosszat?
– Attól függ, miképpen. Ha hangosan, jót jelent, de ha halkan, rosszat jelent.
Amikor az após hazaért, kifaggatta menyét, s mikor megtudta, hogy hangosat szellentett, az öreg azonnal a zenészekért szalasztott, hadd üssék a dobot, hadd táncoljanak…
A fiatalasszony férje, a mezőről hazafelé menet, meghallotta a házukból kihallatszó trombitaszót, a legelső útjába kerülő falubelitől megkérdezte:
– Mondd, testvér, mért fújják úgy a trombitások a házunkban?
– Mi az, hát te nem tudod? A feleséged ma egy hangosat szellentett. A sataki javas megjósolta, hogy ez valami jót jelent, ennek az örömére fújják olyan vidáman.
A menyecske férje haragosan visszafordult, s azt mondta magában: “Én ne legyek én, ha még egyszer életemben visszatérek ezekhez a megháborodottakhoz!”
Elindult világgá, megérkezett egy idegen faluba, s az egyik házban éjjeli szállást kért.
– Szíves örömest, örülünk a vendégnek – felelték neki, és az egyik sarokban helyet készítettek számára.
A gazdasszony éppen kenyérsütéshez készülődött, s a legnagyobb lányát elküldte vízért. Amikor a leány a forráshoz ért, leült a fa alá, s magában mesélni kezdett: “Majd ha férjhez megyek, születik egy fiam, s elnevezem Kikosznak. Csintalan gyermek lesz, elmegy a forráshoz, felmászik itt erre a fára, az ág letörik alatta, leesik és kitöri a nyakát!”
Az utolsó szavaknál elkezdett szörnyen jajveszékelni:
– Jaj, a Kikoszom kitörte a nyakát! Jaj, Kikosz drágám!…
Az öregasszony látva, hogy a legidősebb lány csak nem jön vissza, elküldte utána a középső lányát. Amint a húgát meglátta, a legnagyobbik leány már messziről elébe futott, és elpanaszolta neki a bánatát. A középső lány is odaült a nővére mellé, s ő is keservesen jajgatott Kikosz miatt.
Az anyjuk elküldte a legfiatalabb lányt is – az is bőgni kezdett Kikosz miatt.
Végül az öregasszony is odament a forráshoz, mert már nagyon nyugtalanította lányai távolléte. Mind a három lánya könnyes szemmel szaladt feléje, s elsírták neki Kikosz halálát. Erre már az öregasszony is ordítani kezdett.
Mikor a vendég látta, hogy már senki sem maradt otthon, kiment az utcára, és megtudakolta a falubeliektől, hogy merre visz az út a forráshoz. Mikor odaért, és meglátta a jajveszékelő nőket, megkérdezte az öregasszonytól bánatuk okát.
– Hogyne sírnánk, jó ember! – felelte az asszony. – Nos, a legidősebb lányom férjhez megy, születik egy fia, elnevezi Kikosznak, Kikosz csintalan gyermek lesz, eljön a forráshoz, felmászik itt erre a fára, letörik alatta, és kitöri a nyakát. Jaj, forrón szeretett Kikoszunk! Jaj, Kikosz drágám!
– Ó, hogy szakadna rá a tető ezekre a meghibbantakra! A saját bolondjaimtól elmenekültem, s új bolondokhoz kerültem! Akkor már mégis jobb, ha visszatérek az enyéimhez!…