José éppen az utolsó darabját tömögette annak a sárgásszínű tűzálló anyagnak az olvasztó tégely köré, amivel ezt az athenorába falazzák, midőn Bornemissza belépett a toronyba.
– Páter Julián írt! Ő felsége a császár neheztel, mivelhogy jó ideje nem küldtem tudósítást alchymiai kutatásaim eredményéről. Meg kell tennünk! Vállalkozol erre, kedveltem, nehogy a nyakunkra jöjjön, vagy küldjön valakit?
– Készséggel, mester!
– Azt írja továbbá, hogy a Mátyás főherceg letevését célzó államcsíny a legjobb úton halad! Magyarországi párthíveiből a legbefolyásosabb főurakat sikerült tőle elhajlítani és részünkre megnyerni, engem pedig máris, mint a legmagasabb hatalmi polcon álló egyéniséget üdvözöl és szerencsét kíván – – hahaha!
José megütközve nézett rá.
– Bámulsz e hahotán, miután a kacagás nem szokásom, úgy-e? Nem is jókedvemből nevetek. A risus sardonicus ez, a hazugság, képmutatás és perfidia nagymestere felett, ki nem más, mint az én jóakaró barátom: páter Julián.
– A császár gyóntatóatyja?
– Úgy van! Ez az ember a legveszedelmesebb cselszövő! E levele valóságos momento mori reám nézve. Készülődjünk a nagy munkához. Déltájban félretették a könyveket és Bornemissza megint elővette a titokteljes aranyszelencét, s tartalmának egy részét az athenorába hintette.
– Vajha ezúttal munkánk sikeresebb lenne! szólott, midőn José ráilleszté és lezárta az olvasztó tégely fedelét.
Pont délben meggyujtották az athenorában a tüzet, melynek élesztését megint José vállalta nap-nap után magára, alkonytájban azonban otthagyta az izzítást, tudományt és mindent. A kertben sétáló Klárát és Istvánt leste.
Egy este azonban kitört belőle a rejtegetett, visszafojtott szenvedély:
– Nem! Ezt tovább nem bírom nézni! Szekrényéből pedig, melynek kulcsát mindig magánál hordozá, egy keleti munkára valló különös alakú tükröt vett elő.
– Cynthia ajándéka! Ah, ő engem testvérként szeretett! mormogá, bársony ujjasával végigtörülve a fényes lapot, melyből saját halálsápadt arca nézett rá vissza.
– Holnap! Holnap az öregnek is meg kell vallanom, mi a célom.
Másnap azzal az örömhírrel állított be házigazdájához, hogy az izzításnál biztató jeleket vett észre, ami az agg Bornemisszát olyan kimondhatatlan örömre gerjeszté, hogy fiatalos frisseséggel rohant le a lépcsőkön és majdnem a nyakába borult.
Különös faragványú székébe ülve, ragyogó szemekkel figyelt minden szóra és észre se vette, hogy a ravasz José ügyesen másra terelte a beszédet.
– Zanardelli, a kalmár, a mult hét végén megérkezett és sok interesszátus dolgot hozott magával Velencéből!
– Én is adtam neki kommissiót egynémely arcanára, de eddigelé még nem jelentkezett – felelé a tudós boszúsan.
– Nem jelentkezhetik, miután egy idegenben ráragadt betegség ágyba döntötte!
– Honnan tudod mindezt, kedveltem? bámult a tudós.
– Kegyelmed házi orvosától, a tudós Vesicatorius uramtól!
– De hát ő vele hol beszéltél? kérdé még jobban elcsudálkozva.
– A mult napokban kimentem, hogy a Mihály főarkangyal apothecában a kovagkristálynak occulta qualitását, a naphta empyriacát bevásároljam. Ott találkoztunk és vitatkoztunk.
– Mi volt a vita tárgya?
– Herbárius uram, az apothecárius, egy állítólag magicus erejű tükröt vásárolt Zanardellitől, ki azt állította róla, hogy egyike a híres Nostradamus által készített tükröknek, mit én és az orvos-doctor uram tüstént ab absurdum deducáltunk!
– Hogyan? kérdé a tudós érdeklődve.
– Először is elmondám, hogy a bölcs Nostradamus első magicus tükrét akkor csinálta, midőn Medici Katalin látni akarta az utolsó Bourbon király képét.
Ugyanis ez a bölcs az anyakirálynét a terem végén levő mennyezet alá vezetve, felhívta, tekintsen az ott felállított gazdag faragású tükörbe. A királyné beletekintett és megrendülve látta a liliomokkal hímzett trónon, királyi díszben és jogarral a Bourbonok utolsó sarját ülni, míg végre a kép köddé válva, nagy lassan elhomályosult.
José azután elmondta, hogy a híres bölcs még hat tükröt készített, melyek mindegyikéről más-más csudás történetet regélt el roppant bőbeszédűséggel, hogy az idő teljék és lopott pillantásokat vetett az általa felállított tükörbe.
– Kiváncsi vagyok az okokat, a bizonyítást hallani! vágott közbe a tudós…
– Engedelmével, azokra is rátérek, mesterem! Elébb azonban hadd mondjam el az egész disputát, mert kegyelmed becses személyét is belevonták.
– No, erre kíváncsi vagyok!
– Az apothecárius éppen azt fejtegette, hogy micsoda aspectusok és konstellációk között, minő kabbalisztikus számaiban a napoknak kell viszonyba hozni az égi meridiánust a földivel, amely szerint a magicus tükrök hajlását és szögeit be kell állítani, midőn az orvos-doctor uram fitymáló hangon felkiáltott:
– Spectálják csak kegyelmetek, simplex hadnagyocska létére, minő pávabüszkén lépdel Bornemissza Lénárd uram gyámfia, és a szép Klárának a vőlegénye, mintha a generális botot máris a tarsolyában hordaná.
José mindezt a legközönyösebb hangon mondá el, félszemével azonban a tudós arcára figyelt és elégülten látta, hogy az egyszerre elkomorodik.
– Hanem én repente rápirítottam a doktor uramra: Ne beszéljen ilyen becsmérlő gesztusokkal, doctissimus, arról a jeles erkölcsű, derék ifjúról, ki…
– Valamint te se beszélj róla egy szót se többet, kedveltem! vágott közbe a házigazda szigorúan.
– Miért?
– Az okát majd annak idején megtudod…
José erre mentegetődzni kezdett, ha netán familiáris dolgokat érintett volna, de a tudós megnyugtatta és hogy más irányt adjon a beszélgetésnek, kérte, hogy mondja el a Nostradamus-tükör ismertető jeleit.
– Itt van egy valódi Nostradamus-tükör, a kabbalisztikus szögbe beállítva. Az apothecáriusnak akarom megmutatni! Én ugyan még egészen nem próbáltam ki, de azt mondják, ki mire gondol, meglátja benne!
Bornemissza Lénárd odalépett az asztalhoz, de alig vetett egy pillantást a rézsutosan állított tükörbe, eltorzult arccal dobbant hátra, mert leányát, Klárát látta Istvánnal a kert rozmaring bokrai között karöltve végigsétálni, azután pedig leültek a hársak alatt levő padra.
Egy pillanatig mozdulatlanul meredt oda, azután dühösen felkiáltva kirohant a toronyból. José győzelmesen felnevetett és sátáni elégtétellel nézte a tükörben, amint az öreg szélvész módjára egyszerre csak a mitsem sejtő fiatalok előtt termett…
A szavakat nem hallhatta, de látta, mint sikolt fel Klára halálsápadtan az ijedtségtől, ellenben az ifjú merészen felemelt fejjel nézett bátyjára.
Klára könyörgésre kulcsolt kezekkel sietett atyjához, ez azonban parancsolólag mutatott a ház felé. A leány zokogva távozott.
Bornemissza erre oly rettenetes szavakkal illette az ifjút, hogy ez halálsápadtra válva, dühtől torzult arccal kapott kardjához, csakhamar azonban feje csüggedten mellére hanyatlott és némán távozott.
José erre tombolni, kacagni szeretett volna örömében. Most már egészen a helyzet urának érezte magát és türelmetlenül leste, várta a tudóst.
Bornemissza Lénárd a kulcsárt kiáltotta elő.
– Hát ilyen rendet tartasz a házban? Miért nincs e hátsó ajtó belakatolva? kérdezé.
Az öreg Iván azzal mentegette magát, hogy az ajtót eddig csak faretesszel szokták bezárni.
– Az ajtót tüstént be kell szegezni és keresztvasat kell rá tenni! parancsolá hidegen, azután lassú léptekkel az első házba ment.