Volt egyszer egy híres tolvaj pásztorember, s annak egy fia: Nyika volt a neve. Ez még az apjánál is híresebb tolvaj volt. Nem is maradt sokáig az apjával egy gazdaságon, elindult szerencsét próbálni, Meg sem állott, míg a király városába nem ért, s ott sem kérdezte senkitől, honn-e a király, nincs-e honn a király, ment egyenest a királyi palotába, királyi palotában a király színe elé. Ahogy belép a nagy szobába, kérdi a király:
– No, fiam, mi jóban jársz?
– Én bizony idejöttem felségedhez, ha valami hasznomat vehetné.
– Hát aztán, mit tudsz, fiam?
– Az apám mesterségét folytatom, felséges királyom.
– Ugyan, mi az apád mestersége?
– A’ bizony, meg ne haragudjék, felséges királyom, tolvajság. Hét országban nincsen ebben párom.
– Ejnye, ilyen-olyan teremtette – pattant fel a király -, hogy mertél tolvaj létedre szemem elé kerülni?! No, megállj! Hát majd mindjárt kipróbállak, hogy olyan ügyes tolvaj vagy-e, amilyennek magadat mondod. Éppen most szánt tizenkét béresem negyvennyolc ökörrel, ha azokat világos nappal el nem lopod tőlük, karóba húzatom a fejedet.
– Jól van, felséges királyom – mondta Nyika -, egyszeriben megpróbálom.
Azzal kiment a mezőre, s ott addig járt-kelt, keresgélt, hogy egy csomó fogolymadárfiút fogott, s egy sánta nyulat. Akkor szépen arra sétált, ahol a király béresei szántottak, nem nagy távolságra eleresztette a sánta nyulat, s el a fogolymadárfiúkat. Meglátják ezt a béresek, egyszeriben félbehagyják a szántást, s utána a madárfiúknak meg a sánta nyúlnak. A madárfiúk még nem tudtak jól repülni, hol a földön szaladtak, hol a föld felett repültek, s a nyúl is csak lassan sántikált elébb-elébb. Uccu! mind elszaladt a tizenkét béres, Nyika pedig elindítja a negyvennyolc ökröt, s ekéstül behajtja a király udvarába.
Kint ült a tornácban a király, s lekiált Nyikának:
– No, fiam, még ilyen tolvajt sem láttam napom csillagjában! Hanem, hallod-e, most meg azt mondom neked, hogy van az istállóban egy deres szőrű, csillagos homlokú paripa, ha ma éjjel azt el nem lopod: karóba húzatom a fejedet.
– Ne féljen, felséges királyom, én ellopom, ha egy regiment katonával őrizteti is – mondta Nyika.
Hiszen a király nem állított egy regiment katonát a paripa mellé, azt mégiscsak szégyellette volna, hanem állíttatott az istálló ajtaja elé két istrázsát s az istállóban a paripa mellé négy katonát, hogy kettő fogja a fékszárát, egy a paripa farkát, egy pedig üljön a paripára.
Jól van, hazamegy Nyika az apjához, ottan felöltözik elébb koldusgúnyába, erre vesz egy aranygombos mentét; aztán egy kettős kulacsnak az egyik felét megtölti álomporos borral, a másik felét álomporos pálinkával. Vitt magával egy kócmadzagot is a tarisznyában, de még jó puha cipót is, de még jó paprikás szalonnát is, s úgy ment este a király udvarába. Megy egyenest az istálló ajtaja elé, ott, mintha ő volna a király, az istrázsákra förmed, hogy így meg úgy, nyissák ki a szemüket, nehogy túljárjon az eszükön Nyika, s hogy szavát ne felejtsék, még jól pofon is veri az istrázsákat erről s túl, aztán bemegy az istállóba. Ahogy belépett, lehányta magáról a királyi mentét, s odatipegett a katonákhoz öreg koldus képében. Mondta reszketős hangon:
– Az Isten áldja meg, vitéz urak, adjanak szállást itt az istállóban egy öreg koldusnak, mert különben megvesz az isten hidege!
A legények adtak jó szívvel, s Nyika leült a hídlásra, elővette a tarisznyát, elkezdett falatozni, s közben úgy tett, mintha jókat húzott volna a kulacsból.
– Mi van a kulacsban, öreg? – kérdi egy katona.
– Ebben pálinka s bor. Isznak-e, vitéz urak? Meg sem mertem kínálni.
– De bizony csak kínáljon, mert jólesik, úgysem ad elég italt a király.
Na bezzeg, ettek-ittak a katonák, amennyi csak beléjük fért.
– Hej – mondta az egyik -, csak most jönne ide az a világhíres tolvaj Nyika, emberére találna!
– Van esze – mondta Nyika -, hogy nem jő ide. Bizonyosan világgá futott.
Addig s addig hajtogatták a kulacsot a legények, hogy mind elálmosodtak, s ott, ki álltó, ki ültő helyében el is aludtak. Egyéb sem kellett Nyikának, annak a két legénynek, akik a kötőféket tartották, kócmadzagot nyomott a markába, annak, aki a paripa farkát fogta, egy seprűt a kezébe, s azt, aki a paripa hátán ült, a kezénél fogva kötéllel a gerendához kötötte, s azzal a paripát kivezette. Elébb azonban magára vette a királyi mentét, elküldötte az istrázsákat, hogy már úgysem jön el az a huncut Nyika, s elvágtatott a deresen, mint a sebes szél.
Virradat felé ébredezni kezdenek a legények is, s megszólal, amelyik a gerendára volt kötve.
– Hé, gyújtsatok világot, mert én nem a deresen ülök!
– Hát min ülnél – mondja a második -, itt van, fogom a farkát.
– Mink is a kötőféket!
– De így s de úgy, gyújtsatok világot, s vegyetek le innét engem!
Na, világot gyújtanak, s hát csakugyan: volt deres, nincs deres.
– Hej, hóhérom teremtette, ellopá Nyika!
Eközben megvirradt, s Nyika nagy kevélyen bevágtatott a király udvarába a deres szőrű paripán.
A király most is ott ült a tornácban, s lekiáltott:
– No, fiam, még ilyen tolvajt sem láttam napom csillagjában! Hanem, hallod-e, ne örvendezz még, mert ha két hét alatt a pokolból haza nem hozod az öreganyámat, karóba húzatom a fejedet.
Hazamegy Nyika az apjához, s mondja, hogy mit kíván a király.
– No, akkor vége is az életednek, mert az ördögök mégiscsak többet tudnak, mint te.
– Azt nem hiszem – mondta Nyika.
– Eredj hát, próbáld meg!
– Arra még jól ráérek, apó!
Ahogy ezt beszélik, látja Nyika, hogy egy szegény ember két juhot hajt az erdő felé. Mondja az apjának:
– Abból a két juhból én ma tokányt eszem, apó!
– Abból nem.
– Én igen, apó. Csak szaladjon kend előre az erdőbe, s rakjon jó tüzet, a többi az én gondom.
Elmegy a vén tolvaj, s Nyika térül-fordul a faluban, hol, hol nem, egy ökörfarkat szerez, jó messzire elejébe kerül a juhos embernek, az ökörfarkat egy süppedékes helyen elássa, hogy csak a bojtja látszott ki, cövekkel, kővel jól leveri, hogy csak úgy könnyen ne húzhassák ki, s mikor a juhos ember közeledett, elkezdett torkaszakadtából kiabálni:
– Hé, emberek, hé! Erre, erre! Elsüllyedt az ökröm, a drága ökröm! Jaj, jaj!
Szalad a juhos ember, hagyja a két juhát, kérdi, mi történt. Mondja Nyika, hogy mi, s csak arra kéri, fogja meg az ökör farkát, míg segítségért szalad a faluba, mert ketten úgysem tudják kihúzni. A juhos ember fogta nagy hűségesen az ökör farkát, Nyika pedig ezalatt elhajtotta a két juhot a tűzhöz, ott megnyúzták, megsütötték, s úgy jóllaktak, hogy a hasuk puffogott, mint egy dob.
– No, apó – mondta Nyika -, én most jóllaktam egy hétre, kettőre, megyek a pokolba a király öreganyjáért.
– Eredj, fiam, eredj, jó utat, hol sár nincs!
Elindult Nyika, s mindjárt az erdőben fogott két süldő nyulat, hóna alá vette, s bement a faluba. Ott vett két girhes-görhes lovat, egy fakó szekeret s kenderhámot, a kováccsal csináltatott egy vasbotot, két zsákot teleszedett mindenféle tört cserépdarabokkal, s úgy indult a pokol tartománya felé. Hanem a lovak többet mentek hátra, mint előre, fogta magát, acélt, kovát, taplót rántott elé, tüzet csiholt, s tüzes taplót dugott a lovak fülébe. Haj de vágtattak a gebék árkon-bokron át, mintha szemüket vették volna, s még estére sem kelt az idő, ott voltak a pokol tornáca előtt. Nyika most leemelte a két zsák cserepet, a pokol kapuja elé öntötte, s a vasbottal ütni kezdette a cserepet, ahogy csak bírta. Volt csörömpölés, kongás, zúgás, de olyan, hogy majd megbolondultak belé az ördögök, s ahány volt, mind kiszaladt a kapuba. Kérdik nagy ijedve Nyikától:
– Mit akar itt kend?!
– Kápolnát építek a pokol kapuja elé, hadd legyen világosság a ti országtokban is!
– Jaj, csak azt ne tegye kend, adunk inkább egy szekér aranyat!
– Nem kell nekem az aranyatok, csak adjátok ide a király öreganyját, hadd viszem haza.
Odaadták jó szívvel, csak megszabaduljanak Nyikától.
Felülteti Nyika a vén boszorkányt a szekérre, elindul vele, de alig haladnak egy jó futamodásnyira, meggondolkoznak az ördögök, hogy mégsem kellett volna megijedni egy embertől. Utánaszalasztanak egy fickó ördögöt, hogy hozza vissza a király öreganyját. Mondja az ördög Nyikának:
– Hé, atyafi, adja vissza az öreg nannyót,* meggondoltuk a dolgot!
– Nem adom én! – mondta Nyika.
– Tudja mit, atyafi? Fussunk verset.* Ha én elhagyom kendet, akkor visszaviszem nannyót.
– Mit?! Hogy én veled verset fussak? Hiszen egy héthetes öcsém van, s az is jobban fut, mint te.
– Lássuk csak!
Azzal Nyika elereszti az egyik süldő nyulat, uccu neki, megfutamodik az, utána az ördög, de bizony nem érte utol.
Az ördög nagy szégyenkezve visszament, Nyika pedig vitte tovább a király öreganyját. De alig haladtak egy puskalövésnyire, szalad megint az ördög egy hétmázsás buzogánnyal, s mondja Nyikának, hogy próbáljanak még egyet, melyik dobja magasabbra a buzogányt.
– Hát dobjad! – mondta Nyika.
Megforgatja az ördög a buzogányt, s úgy feldobja, hogy éppen a csillagos égig repült, s hét nap telt belé, míg visszaesett.
– No, most dobjad te!
Nyika is megfogta a buzogányt, de meg sem tudta emelinteni, csak nézett, nézett az égre sokáig.
– Mit nézed annyit az eget? – kérdi az ördög.
– Mit-e? Nézem a bátyámat, ha meglátnám.
– Hát a te bátyád ott van?
– Ott bizony, a Szent Dávid kovácsa. Neki hajítom fel, hogy verjen vele tüzes istennyilát, s hajigálja le az ördögökre!
Hej, könyörgött az ördög, csak hagyja a buzogányt, inkább vigye a király öreganyját.
– Hát azért! – mondta Nyika, s otthagyta az ördögöt.
Na, több ördög nem is szaladt Nyika után, s megérkezett szerencsésen a király udvarába.
Hiszen volt ijedség, mikor a király meglátta az öreganyját. Már messziről kiabált Nyikának:
– Vidd vissza, te ördögfajzat, vidd vissza a pokolba!
– Nem viszem én! Felséged parancsolta, hogy elhozzam, én elhoztam.
Akkor a király könyörgésre fogta a dolgot, Nyikának ígérte a fele királyságát, csak vigye vissza a vén boszorkányt.
Fogta magát Nyika, elékapott egy nagy seprűt, azzal erről s túl jól meglegyintette a vén boszorkányt, arra aztán nagy forgószél kerekedett, jött egy garabonciás* diák, az, mint valami hintóba beleültette a király öreganyját, s hipp-hopp! meg sem állott vele a pokolig.
De alig vitte el a vén boszorkányt a garabonciás diák, a király megbánta az ígéretét. Szerette volna valahogy s mint elpusztítani Nyikát.
Volt az udvar közepén egy muzsikáló kút, s ennek a szépen szóló kútnak elromlott a muzsikája.
– Hallod-e, Nyika – mondta a király -, ezer ördög van tebenned, csináld meg az én szépen szóló kutamat!
– Jó szívvel, felséges királyom.
A kút volt vagy száz öl* mély, s Nyika lement a fenekéig, hadd lássa, hol a hiba. Azonközben a király lehozatott egy huszonhét mázsás harangot a toronyból, s azzal a kutat szépen beborították.
– No, Nyika, jere ki, ha tudsz!
Mikor már mind azt hitték, hogy Nyika a kútba veszett, egyszer csak megbillen a harang, s hát kipattan a kútból Nyika, fején a haranggal.
Akkor levette a fejéről a harangot, mint egy kalapot, s köszönt:
– Adjon isten jó napot, felséges királyom!
– Na, Nyika – mondta a király -, még ilyen erős embert se láttam napom csillagjában. Most még csak egyet tégy meg, s akkor a leányomat is neked adom. Azt parancsolom, hogy ma éjjel lopd el a feleségem kicsi ujjáról a gyűrűt.
– Én el!
Jól van, besötétedik, s Nyika agyagból, tökből s kenderkócból egy olyanforma embert csinál, amilyen ő maga, s szépen odatámasztja a király hálószobájának az ablakához. Meglátja ezt a király, fogja a puskáját, s durr! lelövi.
Hej, volt öröm! Mégiscsak elpusztult az az istentelen Nyika, nem kell, hogy nekiadja fele királyságát s a leányát. Kiszalad az udvarra, fölkapja Nyikát, azazhogy az agyagból formált embert, hátraviszi a csűr mögé, hogy eltemesse. Nem szerette volna, ha kitudódik, hogy ő pusztította el Nyikát. Csak azt várta Nyika, befutott a királynéhoz, s mondja neki:
– Feleség, add ide a gyűrűdet, hadd kopogtatom annak a tolvaj Nyikának a fogához.
A királyné azt hitte, hogy csakugyan az ura beszél hozzá, s a gyűrűt odaadta Nyikának.
Nagy későre jő a király is, csak úgy csorgott róla a verejték.
– Na – mondja -, jól megizzasztott az a tolvaj még halálában is.
– Mit csinált?
– Megizzasztott. Jó mély gödröt ástam neki, s eltemettem.
– Hát a gyűrűt hozzákocogtattad-e a fogához?
– Miféle gyűrűt?
– Hiszen elkérted tőlem!
– Én-e, te?!
– Te hát!
– Én nem, tudd meg!
– No bizony, ha nem, akkor nem is Nyikát lőtted meg. Elvitte a gyűrűt.
Bezzeg hogy úgy volt. Jött is Nyika reggel a gyűrűvel, s mondta:
– Felséges királyom, itt a gyűrű, most már többet nem tréfálok, nekem adja-e a leányát?
Mit volt mit tenni, a király Nyikának adta fele királyságát s a leányát, különben azt is ellopta volna.
Csaptak olyan lakodalmat, hogy… Folyt a sok bor s a pálinka, hogy… Én is úgy laktam, hogy…
Holnap legyen Nyika a ti vendégetek!