Másnap este a Kisfiú nem várta meg, hogy Rémusz bácsi hellyel kínálja, mindjárt feltelepedett a székre.
– Kezdd el – mondta.
Rémusz bácsi úgy tett, mintha csodálkoznék.
– Elkezdjem? – kérdezte. – Mit kezdjek el?
– A mesét – felelte a Kisfiú.
– Miféle mesét?
– Hát a Rókáról meg a Nyúlról.
– De hiszen azt már be is fejeztem! A Róka becsapta a Nyulat, de a Nyúl kifogott a Rókán, és aztán hazaszaladt. Kész a mese.
A Kisfiú elszontyolodott.
– Anya azt mondta, hogy sok mesét tudsz.
Tudott is Rémusz bácsi, sokat. Csak éppen tréfálkozott a Kisfiúval.
– Mondtam, hogy a Nyúl hazament. Mit mesélhetnék még róla?
– Hazament – ismételte a Kisfiú. – De azután mindig otthon is maradt? Sose ment el hazulról?
– No lám! – kiáltott fel Rémusz bácsi. – Igazad van: elment hazulról, még aznap este.
– Hová ment?
– Mezeiné asszonysághoz és a négy lányához, látogatóba.
– Ki volt az a Mezeiné asszonyság? – tudakolta a Kisfiú.
– Egy derék kos özvegye – felelte Rémusz bácsi. – Igen jó lelkű, kedves, vendégszerető hölgy. Az állatok szívesen keresték föl munka után, már csak a csinos, vidám báránykisasszony lányai kedvéért is. Hát ide ment el a Nyúl egy kis beszélgetésre.
– És miről beszélgettek?
– Elég érdekes dolgokról – mondta az öreg. – Mindjárt meghallod.
Mezeiné asszonyság és lányai igen barátságosan fogadták a Nyulat, egy kis maradék sárgarépával is megkínálták. Hanem közben az asszonyság is, a lányok is, elölről, hátulról, folyton a bundáját nézegették.
Végül is a Nyúl megsokallta a dolgot.
– Szabad tudnom, mélyen tisztelt asszonyom – kérdezte -, miért bámulnak úgy, mintha még sohasem láttak volna?
Mezeiné megőrizte a komolyságát, de a lányok (amolyan neveletlenke volt még mind a négy) úgy kuncogtak, vihogtak, úgy pukkadoztak a nevetéstől, mintha valaki csiklandozta volna őket.
– Néhány szurokfolt van a bundáján – felelte az asszonyság. – És ez annál feltűnőbb, mert eddig mindig olyan csinosan megmosdva, megfésülködve jött el hozzánk.
A Nyúl végignézett magán, és bosszúsan látta, hogy csakugyan: egy-két helyen elmulasztotta letisztítani magáról a szurkot.
– A bognárműhely mellett jöttem el – füllentette zavartan. – Úgy látszik, ott ragadt rám.
– Lehetséges – mondta Mezeiné udvariasan, mert nem akarta meghazudtolni a vendégét. – Sohasem lehet eléggé vigyázni az ilyen mesteremberek műhelyénél.
Az egyik báránykisasszony azonban (a négy neveletlen lány közül ez volt a legneveletlenebb) elkottyantotta:
– Én tudom ám, hogy mitől tetszik szurkos lenni! Oda tetszett ragadni a szurokbabához!
Mezeiné hasztalanul nézett szigorúan a lányaira. Most már a másik három (a kevésbé neveletlen) sem bírt magával.
– Csupa kulimász tetszett lenni! – kacagtak.
A Nyúl összevonta a szemöldökét.
– Hát ezt ki mesélte? – kérdezte.
Mezeiné asszonyság – mit tehetett mást? – őszintén megmondta:
– A Róka járt itt, tőle hallottuk. Igazán sajnálom, hogy ez a négy haszontalan lány kifecsegte a dolgot.
A Nyúl legyintett.
– Ó, a Róka! – felelte száját biggyesztve. – Ahol csak teheti rosszat beszél rólam. Nem bírja elfelejteni, hogy valaha az én, boldogult jó apám hátaslova volt. Én is gyakran nyargalásztam rajta legény koromban.
– No de ilyent! – csapta össze a kezét az asszonyság. – Róka uram hátasló volt fiatalkorában? Ha nem kegyelmed mondaná, el sem hinném.
– Pedig ez a színtiszta igazság. Legközelebb, ha a Róka erre jár, akár meg is kérdezhetik tőle.
S azzal, megköszönve a szíves vendéglátást, fejébe nyomta a kalapját, és – lippiti-klippiti-lippiti-klippiti – fürgén eltávozott.
Másnap a Róka megint beállított Mezeiékhez.
– Hallom, itt járt a Nyúl – mondta. – Mit mesélt?
– Semmi érdekeset – válaszolta az asszonyság, mert ezt a vendégét sem akarta megbántani.
De az egyik báránykisasszonynak (a négy neveletlen lány közül a legneveletlenebbnek) megint eljárt a szája:
– Azt mondta, hogy a boldogult papájának a hátaslova tetszett lenni.
– Mármint hogy én? – kiáltotta a Róka. – Hogy én a hátaslova voltam?
– Nem neki, hanem a boldogult papájának – javította ki szabatosan a neveletlen báránykisasszony.
– De legény korában ő is gyakran nyargalászott a bácsin – nevetett a másik három.
– Tyű, a hazug mindenét annak a Nyúlnak! – dühöngött a Róka.
– Majd adok én annak a kulimászba ragadt senkiházinak!
– Csak nyugalom! – intette Mezeiné asszonyság.
A Róka meghajolt.
– Bocsánatot kérek, hogy megfeledkeztem az illendőségről, de azt meg kell engedniük, hogy idehozzam a nyulat. Azt akarom, hogy a fülük hallatára vonja vissza ezt a rágalmat.
Futott is mindjárt, egyenesen a Nyúl házához. Bezörgetett az ajtón.
– Ki az? – szólt ki a Nyúl gyenge, elhaló hangon. – Ágyban fekszem, beteg vagyok.
Gondolta a Róka: ha megmondja, miért jött, a Nyúl nem nyit ajtót. Magába fojtotta hát a haragját, és ezt felelte:
– Mezeiné asszonyság küldött érted, Nyúl komám. Azt üzeni, hogy vendégséget rendez, okvetlenül vár, mert a lányok táncolni akarnak.
– Dehogyis bírok én táncolni! – nyögött a Nyúl. – Jártányi erőm sincs.
De a Róka csak unszolta, hogy ne kényeskedjék, keljen fel, majd meglátja, hogy jobban lesz a friss levegőn.
– Úgysem jutok el odáig! – sóhajtozott a Nyúl. – Reszket a lábam, állni sem tudok, nemhogy gyalogolni.
– Ha olyan gyenge vagy, elviszlek a karomban.
– Félek, hogy elejtesz, összetöröm magam.
– Hát akkor elviszlek a szájamban.
– Attól meg különösen félek. Hátha meg találsz harapni!
A Róka mindenáron azt akarta, hogy a Nyúl menjen el vele Mezeiné asszonysághoz, és ezért folytatta a rábeszélést:
– Ha sem a karomban nem bízol, sem a fogaimban: ülj a hátamra. Úgy aztán le sem ejthetlek, meg sem haraphatlak. Szép kényelmesen elkocogunk a vendégségbe.
– A hátadra üljek? – fontolgatta a Nyúl. – Attól tartok, hogy kemény a gerinced, megnyomja a fájós, gyenge testemet. Csak nyeregben ülhetek, másképp sehogy.
A Rókának még sosem volt nyereg a hátán, mert azt csak a lovak, szamarak, öszvérek hordják, de azért ráállt a dologra. Örült, hogy a Nyúl legalább ezen az áron hajlandó kimozdulni a házából.
– Nem bánom – felelte. – Tégy nyerget a hátamra. Hanem most már ideje, hogy felkelj, mert elkésünk.
– Kengyel nélkül lefordulhatok a nyeregből – aggodalmaskodott a Nyúl. – Ha nem köthetek kengyelt a nyeregre, fel sem ülök.
– Azt sem bánom – mondta a Róka türelmetlenül. – Köss rá kengyelt, ha anélkül nem mersz nyeregbe szállni.
– Igen ám, csakhogy mibe fogóddzam? Kantár nélkül nem érezném biztonságban magam.
– Mindegy nekem: kantárral vagy kantár nélkül, csak már gyere!
A Nyúl erre ajtót nyitott. Volt egy fészer az udvarban, onnan előhozott egy nyerget, egy pár kengyelt, egy kantárt, és miközben hatalmasokat nyögött, hogy így fáj a háta, úgy hasogat a lába, amúgy nyilallik az oldala: annak rendje-módja szerint megnyergelte, felszerszámozta a Rókát.
– De azt kikötöm, hogy csak a kertajtóig cipellek – jelentette ki a Róka. – Onnan gyalog sétálsz be Mezeiék házába.
No, jó, ebben megegyeztek. A Nyúl szépen megfésülködött, kipödörte a bajuszát, azután nyeregbe ugrott, és lábát a kengyelbe dugva, megmarkolta a kantárt.
– Mehetünk! – kiáltotta.
A Róka sebesen ügetett Mezeiék háza felé. A Nyúl keményen ült a nyeregben; nem szédült le, nem is csúszkált semerre, mivelhogy semmi baja sem volt: a betegséget csak tettette, hogy lóvá tehesse (de most az egyszer igazán) a Rókát. Még arra is maradt ideje, hogy útközben titokban sarkantyút kössön a két lábára.
Mezeiné asszonyság kertkapujában megállt a Róka.
– Szállj le, menj be szépen gyalog, ahogy megbeszéltük.
A Nyúl válasz helyett belevágta sarkantyúját a Róka vékonyába. A Róka olyant nyihant, hogy akármelyik hátaslónak is becsületére vált volna.
– Gyi te, Róka! – rikkantotta a Nyúl, és megrántotta a kantárt. – Előre a tornáchoz!
A Róka felágaskodott, de azután kénytelen-kelletlen berugtatott a kertbe.
– Hóha, Róka! – kiáltotta a Nyúl, jó hangosan, hogy Mezeiné asszonyság és lányai is meghallják.
Leugrott a nyeregből, gyorsan a korláthoz kötötte a kantárt, azután nagy sarkantyúpengetve belépett a házba.
Mezeiné hellyel kínálta. A Nyúl köszönte szépen, letelepedett, szivarra gyújtott, és vastag, kék füstöt eregetve így szólt:
– Ugyebár, hölgyeim, a minap említettem, hogy a Róka hajdanában a családom hátaslova volt? Most újra megnyergeltem, hogy kipróbáljam, bírja-e még a vágtatást. Nem mondom, sokat veszített az erejéből, de rövidebb utakra még ma is megteszi.
A Nyúl kedélyesen nevetgélt. Vele nevetett Mezeiné asszonyság is, vele nevettek a lányok, mégpedig igen hangosan és jóízűen.
A Róka volt az egyetlen, aki nem nevetett. Csak ült, csak ült, a korláthoz pányvázva, tehetetlenül. Amit tehetett, annyi volt, hogy a fogát vicsorgatta, és közben azon törte a fejét, hogyan álljon bosszút a Nyúlon azért a csúfságért, amelyet elkövetett rajta.
Rémusz bácsi elhallgatott.
– És aztán mi történt? – kérdezte a Kisfiú.
– Majd megtudod holnap – felelte az öreg.
A Kisfiú szerette volna még aznap megtudni a végét. De Rémusz bácsi megismételte:
– Majd holnap. Késő van.
A Kisfiú ránézett Rémusz bácsira. “Talán már álmos – gondolta magában -, aludni akar.”
– Már álmos lehetsz – mondta az öreg. – Menj aludni.
A Kisfiú nem volt álmos, de azért hazament. És lám, otthon öröm várta: Apa épp akkor érkezett meg a gyümölcsösből, és egy szép, nagy, érett őszibarackot hozott a Kisfiúnak – az elsőt abban az esztendőben.