– De ma igazán a Nyúlról mesélj! – ezzel nyitott be a következő alkalommal Rémusz bácsihoz a Kisfiú.
– Más állatról ne is legyen szó a mesében? – kérdezte Rémusz bácsi.
– De igen – felelte a Kisfiú. – Azért más állatról is legyen benne szó.
– Például melyikről?
A Kisfiú elgondolkozott.
– Például az Elefántról – mondta aztán.
Rémusz bácsi is elgondolkozott.
– Nem lehetne inkább a Vadmacskáról? – kérdezte.
– De lehetne – válaszolta a Kisfiú. – És a Krokodilról.
– Hm… – vakarta az állát az öreg. – A Krokodil helyett szívesebben mesélnék sok-sok pulykáról. Mit szólnál hozzá?
– Sok-sok pulykáról? – latolgatta a Kisfiú. – Mennyi az a sok-sok? Tíz?
– Hová gondolsz! – kiáltotta Rémusz bácsi. – Megvan az száz is, ha nem több! No, kezdhetem?
De a Kisfiúnak még volt valami tudakolnivalója:
– És a pulykák nem bántják a Nyulat?
– Azok? – nevetett az öreg. – Inkább megsegítik, ha bajba jut.
– Hát akkor mesélj a Nyúlról, a Vadmacskáról és a sok-sok pulykáról – egyezett bele a Kisfiú, és lábát lógázva, elhelyezkedett a magas, szalmafonatú széken.
A Nyúl egyszer az erdő szélén sétált nagy peckesen. Szép, nyugalmas, csendes délután volt. A Nyúl nem hallott semmiféle neszt, és nem is gondolt semmiféle veszedelemre. Nem is igen nézegetett se jobbra, se balra.
De a legkevésbé felfelé tekingetett – és ez volt a hiba. Mert egy fa ágán ott lapult a Vadmacska, és zsákmányra lesett.
Egyszerre csak azt érzi a Nyúl, hogy valami súlyos test esik a nyakába. Miközben hasmánt elterült a földön, nem győzte átkozni magát, amiért nem tekintett se jobbra, se balra, de legkevésbé felfelé. Mert tudta rögtön, hogy ki ugrott a nyakába a fáról.
– Te vagy az, Vadmacska úr? – kérdezte nyöszörögve, mivel úgy ránehezedett az a súlyos test, hogy a fejét sem bírta fordítani.
– Én hát! – felelte a Vadmacska. – Ki más tudott volna egy magas faágról ilyen pontosan a nyakadba ugrani?
– Nagyszerű ugrás volt, elismerem – mondta a Nyúl. – Hanem most már ereszd el a nyakamat!
– Még mit nem! – nevetett a Vadmacska. – Nem azért fogtalak meg, hogy mindjárt el is eresszelek!
– Hát minek fogtál meg, ha szabad érdeklődnöm? – kérdezte a Nyúl.
Csak azért beszélt, kérdezősködött annyit, hogy időt nyerjen, és közben kieszelje, hogyan menekülhet meg a Vadmacska karmai közül.
A Vadmacska még nagyobbat nevetett.
– Hogy minek? Hát hogy megegyelek!
– Itt helyben akarsz megenni? – tudakolta a Nyúl.
– Itt helyben – felelte a Vadmacska. – Minek cipekedjem feleslegesen?
– Hát a családodra nem gondolsz? – mondta szemrehányóan a Nyúl. – Pedig a kedves feleséged és a gyerekeid is bizonyára szívesen ennének egyszer egy jó, ízes falatot!
– Sovány falat vagy te egy egész éhes családnak!
– Tudom én azt! – válaszolta a Nyúl. – Hanem három-négy hízott pulyka talán már megtöltené a gyomrukat.
– Az bizony igaz! De hát a pulykák igen óvatosak: jobbra néznek, balra néznek, kiváltképpen pedig felfelé néznek. Ha közébük ugrom, menten szétrebben az egész falka.
– Látszik, hogy csak afféle erdőn élő, műveletlen vadállat vagy – mondta a Nyúl. – Egyebet sem tudsz, mint egy faágon meglapulni, és a nyakába ugrani annak, aki véletlenül arra téved. Fogalmad sincs az igazi vadászcsalafintaságról!
A Vadmacska azt gondolta, hogy talán eltanulhat a Nyúltól valami ügyes fortélyt. Meg aztán, az igazat megvallva, a pulykahúst jobban is szerette a nyúlhúsnál, de igen ritkán jutott hozzá. Ezért megkérdezte:
– Tudsz talán valami okos tanácsot?
– Nem is egyet. Nincs a világon könnyebb dolog a pulykafogásnál, csak érteni kell hozzá.
– Taníts meg rá! – kérte a Vadmacska.
– Megtanítalak, ha elereszted a nyakamat.
A Vadmacska eleresztette. Akár el is szaladhatott volna a Nyúl, de nem szaladt: ha alkalma volt egy kis tréfára, sohasem mulasztotta el.
– Többet ésszel, mint erővel – oktatta a Vadmacskát. – Az igazi tanult vadász furfanggal él.
– Mondd már, mit csináljak! – sürgette a Vadmacska.
– Feküdj le a földre, és tettesd magad holtnak. Akármilyen perzselően süt is a nap: meg ne mozdulj! Akárhogyan fúj is a szél: meg ne mozdulj! Akármennyire ellepnek is a hangyák, szúnyogok: meg ne mozdulj!
– Hát ez meg mire jó? – tudakolta a Vadmacska.
– Miközben így fekszel, mozdulatlanul – folytatta a Nyúl -, én idecsalom a pulykákat, az egész falkát. A pulykák kíváncsi madarak: odagyülekeznek majd köréd, hogy megnézzenek, megszagoljanak, megbökdössenek. Amikor már elegen lesznek, te hirtelen felugrasz, és nyakon csípsz közülük kettőt-hármat.
– Inkább hármat-négyet – felelte a Vadmacska, akinek igen megtetszett a dolog.
– Vagy még inkább négyet-ötöt – tódította a Nyúl. – Sőt, az is meglehet, hogy ötöt-hatot. Ez már csak a te ügyességeden múlik.
– Abban nincs hiba! – mondta magabiztosan a Vadmacska. – Csak egy a fontos: hogy a pulykák mind idejöjjenek.
– Erről gondoskodom! – ígérte a Nyúl. – A te dolgod csak annyi, hogy holtnak tettesd magad.
A Vadmacska elterült a földön, még a lélegzetét is visszafojtotta, amennyire bírta. A Nyúl pedig elszaladt arra a tisztásra, ahol a pulykák legeltek. Ott is találta valamennyit.
– Mind a százat? – kérdezte a Kisfiú.
– Száztizenhárman voltak, ha éppen pontosan akarod tudni – felelte Rémusz bácsi. – Az öreg Putyputy apó volt a főnökük.
– Furcsa neve volt – nevetett a Kisfiú.
– Ó, még sokkal furcsább nevűek is voltak közöttük! Például ott volt Trululu bácsi meg Lublub asszonyság, hogy csak ezeket említsem.
A Nyúl a tisztáson találta a vadpulykákat, mind a száztizenhármat.
– Adj’isten, jó napot! – köszönt, ahogy illik.
– Hát te mi járatban vagy errefelé? – tudakolta Putyputy apó, a főnök.
– Meg akarom kérdezni, részt vesztek-e egy jó kis tréfában a Vadmacska rovására.
– A Vadmacska rovására? – mosolyodott el a főnök. – Szívesen!
A Nyúl elmagyarázta a dolgot: a Vadmacska itt meg itt, a földön hever, mozdulatlanul. Holtnak tetteti magát, és azt várja, hogy a kíváncsi vadpulykák köréje gyülekezzenek, megnézzék, megszagolják, megbökdössék. Az a szándéka, hogy amikor már elegen vannak, hirtelen felugrik, és nyakon csíp kettőt-hármat, hármat-négyet, négyet-ötöt vagy éppenséggel ötöt-hatot.
– Értem már! – kuncogott Putyputy apó. – Odamegyünk, és jól megugráltatjuk azt a komisz állatot.
A Nyúl elvezette a pulykákat oda, ahol a Vadmacska feküdt. Forrón perzselte a nap, de nem mozdult. Szél borzolta a bundáját: nem mozdult. Hangyák, szúnyogok lepték el a testét: nem mozdult.
A pulykák, óvatos távolságban, köréje gyülekeztek.
– Nicsak! – adta a meglepettet Putyputy apó. – Miféle állat fekszik itt?
– Akármi legyek, ha nem a Vadmacska! – kiáltotta Lublub asszonyság.
– Akárhogy nézem is: meghalt! – jelentette ki nagy hangosan Trululu bácsi. – Nincs ebben már egy szemernyi élet sem.
– Nincs bizony! – mondta egy pulyka. – Hiszen látni való: forrón perzseli a nap, mégsem mozdul!
– Szél borzolja a bundáját, de nem mozdul! – tette hozzá egy másik pulyka.
– Hangyák, szúnyogok lepik el a testét, és még erre sem mozdul! – állapította meg egy harmadik.
A Vadmacska szájában összegyűlt a nyál az étvágytól. Hiszen lám, úgy történik minden, ahogyan a Nyúl megjövendölte: a kíváncsi pulykák mind köréje gyűlnek, hogy megnézzék, megszagolják, megbökdössék. Még egy perc, és nem marad más tennivalója, mint hogy felugrik, és nyakon csíp közülük kettőt-hármat, hármat-négyet, négyet-ötöt vagy éppen ötöt-hatot!
Igen ám, de a pulykák – ámbár ott nyüzsögtek körülötte mind a száztizenhárman – csak nem akartak közelebb lépni hozzá.
– Vajon meghalt-e igazán? – kérdezte egy pulyka.
– Persze hogy meghalt, hiszen nem is lélegzik – felelte a másik.
– Mintha a bajusza mozogna – jegyezte meg a harmadik.
– Csak a szél mozgatja – válaszolta a negyedik.
– Mondom, hogy nincs benne élet – mondta Putyputy apó. – Nem kell tartanunk tőle.
A Vadmacska egy résnyire kinyitotta a szempilláját, hogy megnézze: jönnek-e már a pulykák.
De azok csak egy helyben totyogtak, egyik lábukról a másikra állva; még amelyik a legközelebb merészkedett, az is távolabb volt egy ugrásnyinál. És locsogtak, fecsegtek, puttyogtak, trulláztak, mégpedig jó hangosan, hogy a Vadmacska minden szavukat megértse:
– Be csúnya állat volt ez a Vadmacska!
– Nem is láttam csúnyábbat!
– Nézd csak azt a hegyes fülét!
– Azt a sörte bajuszát!
– A széles pofáját!
– Egy szerencse, hogy elpusztult!
– Hogy nem les zsákmányra többé az ágakon!
– Nem ugrik a nyakába annak, aki véletlenül arra téved!
De ezt már nem bírta tovább a Vadmacska. Felpattant a földről, hogy nyakon csípjen, ha nem is hat, ha nem is öt, ha nem is négy, ha nem is három, ha nem is két, de legalább egyetlen madarat.
Hanem a pulykák résen voltak. Amelyikhez odakapott, az hirtelen felröppent a levegőbe, majd néhány lépésnyire megint leereszkedett a földre. A Vadmacska ide ugrott, oda szökkent, a sok-sok pulyka pedig – pontosan száztizenhárom – hol felszállt a magasba, hol lehussant a Vadmacska elé. Hiába kapkodott utánuk karmos mancsaival a Vadmacska, legfeljebb egy-két tollát sikerült kitépnie némelyiknek.
A végén úgy elfáradt a Vadmacska, hogy a lábán sem bírt megállni. Dehogyis vágyott már pulykahúsra! Csak egyre vágyott: arra, hogy békén elnyúlhasson a földön, és jól kiszuszoghassa magát.
Le is feküdt nyomban, még a szemét is behunyta. A pulykák – szám szerint száztizenhárman – nagy viháncolva, puttyogva, trullázva táncolták körül, de a Vadmacska nem mozdult. Forrón perzselte a nap: nem mozdult. Szél borzolta a bundáját: nem mozdult. Hangyák, szúnyogok lepték el a testét: nem mozdult.
Egy idő múlva a pulykák is elunták a mulatságot. Összeszedték az elhullajtott tollakat, aztán otthagyták a kimerültségtől félholt Vadmacskát, és visszamentek a tisztásra, ahonnan a Nyúl elhívta őket.
Hogy mire kellett nekik az elhullajtott pulykatoll?
Putyputy apó megbízta Lublub asszonyságot, aki nagyon értett az efféle ügyeskedéshez, hogy készítsen belőle legyezőt, és küldje el a Nyúlnak. A Nyúl szépen megköszönte az ajándékot, mivel azonban a legyező mégis inkább női kézbe való: még aznap továbbadta Mezeinének.
– És örült neki? – kérdezte a Kisfiú.
– Mezeiné? Ki sem mondhatom, mennyire örült. Azt mondta, hogy sok legyezője volt életében, de ez szebb valamennyinél.
– Ha én kapnék egy legyezőt a pulykáktól, én Anyának adnám – mondta a Kisfiú.
– Biztosan ő is nagyon örülne neki – felelte Rémusz bácsi. – Egyelőre azonban menj haza. Mert annak is nagyon örül, ha nem késel el a vacsoráról.
A Kisfiú elindult hazafelé. A kertben, a diófa egyik ágán, ott ült Rémusz bácsi cirmos cicája.
– Ide figyelj! – szólt fel neki a Kisfiú. – Feküdj le a földre, és tettesd magad holtnak. Én pedig hívom a pulykákat, hogy megnézzenek, megszagoljanak, megbökdössenek. Jó?
A cirmos nem felelt. Ásított egy nagyot.
– Úgy látszik, nincs étvágyad pulykahúsra – mondta a Kisfiú. Nem is erőltette tovább a dolgot, hanem hazaszaladt. Épp idejében érkezett a vacsorához.