Volt egyszer egy ember meg a felesége. Volt nekik egy szem gyerekük. Történt, hogy az apa magával vitte a fiút, hogy odaadja egy mesterhez inasnak. Amikor elérkeztek egy forráshoz, megállt inni, s amikor szomját oltotta, azt mondta: “Oháj!” Abban a pillanatban felbukkant a víz alól Ohik, s az ember elé állva, azt kérdi tőle:
– Mit akarsz tőlem? Merre visz az utad?
– Viszem a fiam inasnak – felelt a férfi.
– Add ide nekem, jó mester vagyok én is.
Az apa odaadta a fiát, és Ohik magával vitte a víz alá. A paraszt azután hazatért.
Telt-múlt az idő, s a gyermek szüleinek rosszul ment a sora. Az apa odament a forráshoz, jót ivott, és azt mondta: “Oháj!”
Abban a pillanatban felbukkant a vízből Ohik és kérdi:
– Miért hívtál engem?
– Nagyon nehezen tengődünk; azért jöttem, hogy a fiút hazavigyem, segítsen nekünk egy kicsit – felelt az apa.
– Csakhogy ő még nem tanulta ki a mesterséget – mondta Ohik.
– Ha így van, akkor hát adj nekünk valamit, hogy valahogy eltengődjünk.
Ohik leereszkedett a víz alá, felhozott onnan egy terítőt, odaadta az embernek, s így szólt:
– Nesze, vedd ezt magadhoz. Amikor enni akarsz, bontsd szét, és telides-teli megterül étkekkel.
Az ember fogta a terítőt és hazament. Otthon szétterítette, s íme látja, hogy mindenféle finom falat jelenik meg rajta.
Attól kezdve úgy éltek, hogy semmiben sem láttak szükséget. Egyszer aztán azt mondja az asszony az urának:
– Meg akarom hívni hozzánk vendégségbe a földesúr feleségét.
– Ne tedd azt, feleségem – felelt a férj -, meglátja nálunk a terítőt, s még utóbb elveszi tőlünk.
– Ugyan, én azért is meghívom – erősködött az asszony.
– Ne tedd, ha mondom, magad fogod legjobban megbánni.
De az asszony csak kötötte az ebet a karóhoz, és meghívta vendégségbe a földesúr feleségét, s még más szomszédasszonyokat.
A vendégek meg is érkeztek, és szemet szúrt nekik, hogy a gazdasszonynál sem a tűz nem ég a tűzhelyben, sem más előkészületeket nem tesz megvendégelésükre.
– Miért hívott bennünket csak így a semmire? – kérdezgették egymástól.
Amikor elérkezett az ebéd ideje, az asszony elővette a terítőt, feltette, és rögtön megtelt mindenféle tüneményes dolgokkal. Amikor ezt meglátta, azt mondta magában a földesúr felesége: “Mi lenne, ha ellopnám tőle ezt a terítőt?” – és odafordult az éppen ott lebzselő falubíróhoz, s a fülébe súgta:
– Nálam odahaza van egy éppen ilyen terítő, szaladj, hozd ide, kicseréljük őket.
A bíró elfutott a földesúr házába, elhozta, amit az asszony kért, s a földesúr felesége egy óvatlan pillanatban kicserélte a parasztasszony terítőjét. Később a vendégek szétoszlottak.
Este, mikor az ember és az asszony megéheztek, s enni akartak, elővették a terítőt s feltették; nagy csodálkozásukra nem jelent meg azon semmi. Akkor tudták meg, hogy a terítőjüket ellopta a földesúr felesége.
Másnap az ember a feleségével megy a forráshoz, isznak belőle, s mondják: “Oháj!” Mindjárt előugrott Ohik:
– Mit akartok?
– Éhesek vagyunk – felelték.
– Hiszen adtam én nektek egy terítőt.
– Eljött hozzánk a földesúr felesége s ellopta.
Ohik lemerült a vízbe, és felhozott nekik onnan egy tökhéjat.
– Nesztek, fogjátok. Amikor rázni kezditek, lovasok ugrálnak ki belőle, akik haddal mennek rá a földesúrra.
Az ember meg az asszony fogták a tökhéjat s hazatértek. Otthon rázogatni kezdték, és fegyveres lovasok ugráltak ki a tökhéjból. Csatasorba álltak, s haddal támadtak a földesúrra, akinek törték, zúzták a háza falát, ajtaját, ablakát. A ház összesereglett népe megkérdezte tőlük, miért harcolnak?
– Eljöttünk, hogy visszavegyük a terítőt, amit a földesúr felesége ellopott – felelték a harcosok.
A földesúrnak erre inába szállt a bátorsága, és azonnal visszaadta a terítőt a katonáknak, akik meg visszajuttatták a parasztnak. Az ember ezután a katonákat visszaparancsolta a tökhéjba, s felakasztotta a falra.
Néhány év is eltelt, mikor végre azt mondja a paraszt a feleségének:
– Úgy gondolom, kitanult már a fiunk. Gyerünk, menjünk el érte.
Elmentek a forráshoz, jót ittak a vizéből, és mondják: “Oháj!”
Ohik erre megjelent, s kérdezte, hogy miért hívták?
– Add vissza a fiunkat – felelték a szülők -, kitanult vagy nem: elég lesz neki ennyi is belőle.
– Elmegyek s megnézem, ha látom, hogy kitanult, idehozom – válaszolta Ohik, s lemerült a víz alá.
Ohiknak volt egy lánya. Azt mondja a lány a fiúnak:
– Látod, hány levágott fej van itt? Ez mind az apám tanítványainak a feje. Ha apám kérdezi tőled, megtanultad-e már a mesterségedet, feleld azt, hogy nem. Mert különben te is elveszted a fejedet.
Ohik hazatérve, kérdi a legényt:
– Mondd csak, fiú, kitanultál már annyira, hogy visszaadjalak a szüleidnek?
– Nem, mester, még nem tanultam ki.
Ohik nekiesett, elkezdte ütni-verni, ütlegelni, s követelte tőle: mondja azt, hogy már kitanult. Amaz meg csak erősítette, hogy még nem tanult ki. Amikor látta, hogy minden igyekezete kárba veszett, Ohik fogta a fiút, s visszaadta szüleinek. Azt mondja az úton a fiú szüleinek:
– Ti csak menjetek előre, majd én utolérlek benneteket.
Ekkor a fiú hollófekete paripává változott, utolérte szüleit, s elvágtatott mellettük, útközben hozzáérve apjához. Azután visszaváltozott fiúvá, s odament hozzájuk.
Amikor fiát megpillantotta, azt mondja az apja:
– Fiam, kár, hogy elmaradtál tőlünk. Amíg nem voltál itt velünk, egy tüzes paripa vágtatott el mellettünk. Ha te itt vagy velünk, bizony elfoghattuk volna.
Amíg hazaértek, a fiú tízféle különböző állattá is átváltozott, és elfutott szülei mellett. Otthon mondja az apjának:
– Apám, a melletted elfutó ló, gímszarvas, szarvas és más állatok: én voltam. Az én mesterségem: az átváltozás. Íme, én átváltozom lóvá, te meg vigyél engem, s adj el a vásáron. De jól ügyelj, kantár nélkül adj el! A kantár én vagyok, és ha a kantárt eladod a lóval együtt, többé nem térek vissza.
Néhányszor át is változott hollófekete lóvá, az apja kantár nélkül eladta, és a fiú este hazaszaladt. Történt, hogy egyszer, amikor a fiú lóvá változott, s az apja árulta a vásáron, ott volt Ohik is, aki a lóban felismerte egykori tanítványát és apját, s odament hozzájuk. Az apa nem ismerte meg Ohikot.
– Mit adjak neked ezért a lóért? – kérdi Ohik a parasztot.
– Százötvenet – felelte az apa.
– De kantárral együtt adjad!
– Nem, kantár nélkül adom.
– Adok neked kétszázat, csak add a lovat kantárostul – mondja Ohik.
Csábította a parasztot a pénz és engedett. Ohik fogta s hazavitte a lovat a forrásba, ahol egy oszlophoz kötötte, s mondja a lányának:
– Ügyelj rá addig, míg megyek, hozom az íjat, s átverem nyíllal.
Ohik távollétében a leány elszabadította a lovat, s az madárrá változva elrepült. De Ohik héjává változott, s üldözőbe vette. A madárka megpillantott egy lakodalmat, rózsává változott, és a lakomázók közé pottyant. A héja erre dalnokká változott, és mandolinnal kezében a lakomázókhoz érkezett. A vendégek sorjában szagolgatták a rózsát, s mikor a sora a dalnokhoz ért, az fogta a rózsát, összenyomta, és szét akarta tépni, de a rózsa akkor egy marék kölessé változott, és széthullott a földön. Egy szemecske azonban az egyik vendég papucsába hullott belőle. A dalnok erre kotlóstyúkká változott, és a csirkéivel kezdte felkapkodni a kölest. De az a magocska, amelyik megakadt a vendég papucsában, rókává változott, megfojtotta a kotlóstyúkot csirkéivel együtt, s ismét visszaváltozott ifjúvá.
Az égből lehullott három alma: egyik a mesélőnek, másik a hallgatónak, a harmadik pedig a kerek nagyvilágnak.