Volt egyszer egy szegény ember meg egy szegény asszony. Szegények is voltak, öregek is voltak, csak úgy tengődtek-lengődtek egy napról a másra.

Mondja egyszer az asszony az urának:

– Menjen el kend a bíróhoz, az gazdag ember, hátha adna egy fazék lisztecskét.

Elmegy a szegény ember, lisztet kér a bírótól Isten nevében, de a bíró azt mondja:

– Isten nevében nem adok, hanem csak kölcsönbe, holnap hozza meg.

Mit volt mit tenni, a szegény ember fogadta, hogy holnap meghozza a lisztet, ha a föld fenekéből is.

No, hazaviszi a lisztet, s az asszony főzéshez, sütéshez akar látni, de tűz nem volt.

– Menjen, hozzon már egy kevés parazsat is valahonnét – mondja az urának.

Kiüríti a szegény ember a lisztet a fazékból (annál több fazék nem is volt), s megy végig az utcán, de akkor már minden háznál sötét volt, sehová sem mehetett be. Egyszer csak tűzvilágot pillant meg az utca végén, megy arrafelé, de bizony a tűz sokkal messzebb volt, mint ahogy látszott. No, mindegy, addig ment, amíg a tűzhöz nem ért. Hát egy ősz öregember ült a tűz mellett, sokkal, de sokkal öregebb, mint ő. Fehér volt a szakálla, mint a hó, s éppen övig ért. Köszönti az ősz öregembert:

– Adjon isten jó estét, öregapám!

– Adjon isten, fiam! Mi jóban jársz?

– Tűzért jöttem, öregapám. Ad-e egy fazék parazsat?

– Hogyne adnék, fiam, mikor látom, hogy szegény ember vagy.

A szegény ember színig töltötte a fazekat jó eleven parázzsal, megköszönte az ősz öregembernek, azzal nyugodalmas jóccakát kívánt neki, s elment haza.

Mindjárt tüzet gyújtottak, s ami parázs megmaradt, a fazékban hagyták, s azonmódúlag az ágy alá tették, hogy másnap reggel is tüzet gyújthassanak.

Hát, uramteremtőm, reggel, amikor fölkelnek, mit látnak a fazékban! Csupa arany meg ezüst volt a parázs helyett! De bezzeg szaladt a szegény ember a boltba, vett egy zsák lisztet, s mindjárt megvitte a bírónak a kölcsönt.

Csodálkozott a bíró, hogy ilyen pontosan megvitte a szegény ember a kölcsönt. Szerette volna, ha nem viszi meg, mert akkor a lisztért elvette volna a szegény ember házacskáját!

Kérdi a szegény embertől:

– Hát kend hol kapott lisztet?

– A boltban.

– S hát a pénzt hol kapta?

A szegény ember egyet sem hímezett-hámozott, elmondta, hogy s mint járt. Hiszen egyéb sem kellett a bírónak. Csak azt várta, hogy beesteledjék, ment ő is ahhoz a tűzhöz: vitt magával egy fazekat is.

Hát csakugyan ott ült a tűz mellett az ősz öregember. Köszönti a bíró:

– Adjon isten, jó estét, öregapám!

– Adjon isten, fiam! Mi jóban jársz?

– Tűzért jöttem, ha adna.

– Töltsd meg fiam a fazekadat, van itt elég.

Bezzeg hogy megtöltötte a bíró a fazekat színültig, jó dombosan, s betette a fazekat az ágy alá. De még a reggelt sem tudta megvárni, hajnal hasadtakor bekukucskált az ágy alá, hadd lám, tele van-e arannyal s ezüsttel a fazék.

Azám, tele volt – pernyével.