Hajdanában élt egy király. Volt három fia. A király vénségére elvesztette szeme világát. Bármint igyekeztek is az orvosok, hogy visszaadják a király látását, minden hasztalan volt. Akkor a király magához hívatta legidősebb fiát, s így szólt hozzá:
– El kell menned, hogy megszerezd nekem a vakság elleni orvosságot.
– Hová, merre menjek, apám?
– Eredj oda, abba az országba, melynek földjét még nem tapodta ló patája. Annak az országnak még a földje is meggyógyíthatja a szememet.
A legidősebb királyfi bement az istállóba, fogta a lovát, felült rá és elindult. Ment hat hónapon át, míg végül egy kietlen, kopár vidékre került, ahol egy forrás volt, és afölött egy kiszáradt fa állott.
– Nesze neked! – szólt a királyfi. – Itt áll a fa a bővizű forrásnál, és ki van száradva! Nincs itt még árnyék sem, ahol kialhatnám magam.
Így szólt, leborította a fát köpenyével, s az árnyékában lefeküdt aludni.
Amikor felébredt, látja, hogy a fa kirügyezett, s akkora almák csüngnek rajta, hogy mindegyik egy fontot nyomott. Ezeket az almákat leszedte, belerakta átalvetőjébe, a forrásból meg néhány kulacs vizet merített, s így szólt magában: “Elviszem ezeket apámnak, bizonyos, hogy ezen a vidéken nem járt még senki ember fia.” Azzal indult vissza, hazafelé.
Mikor a királynak jelentették, hogy megérkezett a fia, így szólt nehéz sóhajtással:
– Nincsen semmi értelme: üres kézzel ment el, üres kézzel is jött haza.
– Fiam, milyen vidékig jutottál el? – kérdezte a király, mikor a fia megjelent előtte.
– Apám, én eljutottam addig a helyig, ahova még a te őseid lába sem lépett.
– Mégis, hol voltál?
– Sokáig mentem, míg csak el nem értem egy forráshoz…
– Ismerem – vágott a szavába atyja -, felette áll egy kiszáradt fa. Te megháltál alatta, a fa kirügyezett s elborították az almák.
– Így volt, atyám.
– Voltam ott – szólt az apa -, reggel mentem oda teát inni, estére meg már visszatértem. Így tehát nem gyógyítod meg a szememet.
A király előhívatta középső fiát, s annak parancsolta, hogy induljon el.
– Atyám, hát én hová menjek, ha még a bátyám is semmi nélkül jött vissza?
– Nem, neked is el kell menned – erősködött az apa.
Felült hát lovára a középső fiú, vitt az útra ennivalót s elindult. Hat hónap múltán elérkezett ahhoz a forráshoz, ahol járt a bátyja. Ő még ment tovább három hónapig, és elérkezett egy dombhoz, melynek a teteje be volt borítva borostyánnal, topázzal, gyémánttal és másféle drágakövekkel.
“Ha az atyám járt volna valaha ezen a vidéken, akkor a kincseskamránk tele lenne ezekkel a drágakövekkel” – gondolta magában a fiú, és megtömve átalvetője mindkét zsákját ezekkel a kövekkel, hazaindult.
Mikor jelentették a királynak, hogy megérkezett a fia, így szólt nehéz sóhajjal az apa:
– Nincsen semmi értelme, mert ez is üres kézzel jött vissza.
– Atyám – mondja a középső fiú -, megfordultam én most olyan vidéken, hogy még az őseid hetedik nemzedéke sem jutott el addig soha. Eljutottam én egy dombig.
– Elég, ne folytasd, ismerem. Hoztál drágaköveket: gyémántot, topázt, borostyánt. Nem úgy van? Mutasd az átalvetődet.
Mikor eléhozták az átalvetőt és kibontották, nem volt abban üvegcserepeken kívül semmi sem.
– Eredj csak, gyermekem, hívd ide a legkisebb fiamat.
– Menj el most te – mondta a király a legkisebb fiának, mikor megjelent előtte.
– Atyám – szólt a legkisebb fiú -, nagyon fiatal vagyok én még, sehol sem jártam még, hogyan találhatnék én orvosságot a bajodra?
De mikor az apa csak erősködött, a fiú bosszankodva kiment, és lefeküdt a medence szélén aludni.
Álmában kérdik tőle:
– Mit alszol itt?
– Látod, apám követeli, hogy menjek vaksága elleni orvosságért, mikor én még az utat sem tudom.
– Semmiség, eridj s mondd meg apádnak: “Add ide a gyűrűdet, szablyádat és lovadat, elmegyek s megszerzem, ami kell.”
Amint felébredt a legifjabb királyfi, mindjárt futott az atyjához:
– Atyám, add ide lovadat, gyűrűdet és szablyádat, és én megszerzem neked, amit csak kívánsz.
Az apa megörült, és megcsókolta a fiát:
– Tudom, bátor fiacskám, te megszerzed nekem, ami kell.
Reggel az apa odaadta fiának a szablyát, gyűrűt és parancsolta, hogy a lovát is adják neki. Útnak indult a legkisebb királyfi. Délre odaért a forráshoz, ott megebédelt, estére pedig eljutott a dombig.
Amikor továbbment, látja, hogy van egy nap az égen, meg van egy másik nap a földön. “Miféle országba jutottam én?” – kérdezi magától, s folytatta útját.
Nemsokára megpillantott egy tollacskát, leszállt a lóról, a tollat felvette, és sapkájába tűzte.
– Dobd el, fiú, azt a tollat! – mondja neki a ló.
– És miért?
– Sok bajod lesz miatta.
– Ugyan már, miféle bajt hozhatna rám egy toll?
A ló háromszor megismételte szavait, de a királyfi nem hallgatott rá. Akkor így szólt a ló:
– Nos, a vétek száradjon a te lelkeden.
Tovább haladtak, és a királyfi valamilyen királynak az országába jutott. Hírül adták a királynak, hogy jön egy ifjú; egyik nap az égen, másik a fiú sapkáján.
– Hívjátok ide azt a fiút.
Amint előállt a királyfi, kérdi tőle a király:
– Ki vagy te?
– Idegen földről való vagyok én, eljöttem megnézni ezt a vidéket.
– Hát az a nap mi ott a sapkádon?
– Á, semmi, csak egy tollacska, találtam az úton.
– Add nekem.
Mikor a királyfi neki adta a tollacskát, a király majdhogy eszét nem vesztette örömében.
– Köszönöm, testvér, most már mehetsz – mondotta és a tollat a falra tűzte.
Attól kezdve a király egy pillanatig sem vette le szemét a falról. Bárki fordult is hozzá valamilyen ügyben, senkit sem fogadott.
– Nincs időm – mondogatta.
Egyszer egy öreg anyónak ellopták a csirkéjét: panasszal ment a királyhoz.
– Eredj, jó asszony, nincs most nekem időm ilyesmire.
Az öregasszony látta, hogy a király le nem veszi szemét a tollról, így szólt hozzá:
– Lám csak, mennyire bámulod te azt a tollat, hát még akkor mi lenne veled, ha meglátnád azt a madarat, amelyik ezt a tollat elhullajtotta?
Erre megfordult a király és kérdezi:
– Kedves anyókám, ki tudná nekem megszerezni ezt a madarat?
– Az tudná megszerezni, aki megtalálta a tollat.
Nosza, hívatja a király a jövevény királyfit! Az meg is jelent, meghajolt hétszer, és megállt a király előtt.
– Jó fiú, én azért hívattalak téged, hogy indulj el, és szerezd meg azt a madarat, amelyik ezt a tollat elhullajtotta.
– Királyom, hol találom meg én azt, hiszen idegen vagyok, s először járok ezen a vidéken.
– Meg kell szerezned, mert ha nem, lenyakaztatlak!
A királyfi fejét búnak eresztve, könnyes szemmel tért haza szállására. A ló, amint meglátta, megszólalt:
– Úgy kell neked! Látod, mondtam: ne vedd fel a tollat, bajt hoz rád. De te nem hajlottál szavamra. De ez még nem minden. Lesz ez rosszabbul is!
– Édes lovam, segíts ki a bajból.
– Jól van no, ne búsulj, feküdj le aludni, majd reggel kisegítelek én téged ebből a veszedelemből.
A királyfi reggelig a szemét sem hunyta le. Alig pitymallott, felkelt, felnyergelte lovát, evett valamit, s útnak eredt.
– Hová vigyen most az utunk, drága lovam?
– Engedd el a kantárszárat, majd én tudom, hova menjünk.
Ki tudja mennyi ideig ment a királyfi. De egyszer, mikor egy erdőhöz érkeztek, kérdezi a ló:
– Tudod, miféle erdő ez?
– Nem, honnan tudnám én azt?
– Ez a Verana-erdő – mondja a ló. – Szállj le, engem kantározz le, és engedd lazára a nyereghevederemet. Látod azt a platánt ott az erdőben?
– Látom.
– Az alatt a platán alatt van egy márványmedence. Menj oda, a medence mellett kaparj magadnak egy gödröt, és bújj meg benne. Minden pénteken odamegy fürödni a szűz Huri-Pari. Ma éppen péntek van, ma eljön, tollait leveti, leteszi őket a medence szélére, és meztelenül bemegy a medencébe. Mikor megfürdött, kijön és öltözködni kezd. Jól vigyázz, ne moccanj, de ha már tollait felölti és rendezgeti, nyújtsd ki a kezed, és jó erősen kapd el a két lábát. Amikor megfogtad, hozd ide hozzám.
Minden úgy történt, ahogy a ló megmondta. Odarepült a madár, megfürdött, és amikor már a tollait rendezgette, a királyfi elkapta lábánál fogva.
– Szép fiú, engedj el, különben bajod lesz – mondta a madár.
– Drága madárkám – felelt a királyfi -, az életemet adom nevedért és lábadért. Még fiatal vagyok, s ha most téged elengedlek, a király levágatja a fejemet.
– Hát ezt még megbánod! Én olyan helyre viszlek, ahonnan többé nem térsz vissza.
A királyfi fogta a madarat, visszatért vele lovához, felült rá, és ment a királyhoz. A király elvette a madarat, megköszönte, és a királyfit üres kézzel útjára engedte.
A királyfi szállására tért. A király meg a madarat aranykalitkába zárta, és felakasztotta a falra. A madár egyetlen hangot sem hallatott, s ez nagyon gyötörte a királyt. Kérte, könyörgött a madárnak, hogy énekeljen, szerette volna tudni, milyen a hangja. Nagy sokára megszólalt a madár:
– Dűljön össze a házad, király! Én gyönyörű szép szűz vagyok, de olyan szép, hogy ha keresni akarnál, ilyent nem találnál kelettől nyugatig. Szerezd meg nekem azt, amit kívánok, akkor levetem tollaim, királynő leszek, s téged minden ember irigyelni fog.
– Szólj, drága madár, mit kívánsz?
– Akarom, hogy hozd ide nekem a szolgálómat, aki a vörös sárkánynál van a fekete meg a fehér tenger között. Parancsold, hogy hozzák ide, és én akkor a feleséged leszek.
– Ki tudná őt elhozni?
– Az, aki engem elhozott, elhozza a szolgálómat is.
A király mindjárt szalajtott is a királyfiért. Az pedig szomorúan megjelent a király előtt, s ahogy illik, meghajolt.
– Azért hívattalak ide, hogy menj el, és hozd el nekem azt a leányt, aki a vörös sárkánynál van a fekete és a fehér tenger között.
– Királyom – felelte a királyfi -, ahhoz, hogy elhozzam a leányt, át kellene kelni a tengeren, és megverekedni a sárkányokkal, hogyan tegyem meg ezt?
– Megmondtam, hogy hozd el! Ha nem szerzed meg, leüttetem a fejed!
A királyfi ismét könnyes szemmel tért meg szállására.
– Hát te miért sírsz? – kérdi a ló.
– Hogyne sírnék, drága lovam, mikor a király, szakadjon rá a ház, nekem esett, és azt akarja, hogy hozzam el a leányt, aki a vörös sárkánynál van a fekete és a fehér tenger között.
– Jól van, no, ne szomorkodj. Jó az isten, majd megsegít. Feküdj le és aludj.
De bizony a királyfi nem sokat aludt ezen az éjszakán. Alig pirkadt az ég alja, felkelt, s úgy, mint az első alkalommal, evett, felült lovára, s megkérdezte tőle:
– Hová, merre vegyük utunk?
– Ereszd el a kantárszárat, én már tudom, hova menjünk.
Midőn elértek a tengerhez, azt mondja a ló:
– Íme, ez a fekete tenger. Te tudod, hogyan lehet ezen átkelni?
– Nem, kedves lovam, nem tudom.
– Akkor ide fülelj. Apád szablyája, ami oldaladon lóg, villámból készült. Húzd ki hüvelyéből, markolatát emeld a homlokodhoz, élét pedig fordítsd a tenger felé, akkor megnyílik előtted az út. Amint átérsz a túlsó partra, ott látsz egy barlangot, s a tetején vékonyka füstcsíkot. Állj a barlang szája elé és mondd: “Sárkány, gyere ki, verekedni fogunk.” Az meg visszafelel: “Gyere be, előbb eszünk.” Te ne menj be. Ha háromszor mondod: “Sárkány, gyere ki”, kijön. Akkor vágj hozzá a szablyáddal, és lerepül a feje, és a föld alá süllyed. Te meg menj be a barlangba, fogd kézen a lányt, ültesd a nyergedbe, és ismét fordítsd szablyád élét a víz felé: az út megnyílik előtted, s elviszed a lányt a királynak.
Úgy is csinált a királyfi mindent, ahogy a ló kioktatta, és a leányt a király elé vitte.
A király nagyon megköszönte a fiúnak, amit tett, de megint csak nem ajándékozta meg semmivel, hanem üres kézzel bocsátotta el.
Azután így szólt a madárhoz:
– Itt van, kedvesem, a leány, akit te akartál. Most vesd le tollaidat.
– Azt hiszed, hogy ez minden? – felelt a madár. – Te talán nem is tudod, hogy ha levetem tollaimat, és te meglátsz engem, menten meghalsz a gyönyörűségtől.
– Mitévő legyek hát most? – kérdi a király.
– Ezt: a vörös tengerben él negyven kanca. Fogd el őket, fürödjél meg a tejükben, hogy te is Huri-Pari légy, és akkor élhetünk együtt. Akkor a gyermekeink is Huri-Parik lesznek.
– De ki fogja el nekem a kancákat?
– Az, aki elfogott engem, és elhozta szolgálómat.
A király újfent a királyfiért küldött.
– Azért hívattalak – mondja a fiúnak, mikor megjelent előtte -, hogy szerezd meg nekem a vörös tengerből a negyven kancát.
A királyfi ellenkezni próbált, s azt mondta, hogy ez nagyon nehéz, meg hogy ő egyedül nem tud elfogni negyven kancát. De a király megfenyegette, hogy leütteti a fejét. Mikor aztán könnyes szemmel szállására tért a fiú, azt mondta neki a lova:
– Jól van, ne ess kétségbe, neked nem lesz semmi bajod, de én, lehet, hogy a rövidebbet húzom. Eredj, mondd meg a királynak, hogy küldjön a tenger partjára negyven bála gyapjút, negyven bála nemezt és negyven bála bőrt.
A királyfi ezt jelentette a királynak, aki mindjárt kiadta parancsba, hogy másnap korán reggel küldjenek a vörös tenger partjára gyapjút, nemezt és bőrt. Mindjárt utána a királyfi is elindult a tengerhez. Azt mondja a ló az úton:
– Királyfi, a tengerben nem negyven, hanem csak harminckilenc kanca van. Közülük egy az én anyám, harmincnyolc pedig a nővérem. Én voltam köztük az egyetlen fiúgyermek, de összevesztem anyámmal, úgy kerültem apád kezébe. Harminc esztendeje múlott, hogy elváltam tőlük. Anyám megfenyegetett, hogy ha valamikor a keze közé kerülök, széttép cafatokra. Amint odaérünk a partra, én lefekszem. Te letakarsz majd először gyapjúval, utána nemezzel, végül bőrrel. Amint ezt elvégezted, a közelben valahol elrejtőzöl. Akkor én könnyedén fölnyerítek, mire a tengerben háborgás keletkezik, de te ne ijedj meg. Hamarosan megjelenik majd anyám és a nővéreim. Anyám odaszalad hozzám, a nővéreim megállnak távolabb, s ott fognak sírni. Amikor hozzám ér anyám, először a bőrt szaggatja le rólam, te meg se mukkanj; utána a nemezt tépi le rólam, te csak hallgass: s amire a gyapjú felét leszedi rólam, addigra elfárad és elnyújtózik. Akkor szaladj oda, tedd a kengyelbe a lábad, és ugorj fel rá. De jól vigyázz, keményen tartsd magad: mert anyám nekibőszül, és felrepül az egekbe, hogy téged elemésszen. Te meg akkor csússz a hasa alá. Ő erre leveti magát, hogy téged ledobjon magáról, de te ismét kapaszkodj fel a hátára. Amikor a nyeregbe ülsz, húzz rá jól a hasára a korbáccsal, úgy, hogy a csecséből csepegjen az anyatej. Azután mondd ezt: “Én a gazdád vagyok”, ő engedelmessé válik, s attól kezdve oda megy, ahova te akarod. Őutána mennek majd nővéreim is.
A királyfi pontosan követte a ló tanácsát, elfogta a kancákat, és elhajtotta őket a király országába.
Pari, a madár azt mondta a királynak:
– Parancsold, hogy fejjék meg őket, és fürödj meg a tejükben.
– De ki fogja őket megfejni?
– Természetesen az, aki ide hajtotta.
Megint csak a királyfiért szalajtottak. Mondja neki a lova:
– Királyfi, engem vigyél magaddal. Mielőtt nekifognál a fejésnek, köss cérnát a gyűrűdre, és engedd le az üstbe, az üstre pedig tedd rá a szablyádat keresztbe. Mikor ezt megtetted, egyenként vezesd elő a kancákat, úgy fejd meg őket, s mikor ezzel végeztél, fürödj meg a tejben, vedd ki belőle a gyűrűdet, töröld meg, húzd az ujjadra, a szablyádat meg kösd a derekadra, s úgy menj a királyért. Mondd, hogy minden készen, menjen fürödni. Amint a király belép az üstbe, a tej felforr, és a királyból csak egy kis gömb marad. Ezt a kis gömböt a ruháddal együtt lökd a kútba, öltözz fel a király ruhájába, és foglald el a trónját.
Mikor a királyfi mindezt véghezvitte, a madár azonnal észrevette a király pusztulását. Leszórta magáról tollait, szépséges leánnyá változott, megölelte a királyfit, és azt mondta neki:
– Mindezt teérted tettem. Most te vagy a király, én a királyné.
A nép mit sem tudott arról, ami történt. Pár hónap múltán a királyfi atyjára emlékezett, és könny szökött a szemébe.
– Mi oka van, hogy sírsz, nem szégyelled magad? Ágrólszakadt ember voltál: király lett belőled, ilyen gyönyörű szép feleséged van, és te sírsz?
– Királyném, eszembe jutott apám. Elvesztette a szeme világát, engem küldött orvosságért, s én eljöttem, király lett belőlem, s bizton ülök a trónon. Nem tudom, él-e még jó atyám? Reá emlékeztem, s úgy fáj most nekem!
Ezekre a szavakra elnevette magát a királyné, megölelte férjét, és így szólt:
– Apád megvakult, mert tíz esztendeig hajszolt engem, s nem tudott megfogni. Ha meglátom őt, megvágom egy ujjam, bekenem véremmel a szemét, s mindjárt látni fog. Kelj fel, elmegyünk apádhoz.
A királyfi összehívatta a népet, megvendégelte, és azt mondta nekik:
– Válasszatok magatoknak más királyt, mert én elmegyek más országba, lehet, hogy vissza se térek.
A nép választott másik királyt, s trónra ültette. A királyfi a feleségével együtt köszönetet mondott a népnek, egyszerű ruhát öltöttek, vettek magukhoz útravalót, harminckilenc kancát, s útnak indultak.
A királyfi a legidősebb kancán utazott, a királyné meg a királyfi lovára ült. A nép is hálálkodott nekik, és elkísérte őket egy napi járóföldre.
Amikor apja országába érkeztek, azt mondja a királyfi egy pásztornak:
– Eridj, üdvözöld a királyt, mondd, hogy fia megérkezett.
Mikor a pásztor ezt hírül adta a királynak, azt kérdezte tőle:
– És még ki jött vele?
– Negyven égszínkék ló, és egy szépséges asszony.
– Hálistennek! – kiáltott fel a király, s örömében a pásztornak egy mérő aranyat adott.
Amikor hazaért a fiú, kezet csókolt apjának, s az apa is megcsókolta fiát. A királyfi felesége megvágta egyik ujját, vérével megkente a király szemét, aki ettől visszanyerte látását. A király homlokon csókolta menyét, koronáját pedig a fia fejére tette.
– Mától kezdve te leszel a király, feleséged pedig a királyné – mondta nekik.
Ők elérték céljukat, érjétek el ti is a magatokét.
Az égből lehullott három alma: egy a mesélőé, egy a hallgatóé, egy meg azé, aki megfogadja.