Egyszer volt egy szegény ember. Ennek a szegény embernek annyi gyermeke volt, mint a rosta lika, még eggyel több. Azt sem tudta, szegény árva feje, hogy kit hívjon keresztapának az újszülött fiúhoz, mert még a pap is, a kántor is komaságban volt vele.
Hej – szegény világ, vetett ágy! – elindult a szegény ember nagy búcsálódások közt keresztapát keresni. Estére kelve egy nagy rengetegbe ért, s ebben úgy eltévelyedett, hogy semmiképpen sem tudott kitalálni onnét. Kóborolt erre is, arra is, s egyszer csak szembetalálkozik egy puja* emberkével, akinek kétsinges volt a szakálla, s úgy vonszolódott a földön utána. Megijed a szegény ember, ő még ilyen csuda lelkes állatot egész világi életében nem látott.
Megszólítja a puja emberke:
– Hol jár itt kend, földi? Mi jóban fárad?
Még jobban megijed a szegény ember.
“No, ez bizonyosan az ördög – gondolja magában -, s még levisz engem, Isten tudja, hová!”
Azt feleli neki:
– Én bizony, édes kicsi puja emberkém, életem-halálom a kezedben van, elindultam keresztapát keresni, mert annyi gyermekem van, mint a rosta lika, még eggyel több, s már a pap is komám, a kántor is komám, senki lélek el nem vállalja a komaságot.
Azt mondja a puja emberke:
– Ezért ugyan ne epekedjék kied, leszek én annak a gyermeknek keresztapja! Csak azt az egyet kötöm ki, hogy hétesztendős, hét hónapos, héthetüs, hétnapos korában adja nekem a fiút, én jó gondját viselem.
A szegény ember belé is egyezik. Gondolja, eleget megáldotta őt az Isten gyermekkel, meg sem látszik, ha egyet másnak ad. Azzal megfordulnak, elmennek a szegény ember házához, s a gyermeket megkeresztelik Péternek. A keresztapja mindjárt olyan gyermekruhát vett neki, hogy még a király gyermekének sem volt különb.
No, telik-múlik az idő. Egyszer csak azon veszik észre magukat Péterke szülei, hogy mindjárt kitelik az idő, mikor a gyermeküket oda kell adni a puja emberkének. Aj! sok keserves könnyeket hullatott a szegény ember, de még többet a felesége, sokat, de sokat évelődtek, búcsálódtak, hogy miért is kell nekik megválni ettől a szívükről szakadt édes gyermeküktől, amilyen szép fekete hajú, fekete szemű s amilyen ügyibevaló, okos gyermek egy sem volt több.
De csak hiábavaló volt minden búcsálódás, hiába hullatták a sok keserves könnyeket, Péterkéből hétesztendős, hét hónapos, héthetüs s hétnapos lett, s el kellett vinni a keresztapjához.
Azt mondja a szegény ember a feleségének:
– No, feleség, süss nekem hamuban sült pogácsát, az idő reá telt, amit ezelőtt hét esztendővel ígértem, meg nem másíthatom!
Sírt a szegény asszony, keservesen sírt, de csak megsüté a pogácsát, útra készítette az urát, s ez elvivé Péterkét.
Mennek, mendegélnek, s jó estére elérnek a rengetegbe. Mikor jól behaladtak volna, megnyílik előttük a föld, s kipattan belőle a puja emberke. Még szavát sem engedé a szegény embernek, már elkapta tőle Péterkét, s azon a nyíláson, ahol kipattant, eltűnt vele. A szegény ember pedig nagy szomorán hazaindult.
Tizennégy álló napig vitte a puja emberke lefelé a keresztfiát, a tizennegyedik nap egy olyan rétre értek, hol aranyfű termett, gyémántvirág nyílott, s aranyparipák legelésztek. De hogy szómat össze ne keverjem, mire ideértek, Péterkéből nagy, derék legény lett. Három napig mentek ezen a helyen, mindenütt aranyréteken, aranyerdőkön át, arany halasvizek mellett. A harmadik nap egy gyémántlábon forgó várhoz értek. Itt a puja emberke a várkapura sújtott egy aranyvesszővel, a kapu egyszeriben kinyílott, ő maga pedig csak átalbucskázott a fején, s hát olyan gyönyörűséges szép kisasszony lett belőle, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Péternek csak megfogyott a szava, nagy csudálkozásában nem tudott szólni.
Azt mondá ekkor a szép kisasszony:
– Hallod-e, te szép legény! Engem egy ördöngös vén banya megátkozott volt, hogy mindaddig puja ember legyek, míg egy hétesztendős, hét hónapos, héthetüs, hétnapos vőlegényt nem találok. Most téged megtaláltalak, s ha elfogadsz, nézd – látod-e ezt a szép országot? – mind a tied lesz!
De bezzeg hogy egy szava sem volt az ellen Péterkének. Egyszeriben béfogattak egy gyémánthintóba hat gyémántszőrű paripát, egy percre felhajtottak Péter apjáékhoz, lehozták apját, anyját, minden testvérét a boldogság országába, ott nagy vendégséget csaptak, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.