A vérvörösen izzó tégely oldalai pattogtak az iszonyú hőségtől, az athenora nyílásain pedig koronként egész szikrazápor repült fel a tűzhely kürtőjébe.
– Az izzítás ezúttal egyenletes! Valóságos ignes reverberii[2] mint az írás kívánja, mormogá az élesztés munkájába látszólag egészen belemerülő José. Valójában hallgatózott, mert türelmetlenül várta a tudós házigazdát.
Egyszerre könnyű léptek nesze riasztá fel és Klára lépett be.
A lány félénken tekintgetett körül az emberriasztó, földalatti helyiségben.
– Barátom, segítségét kérem! esedezék szorongó hangon. Tudja, mi történt tegnap?
– Nem, Klára, nem tudom! monda tettetett őszinteséggel.
– Barátom, ha lehet, segítsen, atyám egy rokonunkhoz, messze felvidékre akar küldeni hosszú, hosszú időre! monda hevesen zokogva.
– Nem akar elmenni, Klára? kérdezé csendesen.
– Szeretnék meghalni!
– Jól van Klára, számítson rám, önért mindent megteszek!
– Mily jó ön, barátom. Tovább nem maradhatok! felelé és eltűnt a setét lépcsőboltozat alatt.
Kevéssel utóbb a házigazda nehéz léptei kopogtak a lépcsőkön. Komoran, összeráncolt homlokkal lépett be és néma fejbiccentéssel a pattogó, süvöltöző athenora elé állva, pár pillanatig a lángokba merengett, azután leült.
– Ülj le te is, azután felelj igaz őszinteséggel, ha kérdezlek! szólott, setét szemeit komoran adeptusa arcára függesztve.
– Tegnap este, még annyira deprimált emberi mivoltunkkal közös gyengeség: a harag és keserűség, hogy csak pár szóval említhettem a történteket… A magicus erejű tükör nem hazudott! mondá keserűen.
– Az én könnyelmű fecsegésem és az a fatális tükör kegyelmednek keserű órákat szerzett! szólott töredelmesen.
– Nem a te bűnöd az! Te ártatlan vagy, s tudtodon kívül eszköze valál a véletlennek, mely sorsunkat és az eseményeket igazgatja. – Vén vagyok már, tudok a szívekben és arcvonásokban olvasni! Midőn leányom megjött, tapasztalt nagy önuralkodásod dacára, arcodról nyíltan leolvasám, hogy szereted! Mit felelsz erre, kedveltem?
– Igaz! attól a perctől fogva, midőn a rablók kezei közül megmentém.
– Akarod-e tehát nőül venni?
José lángoló szemekkel ugrott fel helyéről, de a házigazda parancsoló mozdulattal csendre inté:
– Még nem végeztem be! S igéretemhez egy komoly feltételt kötök! Klára kezét csak akkor adom néked, ha feltaláltuk az aranykészítés titkát! Akár én, akár te! szólott eltökélten, mire José arcáról nyomban eltűnt minden öröm és szemeiben a keserű csalódás és elfojtott harag lángja lobogott.
Bornemissza megvetően mérte végig:
– Erősebbnek hittelek! Ingatag te, ki a jöttödet megelőző jelek dacára is kétkedel! Miben bíztál, miben reméltél hát eddig? kérdé szigorú, megrovó hangon…
José lesütött szemekkel hallgatott.
– Én bízom a sikerben, ép ezért akarlak szoros, elszakíthatlan kötelékkel magunkhoz fűzni! Igy, ha megtalálod a nagy titkot, engem is részesévé teszel, mit magamért nem tennél, ugye? Őszinte feleletet követelek! monda, mialatt átfúró szemeit keményen rászegezte, mintha veséibe akarna látni.
– Úgy van! Klára kezét kértem volna a titokért! mormogá.
– Ő a tied! Dolgozz, kutass továbbad is fáradhatlanul és amely napon azt mondod: »a nagy titok meg van találva«, kezedbe teszem Klára kezét. Bátorság, fiam!
– De vajjon Klára akar-é nőm lenni? kérdezé elfogódva s hangjából mintha titkos félelem rítt volna ki.
– Nőd leszen! Légy nyugodt, én mondom ezt! Egy szóval se fog vonakodni, hanem tisztelni és szeretni fog, mint ahogy megérdemled!
– És unokaöccse, Véglyessy István?
– Azzal majd elbánok én! Még a hire se fog hozzátok jutni! Erre számíthatsz! viszonzá vészt jósló hangon.
– Minden úgy legyen! Dolgozni, ernyedetlenül kutatni fogok, míg csak a nagy titkot meg nem találtam! A díj nagyon is nagy, nagyon is méltó reá! kiáltá mámoros elragadtatással.
– Ez az igazi hang.
José egy pillanatig gondolkozni látszott:
– Szabad lesz nekem is némely kikötést tennem? kérdé azután higgadtan.
– Mik legyenek azok?
– Klára ama bizonyos nagy napig ne sejtsen, ne tudjon meg semmit, legyen csupán kettőnk titka az egész, és mi se beszéljünk róla többet!
– Egészen kívánságom szerint való óhajtás. Látszik, hogy gyengédszivű, derék ifjú vagy! válaszolá elégedetten Bornemissza.
– Lehet, hogy bizonyos időre el kell utaznom! Hová? miért? Maradjon az én titkom! Munkámban pedig mentől kevesebbet zavarjanak, hogy háborítlanul elmélkedhessem… Ennyi az egész!
– Legyen úgy! És a két férfi, mint ki a legjobb munkát végezte, kézszorítással erősíté meg az alkut.
* * *
Klára ezalatt nyugtalanul számlálta az órákat. Vajjon minő hírrel jő a jó barát! El kell-e neki utaznia, vagy nem? Meg tudta-e atyja kérlelhetlen szívét lágyítani?
Az ebéd a szokott egyhangú némaságban folyt le, mert a tudós itt is hideg, szigorú hangon, csak a legszükségesebbet beszélte leányával és midőn az asztaltól felálltak, röviden csak ennyit mondott:
– Csomagold be a szükséges holmikat, mert holnap Sellővárra indulsz Pethőné nagynénédhez.
Klára megsemmisülve hallgatta s midőn atyja elfordult, kétségbeesve pillantott Joséra, ki jobbjával jelentőségteljesen a gyümölcsös kosárra mutatott.
Alig tevődött be az ajtó, Klára mohón szedte ki a korán érő szent Iván almákat és a kosárka fenekén egy összehajtott levélkét talált:
»Utazzék el nyugodtan! olvasá dobogó szívvel. Három-négy hét múlva vissza fog térni, erre szavamat adom. Megnyugtatására most csak annyit mondhatok, hogy atyja nem haragszik annyira, mint mutatja. Ez csak büntetés engedetlenségéért, de egyúttal próba is jövő viselkedésére. Tanácslom, ne levelezzen, ne találkozzék rokonával, mert minden lépését őrzik. Ha még egyszer engedetlenségen kapják, mindennek vége. Bátorság és türelem Klára! Minden erőmet arra fordítom, hogy kegyednek szép és boldog jövőt teremtsek.«
Maga se tudott volna számot adni magának, minő visszás érzelmek közt olvasta e levelet. Örülni, reménykedni akart, de nem tudott.
Szelid nyugalommal jött le szobájából, midőn másnap a nehéz utazókocsi előállott és engedelmesen kezet csókolt atyjának, ki erre valamivel melegebb hangon szólott hozzá:
– Látom, hogy eszedre tértél! S ha tovább is így viselkedel, megint jó leszen közöttünk minden! Egyetlen búcsucsók, ölelés nélkül vált el lányától.
A kocsi már indulóban volt, midőn nagy sebesen az öreg Iván is oda furakodott és bizalmas hunyorgással mutatott a málhák közé rejtett, fonott vesszőkasra, melybe érces zománccal fénylő tarkanyakú galambok voltak zárva.
– István úrfi küldi! E galambkák elhozzák ám a szárnyuk alá kötött levélkét, anélkül, hogy észrevenné valaki – suttogá kezét megcsókolva.
Klára szeméből egy könnycsepp hullott a szelid tollasok fejére, de szívébe a vígasz és remény egy sugara lopódzott és mindjárt nem érzé magát annyira elhagyatva.
– Oh, ő mindig rám gondol, valamint én ő reá! suttogá, midőn a bárkaforma hintó nehéz dübörgéssel megindult.
– Meg mernék rá esküdni, ez a vén szenteskedő vagy levelet vagy üzenetet adott át neki! Hanem vigyázzon magára! mormogá José dühösen az egyik ablakfülkében, honnan Klára indulását leste… és csak midőn a hintó utolsó dübörgése is elhalt, tért vissza a torony alsó részébe.
Megigazította a lángoló tüzet, mozgásba hozta az önsúlya által működő hatalmas fújtatót, melynek minden lihhenésére süvöltő szikrazápor lövellt felfelé a kürtőbe.
– Égj! izzál! hogy megszerezd nekem a boldogságot! monda a pattogó tűzbe pillantva, azután székét elhúzva az asztaltól, tenyerébe támasztott fejjel leült.
Egyszerre hangos csattanás riasztotta fel elmélázásából, és rögtön rá nagy sistergés között az egész toronyszoba annyira tele lett fullasztó gőzökkel, hogy a kis utcára kellett menekülnie.
Kinyitotta tehát a toronyajtót és a gőz kihuzódását várva, fel-alá sétálgatott a néptelen utcaközben, honnan egyenesen az omladozott falú alsó temetőbe lehetett látni…
Éppen temettek valakit. A fehér keresztes, fekete lepellel leborított koporsó körül síró asszonyok térdeltek és a fáklyák lángjai komoran, gyászosan kavarogtatták fekete füstfátylaikat a légben. A temetőkápolna harangocskája panaszos kongassál hívogatta a gyászolókat.
A papok éneke, a búcsúztató enyészetes szavai egészen hozzája elhangzottak és maga se tudta miért, de megvárta, míg elhantolják a halottat és csak midőn az utolsó gyászoló is eltávozott, tért vissza a toronyszobába.
– Különös! Mily közel van a születéshez a halál! gondolá, még egyszer a temető felé tekintve…
Eközben a maró gőz a nyitott ajtókon egészen kihúzódott, és most látta csak, mi történt. Nagyon közel állította a kohóhoz Thisistenius Transvallius derítéshez használt compositumát és az üveg szétpattant a nagy hőségtől, mi gondolatainak egészen más irányt adott.
– Jó, hogy nem explodált ez az aethericus fluidum! Pedig könnyen megtörténhetett volna, dünynyögé magában. Aztán feltörülte a nyomokat, rendbe hozott mindent, s leült a karosszékbe.
De alig hogy leült, eszmélve ütött homlokára:
– Majd elfeledtem! A hassziai Sabellius a zodiacus oroszlán jegyét fontosnak mondja az izzításra!
Felállott tehát és a könyvespolcról különféle könyveket és kéziratokat vett le, idegesen lapozgatott bennük.
– Az elébb mondám, hogy nyugodt vagyok, pedig íme a kétely és nyugtalanság kínoz! mormogá téveteg mosollyal. Minél többször olvasom a nagy bölcsek és kiválasztottak titokba burkolt utasításait, annál inkább gyötör a kétely és tehetetlenség.
– Ah, dörmögé egyszerre megállva, most ötlik csak eszembe! Az örökül rám maradt Haly Abbas, mór alchymista kéziratában az emberi vérről beszél s azt mondja: ebbe van a lélek elrejtve. Meglehet, hogy e titokzatos athenora emberi vért, emberi éltet követel s a keresett ősanyag maga a lélek! Emlékszem, Olaus Magnus és Panormitanus Magius szintén ilyesmit emlegetnek! Hogy is nem jutott elébb eszembe, hogy saját könyvemben és kézirataimban keressem a nagy titkot. Sebesen felnyitva a bezárt szekrények egyikét, abból egy meglehetős nagyszantálfa-ládikót emelt ki, melynek oldalain apró rekeszek látszottak, midőn felnyitotta.
Egyszerre megállott és boszús, csüggetegen komor arcán valami méla, boldog sugárzás ömlött el, minőt a múlt édes emlékei, az ifjúkornak visszaálmodott édes derűje ébreszt.
Lassan, mintegy álmodozva göngyölítette szét a setét hajfürttel átkötött pergamentlapocskát, melyen kacskaringósan egymásba fonódott mór írásjegyek fűződtek egymásba:
»Te a miénk vagy s a miénknek kell lenned«, olvasá félhangon.
– Ez Cynthiának az írása! ezt hagyta hajfürtjével együtt emlékül, midőn nyomtalanul eltűntek a szép Kordovából, a khalifák ősi városából.
De mit akart e szavakkal mondani? Mit jelenthetnek e szavak, melyeket oly különösen rezgő hangon mondott, hogy még most is fülemben csengenek, mintha csak tegnap történt volna.
Éppen egy különös illatú viaszvegyüléket olvasztottam, midőn bejött aranyövvel átszorított hosszú, fehér ruhájában, noha atyja nem igen engedte, hogy a nehéz gőzökkel és párákkal telített izzító műhelyben időzzék, ő mégis odajött, mert csak ott szeretett lenni, hol én időztem…
Fiatal kora dacára, bámultam bölcsességét és tudományát! Ő segített megfejteni és kikutatni az ércek és savak rokonszenvét, a magiában és alchymiában pedig oly gyakorlott volt, mint akármelyik mester az elsők között.
Hallgatagon nézte munkálkodásomat, csak néha szólva egy-egy útbaigazító szót, egyszerre azonban nyakam köré fonta karjait, átölelt:
– José, te nem is sejted, kik vagyunk mi! José, te a miénk vagy s a miénknek kell lenned. Történjék bármi, mi nem szakadhatunk el egymástól! kiáltá ünnepélyes, lelkesült hangon, de atyja belépett és én ekkor nem kérdezhetém meg szavai értelmét, többet pedig nem volt rá alkalom, mert midőn máskor kérdeztem e felől, a különös nő csak fejét rázta és még rejtélyesebb hangon felelé:
»Majd ha egyszer egészen a miénk lész, akkor majd megtudod!«
José ez emlékek hatása alatt mélyen elmerengett és mintha egy láthatatlan alakkal beszélne, olyan hangon kiáltotta bele az éj csendjébe:
– Ki mondja meg nekem, mit jelentenek e szavak?
Oh, Cynthia, Cynthia, te engem testvérként szerettél, hol vagy? Hol találhatnálak meg? Te sok olyat tudsz, mi nékünk csak rejtély és sejtelem! Ha te itt volnál, tudom segítenél, hogy feltaláljam a nagy titkot! kiáltá.
Lelki szemével maga előtt látta a kordovai házat oszlopcsarnokos, szökőkutas udvarával. A cédrus- és babérfák alatt Cynthia ült fehér ruhájában, éjfekete hajával, melyen fehér hópelyhekként ültek a ráhullott narancsvirágok szirmai.
Hallotta Zúlem Zegrinek mély, ércesen konduló hangját, amint leányát hívta be magához, hogy beavassa tudományának és mesterségének titkaiba.
– Fiam nincs, lányomnak kell tehát örökölnie családunk tudományát, mely utódról utódra száll! mondá többször sóhajtva, éjjelenként pedig az Algol és Atair csillagok feljöveteléig az ég csudáiban oktatta a ház szögletére épített toronyban.
Sokszor kérdezte tőle, mit tanul, de Cynthia ilyenkor csak fejét rázta és megdöbbentő komolysággal felelte: »ah, mint szeretném veled tudatni, José, de nem lehet, nem szabad! Talán egyszer, hosszú, hosszú évek múlva.«
– Oh, Cynthia! hol vagy? Merre vagy? Nem érzed, nem hallod, José hív, José sóvárog utánad! Ah, ha te itt volnál s tudatnád, hol és miben keressem a nagy titkot! Ah, ha szavaimmal s akaratom erejével idézni tudnék, hívnálak, kényszerítenélek! Cynthia! Cynthia! Hol vagy? Jer, segíts! kiáltá oly hangosan, hogy maga is visszadöbbent a saját hangjától, oly visszhangosan, oly idegenül zúgott végig a boltozatos helyiségen, az éj magányos csendjében.
Egyszerre azonban rémülten ugrott fel, mert amint felpillantott, az athenora mögötti falon egy határozatlan, de mégis tisztán felismerhető árnyalaknak a körvonalait látta imbolyogni.
Borzongva közeledett az athenora felé és minden csepp vére lüktetett:
– Cynthia! Cynthia! te vagy! Álmodom, vagy igazán felismertelek?