Egyszer volt, hol nem volt…
Volt egyszer egy nagy, hatalmas császár, volt ennek a palotái mellett egy dús virágzatú, gyönyörűséges kertje. Ez volt az ő nagy gondja-baja! Eladdig ilyen kertet senki se látott arrafelé. Volt a kert végében egy almafa is, amelyik aranyalmát termett. De mióta ez az almafája csak megvolt, nem tudott a császár érett almát enni róla, mert miután látta virágba borulni, növekedni és pirosodni kezdeni, éjszakánként odajött valaki, és éppen akkor lopta le az almákat, mikor azok érni kezdtek. Nem tudta elfogni a tolvajt a birodalom egyik őre sem, de a legválogatottabb katonák sem, akiket a király lesbe állított. Végezetül is, eléállt a császár legnagyobbik fia, és azt mondta:
– Édesapám, itt nőttem fel a te palotádban, sokszor sétáltam ebben a kertben, s a kert végében levő almafán igen szép gyümölcsöket láttam. De egyszer sem tudtam megkóstolni azokat. Most kezdenek érni, engedjed hát meg nekem, hogy ezeken az éjszakákon én magam is őrködjem, s fogadom, hogy elcsípem azt a bitang gazembert, aki bennünket fosztogat.
– Kedves fiam – mondotta az apja -, annyi sok derék ember őrizte már hiába. Nagyon szeretnék már legalább egy almát erről a fáról az asztalomon látni, hiszen sok pénzembe került már idáig, azért hát beleegyezem, hogy őrt állj, jóllehet nem hiszem, hogy sikerrel járj.
Akkor a császár fia egy egész héten át őrt állott. Éjjel lesben állt, nappal pihent. Hanem egy reggelen szomorúan tért vissza az apjához, és elmondotta neki, hogy vigyázott, hogy őrködött éjfélig, mikor is olyan bágyadtság fogta el, hogy a lábán sem tudott megállani, az álom úgy leteperte, hogy elvágódott, mint egy halott, s nem tudott felébredni előbb, csak éppen akkor, mikor a nap már két lándzsányi magasságba emelkedett. És akkor látta, hogy az almák odavannak.
Véghetetlen volt az apja elkeseredése, mikor meghallotta ezt a történetet.
Kénytelen-kelletlen csak várnia kellett még egy esztendeig, hogy a középső fiának is a kedvére tehessen, mert ez kitartóan kérlelte az apját, engedje őt is, hogy őrt álljon, s csakúgy fogadkozott, hogy majd ő elcsípi a tolvajokat, akik annyi búbánatot okoztak neki.
Fordult az idő, és érni kezdtek az almák. Akkor őrt állott a középső fiú is, de éppen úgy járt, mint a nagyobbik testvére.
Az apja nagy bánatában fejébe vette, hogy kivágatja a fát, de a legkisebbik fia, Prislea, kéréssel állott elébe, s azt mondta:
– Édesapám, annyi esztendőn át őriztetted ezt a fát, annyi bosszúságot szenvedtél miatta, arra kérlek, engedjed meg, hogy ebben az évben én is szerencsét próbáljak.
– Lódulj innen, te boldogtalan – mondotta a császár -, a nagyobbik testvéreid, annyi meg annyi nagy vitéz, bajedzett ember semmit sem tudott tenni, éppen egy olyan gyerkőcnek sikerülne, amilyen te vagy? Nem hallod, milyen rémségeket mesélnek a testvéreid? Itt valami varázslatnak kell lennie.
– Én nem is merészkedek arra – mondotta Prislea -, hogy elfogjam a tolvajokat, én csak azt mondom, hogy én is próbálok valamit, ami bajt nem hozhat rád.
A császár engedett, s még egy esztendeig nem vágatta ki az almafát.
Megérkezett a tavasz. Az almafa még szebben virágzott, s még többet kötött, mint valaha. Örvendezett a császár a virágok szépségének meg a nagy termésnek, hanem amikor arra gondolt, hogy az aranyalmában ebben az esztendőben sem lesz része, megbánta, hogy nem vágatta ki.
Prislea sűrűn járt a kertbe, kerülgette az almafát, és egyre tervezgetett. Végül is pirosodni kezdtek az almák. Akkor a császár legkisebb fia azt mondta:
– No, apám, itt az ideje, őrt állok én is.
– Menj – mondotta a császár -, de minden bizonnyal te is szégyenkezve fogsz visszakullogni, mint a nagyobb testvéreid.
– Nem lesz az nekem olyan nagy szégyen – mondotta Prislea -, mert nemcsak hogy én vagyok a legkisebb, de nem is állítom, hogy elfogom a tolvajokat, csak én is próbálok egyet.
Mikor beesteledett, elment, vitt magával olvasni való könyveket, két kihegyezett karót, íjat és egy tegezt, nyílvesszőkkel. Az almafa mellett egy sarokban leshelyet választott magának, a karókat a földbe verte, s úgy állott azok közé, hogy az egyik karó előtte volt, a másik meg a háta megett, s ezt azért tette, hogy ha az álom kerülgetné, s elbóbiskolna, az állát az előtte levő karóba verje, ha pedig a feje hátrafele csuklana, a megette levő karó üsse nyakszirten.
Ilyenformán leselkedett, míg aztán egyik éjszaka, úgy éjféltájban azt érezte, mintha a hajnal lágy szellője érintené meg, s kellemes illatával megrészegítené, s egyben bágyasztó álmosság szállt a szemeire. El akart aludni, de a karó ütései, amiket elszenvedett, felébresztették, és így meg tudott maradni a lesben mindaddig, míg virradatkor könnyed zizegés nem hallatszott a kertben. Akkor az almafára szegezte a tekintetét, vette az íját, és készenlétbe állt. A zizegés erősbödött, valaki közeledett az almafához, és megragadta az ágait. Prislea ekkor kilőtt egy nyílvesszőt, kilőtte a másodikat, s mire a harmadikat lőtte, az almafa mellől jajgatás hallatszott, majd halálos csönd lett. Ő aztán, mikor egy kicsit kivilágosodott, szedett egypár almát a fáról, rátette azokat egy aranytálcára, és elvitte az apjához.
Soha nagyobb örömet nem érzett a császár, mint mikor megpillantotta asztalán azokat az aranyalmákat, melyeket még soha nem kóstolt.
– No – mondta Prislea -, most keressük meg a tolvajt is.
Hanem a császár meg volt elégedve azzal is, hogy az aranyalmákat megtapogathatta, a tolvajokról többé hallani sem akart. A fiú azonban csak nem hagyta annyiban a dolgot, hanem megmutatta a császárnak a vérnyomokat, melyeket a tolvaj vérző sebe hagyott a földön, és azt mondotta, hogy ő bizony elmegy, megkeresi, s még a sárkány torkából is idehozza a császárnak. És mindjárt másnap rábeszélte a testvéreit, hogy együttesen induljanak a tolvaj nyomán, s fogják meg.
A bátyjait elfogta a gyűlölet Prislea iránt, mivel az derekasabban viselkedett náluk, csak az alkalmat kerestek, hogy őt elveszítsék, épp azért készségesen bele is egyeztek, hogy együtt keljenek útra. Felkészültek, s útra keltek. A vérnyomok után igazodva mendegéltek, addig mentek, míg ki nem értek a pusztaságba, onnan még egy kicsit továbbmentek, amíg egy szakadékra nem akadtak, ahol a nyomok véget értek. Körbejárták a szakadék környékét, s látták, hogy vérnyomok tovább nem vezetnek. Akkor kitalálták, hogy az almatolvajnak bizonyára abban a szakadékban kell laknia.
Hanem hát hogyan ereszkedjenek le abba? Nyomban csigákat meg vastag köteleket rendeltek, s azokat felszerelték, elhelyezkedtek, s a legnagyobb testvért leeresztették.
– De – mondta ez -, mikor megrántom a kötelet, húzzatok ki engem.
Így is tettek. A nagyobbik testvér után leereszkedett a középső is, úgy tett ez is, mint a bátyja, azzal a különbséggel, hogy ő valamivel lejjebb ereszkedett.
– Na, most rajtam a sor, hogy leereszkedjem – mondta Prislea, látva, hogy a nagyobb testvérei meghátráltak.
– Mikor megmozgatom a kötelet, ti még mélyebbre eresszetek le, mikor azt látjátok, hogy a kötél már nem megy mélyebbre, rendeljetek őröket, hogy őrködjenek, mikor aztán azt látjátok, hogy a kötél a gödör szélét verdesve mozog, akkor húzzatok ki.
Leereszkedett a legkisebb testvér is, és ahogy a kötél mozgott, úgy eresztették lejjebb, lejjebb, mindaddig, míg azt nem látták, hogy a kötél nincs úgy megfeszülve, mintha csüngene valaki a végén.
Akkor a testvérek összedugták a fejüket és azt mondták:
– Várjunk addig, míg azt nem látjuk, hogy sikerül neki valami, akkor aztán, akár jól, akár rosszul végződik a dolog, veszejtsük el, hadd szabaduljunk meg attól, aki megszégyenített bennünket.
Prislea leért az alvilágba. Riadtan nézett szerteszét, nagy álmélkodással látta, hogy ott minden dolog fordítva van. Minden másképp volt ott, a föld, virágok, fák, még az állatok is. Egy kicsit bizony megszeppent, de aztán megemberelte magát, megindult, s addig ment az úton, míg egy tiszta rézből való palotáig nem érkezett.
Egy fia lelket se látott, akitől egyet-mást megkérdezhetett volna, belépett hát a palotába, hogy meglássa, ki lakik ottan. Az ajtó küszöbén egy szépséges leányzó fogadta, aki azt mondotta neki:
– Hála legyen az Úristennek, megérhettem, hogy láthassak még egyszer a mi földünkről való embert. Hogy jutottál ide, testvér? – kérdezte a leány. – Ez itt annak a három sárkánytestvérnek a birodalma, amelyik minket a szüleinktől elrabolt. Három királyleány vagyunk mi abból a világból, ahonnan te is származol.
Prislea ekkor röviden elmesélte az almafával való egész történetet, hogyan sebezte meg a tolvajt, és hogyan jött a vérnyom után egészen a mélység széléig, hová is leereszkedett a leányhoz, aztán megkérdezte, hogy miféle lények azok a sárkányok, s vajon erősek-e.
Megmondta akkor neki a leány, hogy közülük mindegyik sárkány választott egyet magának, s folyton kényszerítik őket, hogy feleségül menjenek hozzájuk, ők azonban mindenféle kifogással ellenállnak nekik, kérnek a sárkányoktól hetet-havat, azok meg mindent elkövetnek, hogy a kedvüket teljesíthessék.
– Ők bizony nagyon erősek – tette hozzá a leány -, Isten akaratával azonban legyőzheted őket. Jaj, hanem most egy kis időre bújjál el valahová, nehogy a saját házában akadjon rád a sárkány, mert haragos természete van, és dühre lobban. Most van itt az ideje, hogy ebédelni jöjjön, az a szokása, hogy a buzogányát egy félnapi járóföldről elhajítja, megcsapja az az ajtót meg az asztalt, és a szegre akasztódik.
Még be sem fejezte a szavát, s csak hallatszik a kertben, hogy surrog valami, beleütődik ajtóba, asztalba, megérkezik a buzogány, s felakasztódik a szegre. Na, erre Prislea kapta a buzogányt, s még messzebbre hajította azt vissza, mint a sárkány, de úgy, hogy mikor a buzogány a sárkányhoz közelített, még vállon is érintette.
Földbe cövekelődött rémületében a sárkány lába, mikor meglátta. Nézett a buzogány után, aztán elment, hogy magához vegye, s azzal hazatért. Mikor a kapunál volt, kiabálni kezdett:
– Ejnye, ejnye, a másik világból való emberhús szaga érzik itt. – S mikor meglátta az elibe jövő császárfiút, azt mondta neki:
– Hát tégedet miféle szél hozott ide, ember? A másvilágon fognak maradni a csontjaid.
– Azért jöttem, hogy elfogjam az apám aranyalmafájának a tolvajait.
– Azok mi vagyunk – mondta neki a sárkány. – No, hogy akarsz megküzdeni? Buzogánnyal verekedjünk, kardra kapjunk, vagy birokra keljünk?
– Keljünk birokra, mert az a legigazságosabb – felelte Prislea.
Akkor nekifogtak a küzdelemnek, s mindaddig küzdöttek, míg a sárkány Prisleát bokáig a földbe nem nyomta: no, hanem Prislea összeszedte minden erejét, megragadta a sárkányt, földhöz verte, térdig nyomta a sárba, és a fejét levágta.
A leány könnyezve köszönte meg neki, hogy megszabadította a sárkánytól, s arra kérte, hogy szánja meg a nővéreit is.
Pihent vagy két napot, aztán a leány útba igazította, elindult a középső leányhoz, ahhoz, akinek ezüstpalotája volt.
Örömmel fogadták ott is, éppen úgy, mint a legnagyobbik leánynál. A leány kérlelte, hogy rejtőzzék el, de ő azt nem akarta, hanem mikor a buzogány, amit a sárkány egynapi járóföldről hajított el, megérkezett, s a szegre akart akasztódni, ő azt sokkal messzebb hajította vissza, s fejbe is csapta vele a sárkányt. Jött is a sárkány nagy dühöngve, hogy megküzdjön Prisleával éppen úgy, mint a bátyja, s ő is ott maradt holtan.
A leány megköszönte neki, s elmondotta, hogy s mint tegyen, hogy a legkisebbik testvérét is megszabadíthassa a rabságból.
– Igaz, hogy az a sárkány még erősebb, mint a bátyjai – mondta a leány -, akiket te megöltél, de az Isten segítségével, meg különösképpen azért, mivelhogy egy kicsit beteg attól az ütéstől, amit te szereztél neki a nyiladdal, mikor el akarta lopni az almákat, remélem, hogy el tudod látni a baját.
Prislea meg a két nagyobb leány egy álló hétig tanakodtak, aztán mikor Prislea a sok nagy fáradalmat kipihente, elindult a harmadik sárkány felé is.
Mikor meglátta azt az aranypalotát, amelyikben a legkisebbik sárkány lakott, egy kicsit megtorpant, de aztán erőt vett magán, és belépett.
Mikor a leány meglátta Prisleát, úgy könyörgött neki, mint az Úristennek, hogy szabadítsa meg a sárkánytól, s elmondta, hogy a sárkány eltökélte, mihelyt meggyógyul, mindenáron kényszeríti rá, hogy a felesége legyen.
A szavát alig fejezte be, a buzogány az ajtóba meg az asztalba csapódott, és felakasztódott a szegre. Prislea megkérdezte, hogy mekkora ereje van a sárkánynak. A leány azt felelte, hogy az a buzogányt másfél napi járóföldről hajítja el, no, akkor ő még messzebbre hajította vissza, és mellbe is csapta vele a sárkányt.
Nagy haragra lobbanva, a sárkány azon nyomban odahaza termett.
– Ki merészelt átlépni az országom határán, s bejönni a házamba?
– Én – mondotta Prislea.
– No, ha te vagy az – felelte a sárkány -, rettenetesen megbüntetlek a vakmerőségedért. Magad szántából jöttél ide, de nem úgy fogsz távozni, ahogy szeretnél.
– Az Úristen segítségével – felelte Prislea -, majd ellátom a bajodat.
Akkor megegyeztek benne, hogy nyíltan megküzdenek.
És küzdöttek
És küzdöttek,
Míg csak el nem
Esteledtek.
De már mikor déltájban jártak, lobogó tűzzé változott mind a kettő, úgy verekedtek. Egy holló, szakadatlanul károgva repdesett körülöttük. Meglátta a hollót a sárkány és azt mondotta:
– Hollóm, hollóm, kapj faggyút a karmaid közé, s tegyed reám, neked adom érette ennek a hulláját.
– Holló, holló – mondta neki Prislea -, ha rám teszed a faggyút, én három hullát adok neked.
– No, ilyen vakszerencsét sem adott még nekem az Úristen, hiszen azzal jóllakathatnám az egész házamnépét.
– Én tiszta igazat szólottam – felelte neki Prislea.
A holló a karmaiba azon nyomban faggyút hozott, s Prislea vitézre tette, aki attól még nagyobb erőre kapott.
Estefelé, amikor a küzdők ismét emberekké változtak, azt mondotta a sárkány a királylánynak, aki a küzdelmüket nézte:
– Gyönyörűségem, adj nekem egy kis vizet, hogy lehűtsem vele magamat. Ígérem neked, hogy még holnap megesküszünk.
– Gyönyörűségem – mondta neki Prislea is -, adj nekem vizet, s én fogadom, hogy elviszlek a mi világunkba, s ott összeházasodunk.
– Ó, hogy hallgassa meg az Úristen a szavadat, te vitéz, és teljesítse a gondolatodat – felelte a leány.
A királylány vizet adott Prisleának, hogy igyék, s az még nagyobb erőre kapott. Ekkor a karjaiba szorította a sárkányt, magasra emelte, s mikor levágta, térdig nyomta a földbe – összeszedte a sárkány az erejét, felkapta ő is Prisleát, s úgy levágta, hogy derékig nyomta a földbe, akkor Prislea minden erejét összeszedte, úgy megszorította a sárkányt, hogy a csontjai ropogtak, fogta s olyan rettenetesen odavágta, hogy egész nyakig süppedt a földbe, és levágta a fejét. Örvendezve köréje gyűltek a leányok, ölelgették, csókolgatták, s azt mondták:
– Mától kezdve legyél a testvérünk.
Akkor aztán elmondották neki, hogy minden sárkánypalotának van egy-egy ostora, amivel, ha a paloták négy sarkát megcsapják, azok almákká változnak. Úgy is tettek, s mindegyik leánynak lett egy almája.
No, akkor készülődni kezdtek, hogy visszatérjenek az emberi világba.
A gödör széléhez érkezve úgy megrángatták a kötelet, hogy az a szakadék minden széléhez odacsapódott. Az odafenn maradt őrök megértették, hogy a kötelet fel kell húzni. Neki is estek a csigáknak, s kihúzták a legnagyobb leányt a rézalmával.
Mikor ez a leány feljutott, felmutatott egy rovásüzenetet, amit Prislea adott neki, s abban azt írta, hogy a leány a legnagyobb testvéréhez megy férjhez.
Véghetetlen nagy volt a leány öröme, amikor azon a világon találta magát, amelyen született.
Újból leeresztették a kötelet, s kihúzták a középső leányt az almával, s egy másik levéllel, amelyben Prislea úgy rendelkezett, hogy a középső bátyja felesége legyen.
Megint leengedték a kötelet, s felhúzták a legkisebbik leányt. Ez volt Prislea mátkája, ennek azonban Prislea az aranyalmát nem adta oda, hanem magánál tartotta.
Már azelőtt észrevette, hogy a bátyjai neheztelnek reá, ezért aztán mikor leengedték a kötelet, hogy őt is felhúzzák, egy követ kötött a kötélre, arra rátette a kucsmáját, hogy próbára tegye őket. A bátyjai, mikor meglátták a kucsmát, azt gondolták, hogy az a legkisebbik testvérük, meglazították a csigát, visszaeresztették a kötelet, ereszkedett is az lefele nagy sebességgel, ami abba a hiedelembe ejtette a testvéreket, hogy Prislea elpusztult.
Fogták a leányokat, elvitték a császárhoz, s elmondották neki nagy tettetett bánattal, hogy az öccsük odapusztult, ők pedig megesküdtek a leányokkal, úgy, ahogy azt Prislea elrendelte. A legkisebbik leány azonban semmiképpen sem akart férjhez menni, sem mást választani.
Prislea, aki félrehúzódva üldögélt, látta, hogy a kő nagy zajjal visszaesik, megköszönte az Úristennek, hogy az életét megmentette, s gondolkozott, mitévő legyen, hogy kijöhessen. Amint ott töprengett, búslakodott, olyan sikoltást, jajveszékelést hallott, ami elszorította a szívét. Körülnézett, s hát egy kígyót pillantott meg, amelyik egy fa körül tekergőzött, s kapaszkodott felfelé, hogy felfalja a griffmadár fiókáit. Kapta Prislea a pallosát, neki a kígyónak, s egy miccentés alatt darabokra vagdalta.
Mikor a fiókák ezt meglátták, megköszönték neki, s azt mondták:
– Gyere ide, te vitéz férfi, hogy hadd rejtsünk el. Mert ha anyánk meglát, örömiben lenyel.
Az egyik fiókából egy tollat kitéptek, s az alá rejtették.
Mikor az anyamadár megérkezett, s meglátta a kígyó tetemének a darabjait, megkérdezte a fiókáktól, hogy ezt a jótettet ki követte el.
– Ezt egy túlsó világból való ember, édesanyánk – mondták ők -, aki Kelet felé vette útját.
– Megyek – mondotta az anya -, hadd köszönöm meg neki.
Elindult, mint a szélvihar, arrafele, amerre a fiókák mondták, hogy az ember útját vette, de néhány pillanat múlva már vissza is tért.
– Mondjátok meg nekem az igazat – mondta nekik -, hogy merrefelé ment.
– Nyugat felé, édesanyánk.
S annyi idő alatt, mint amióta én mesélni kezdtem kigyelmeteknek, átkutatta az alvilág négy szegletét, s eredmény nélkül tért vissza. Követelte, hogy most már nyomban mondják meg neki az igazat. Végezetül is azt mondták neki a fiókák:
– Megfogadod-e, édesanyánk, hogy nem bántod, ha megmutatjuk őt neked?
– Megfogadom, lelkem gyermekeim.
Akkor kihúzták Prisleát a tollból, s megmutatták. A griffmadár meg a karjaiba szorította, s már-már örömiben azon volt, hogy lenyelje, ha el nem takarták volna előle a fiókák.
– Milyen jótettet kívánsz azért, mert a fiókáimat megmentetted a haláltól?
– Én azt, hogy vigyél fel a másik világba – felelte Prislea.
– Nagy dolgot kértél tőlem – mondta neki a griffmadár -, de mivel a fiókáim megmentéséért adósod vagyok, beleegyezem. Készíts az útra száz font húst, egyfontos darabokra vágva, és száz kenyeret.
Tett, amit tett Prislea, elkészítette a kenyereket meg a húst, odavitte a gödör szájához. A griffmadár azt mondta:
– Ülj a hátamra az elemózsiával együtt, s ahányszor hátrafordítom a fejemet, annyiszor adjál nekem egy darab kenyeret és egy darab húst.
Rátelepedett, s megindultak. S ahányszor a griffmadár kért, annyiszor adott neki húst és kenyeret. Mikor már-már egészen közel jártak hozzá, hogy kikerüljenek, az óriásmadár még egyszer visszafordította a fejét, hogy enni adjon neki, hanem bizony a hús már elfogyott. Prislea azonban nem veszítette el a fejét, hanem vette a pallosát, s a felső combjából egy darabocska húst kikanyarított, s odaadta a griffmadárnak.
Mikor aztán fölérkeztek, s a madár észrevette, hogy Prislea nem tud járni, azt mondta neki:
– Ha nem vitted volna végbe azt a jótettet, nem kérleltek volna a fiókáim, bizony én megettelek volna téged. Megéreztem ám, hogy az a hús, amit utoljára adtál, édesebb volt, mint a többi, s nem is emésztettem meg. Rosszul tetted, hogy nekem adtad.
Azzal kiadta magából a húst, a helyére visszaillesztette, s a nyálával megkente, és odaragasztotta. Azzal összeölelkeztek, köszöntek, s elváltak egymástól. A madár a szakadékba ment, ahonnan jött, Prislea meg elindult az apja birodalma felé.
Durva paraszti ruhába öltözve indult a felé a város felé, ahol szülei és testvérei laktak. Találkozott néhány járókelővel, akiktől megtudta, hogy a bátyjai éppen úgy, ahogy ő rendelte, feleségül vették a leányokat, akiket ő küldött nekik, s hogy a szülei igen nagyon búsulnak a legkisebb fiuk elvesztése miatt, a legkisebb leány talpig feketébe öltözve gyászolja őt, s noha már több királyfi megkérte a kezét, nem akar férjhez menni semmi áron. Még azt is megtudta, hogy most legutóbb a bátyjai egy igen szép vőlegényjelöltet kerítettek, s mind azt erőltetik, hogy a leány menjen hozzá, nem lehessen tudni, hogy meg tud-e ettől szabadulni.
Mikor Prislea ezeket mind meghallgatta, lelkében nagy elkeseredés kelt. Szorongó szívvel ment be a városba. Még tudakozódott a város alsó végén és felső végén is, s megtudta, hogy a leány azt mondotta a császárnak: ha azt akarja, hogy felesége legyen annak a legénynek, akit odahoztak, parancsolja meg neki, hogy készítsen és hozzon neki ajándékképpen egy színarany guzsalyt, szösszel s orsóval, de az fonjon önmagától, mivel ilyet csinált neki a sárkány, és az nagyon tetszett neki. Azt is megtudta, hogy a császár elhívatta az ezüstművesek céhmesterét, és parancsot adott neki, mondván: “Mához három hétre készen a kezembe add azt a guzsalyt, amelyiket a legkisebb leányom kér, mert ha nem, tudom Isten, a lábadhoz tétetem a fejedet.” S a szegény ezüstműves sírva s szomorúan ment haza.
Ekkor Prislea elment, hogy beálljon inasnak az ezüstműveshez.
Mikor látta, hogy a gazdája hogy gyötrődik, mivel nem sikerült neki a megrendelt guzsalyt elkészítenie, azt mondta:
– Látom, szomorú vagy, gazdám, mivel nem tudod elkészíteni azt a guzsalyt, melyet a király parancsolt, de íme, még van három nap, míg a határidő letelik, engedd meg, hadd készítem el azt én.
Az ezüstműves elkergette, s azt mondta neki:
– Annyi nagy híres mester nem tudta azt elkészíteni, éppen egy olyan ágrólszakadt tudná megcsinálni, mint te vagy?
– Ha három nap alatt el nem készítem a guzsalyt, tégy velem amit akarsz – felelte Prislea.
No, akkor megegyeztek benne, hogy ad Prisleának egy szobát, amelyikben egymagában dolgozhatik, ad neki minden éjszakára egy tarisznya mogyorót és egy pohár jó bort.
Az ezüstműves aggódni kezdett, mivel az ajtónál hallgatózott, s egyebet nem hallott, csak hogy Prislea töri az üllőn a mogyorót. Hanem harmadnap kora reggel csak kijött a szobából a guzsallyal, amelyet a sárkány almájából szedett ki, és odaadta azt az ezüstművesnek, hogy vigye el a császár leányának.
Az ezüstműves alig fért a bőrébe örömében, s egy rend ruhát adott neki. Majd délfelé, mikor megérkeztek a király szolgái, hogy a palotába hívják, elment, s átadta a magától fonó guzsalyt.
Elcsodálkozott a király a szépséges guzsalyon, és egy zsák pénzt adott az ezüstművesnek.
Mikor a leány a guzsalyt megpillantotta, mintha izzó vas fúródott volna a szívébe, ráismert a guzsalyra, és megértette, hogy Prislea vitéznek föl kellett a föld színére jutnia. Azt mondta akkor a császárnak:
– Édesapám, az, aki ezt a guzsalyt csinálta, készíthet nekem még egy olyan valamit, amit a sárkány adott volt ajándékba.
A császár azon nyomban hívatta ismét az ezüstművest, s megparancsolta neki, hogy csináljon egy csupa aranyból való kotlót meg csirkéket, három hét időt adott rá, s ha nem készítené el, a fejét a lába elé téteti.
Az ezüstműves éppen úgy, mint a múltkor is, szomorúan tért haza, s éppúgy, mint az első alkalommal, rá se hederített Prisleára, aki pedig ez alkalommal is kikérdezte. Mikor azonban aztán szót értettek, megegyeztek, és a dolog jól is végződött.
Mikor az ezüstműves meglátta a színaranyból készült kotkodácsoló kotlót, s az ugyancsak színarany csipogó csirkéket, ahogy az ugyancsak arany kölesszemeket szedegették, megértette, hogy ez bizony mesteri munka.
Fogta a kotlót, elvitte a császárnak, s mikor az a kotló szépségén és finomságán eléggé kicsodálkozta magát, odavitte a leányhoz, s azt mondta neki:
– No, leányom, teljesült minden kívánságod. Készülj fel a lakodalomra.
– Apám – felelte a leány -, aki ezt a két dolgot végbevitte, annál kell lennie a sárkány aranyalmájának is. Arra kérlek, parancsold meg az ezüstművesnek, hozza ide a mestert, aki ezeket készítette.
Mikor ezt a parancsot meghallotta az ezüstműves, megjelent a császár színe előtt, bocsánatért esedezett, és azt mondotta:
– Hogy vezethetném én felséged színe elé azt a mesterembert, hiszen az egy ostoba semmirekellő, nem méltó az arra, hogy felséged fényességes orcáját megláthassa.
A császár megparancsolta, hogy akármilyen is legyen az, csak hozza oda.
No, akkor az ezüstműves megmosdatta, megtisztogatta Prisleát, új ruhába öltöztette, elvitte a császárhoz, az meg a leány elé vezette.
Felismerte a leány, ahogy megpillantotta. Nem is tudta nagy örömében fakadt könnyeit visszatartani, s mondotta a császárnak:
– Ez az a vitéz, édesapám, aki megszabadított bennünket a sárkány karmából.
Térdre ereszkedett Prislea előtt, és összevissza csókolgatta a kezeit.
Mikor a császár jobban szemügyre vette Prisleát, ő is felismerte, noha igen erősen megváltozott. Megölelte, megcsókolta százszor. De Prislea tagadta, hogy ő volna az.
Végül is azonban az ő szíve is megesett, anyjának, apjának és az előtte térdepelő leánynak kérésére, aki egyre kérlelte, vallja be, hogy ő a legkisebb fiú.
Prislea akkor aztán elmesélte az egész történetet, elmondotta nekik azt is, hogyan került fel a föld színére, és megmutatta a sárkány aranyalmáját is.
Akkor a császár igen felbőszült. Előszólította a nagyobb fiait, azok pedig, mikor meglátták Prisleát, veresek lettek, mint a cékla. A császár megkérdezte Prisleát, hogyan büntesse meg őket. Azt mondotta a mi vitézünk:
– Apám, én megbocsátok nekik. Büntesse meg őket az Úristen. Mi kiállunk a palota lépcsőjére, fellövünk mindnyájan egy-egy nyílvesszőt, s azt, amelyik bűnös közülünk, az Úristen megbünteti.
Úgy is tettek. Mind a három testvér kiment a palota elibe az udvarra, nyílvesszeiket felrepítették, s mikor a nagyobb testvéreké visszahullott, éppen a fejük tetejére esett, s azok meg is ölték őket. De a kisebbiké elébe esett le.
Aztán, mikor a nagyobb testvéreket eltemették, nagy lakodalmat csaptak, és Prislea elvette a legkisebbik leányt. Az egész birodalom örvendezett, hogy az Isten épen, egészségesen hazavezérelte a császár legkisebb fiát, s dicsérték, magasztalták a véghezvitt hőstetteit, majd aztán apjának a halála után ő lépett a császári trónra, s attól kezdve mind a mai napig békességben uralkodik, ha ugyan meg nem halt.
Én is arrafelé jártam, a lakodalomban vigadni megálltam, fel is kaptam onnan:
Egy darabka füstölt márnát
Meg egy sánta nyúlfi lábát,
a nyeregbe felpattantam, s kieteknek ezt a mesét elhadartam.