Magyarországból hét év alatt két király szökött meg, Vencel és Ottó s csak az állhatatos Róbert Károly nem tágított, mintha érezte volna, hogy őt a gondviselés rendelte magyar királynak.
Legnagyobb szerencsétlensége az volt, hogy a pápa oly erőszakosan akarta a nemzet nyakára ültetni s minden számítása oda irányult, hogy a magyar király felett a főhatalmat magának tulajdonítsa.
Ezt pedig a nemzet semmi áron sem akarta, mert a római pápának erre joga nem volt. Királyaink mindig elismerték őt az egyház fejének, de az ország urának, akitől a király is függ, sohasem és a jövőre sem óhajtották, mert a magyar mindennél inkább szerette az önállóságot és szabadságot. Aki ezt a kettőt veszélyeztette, azt nyilt ellenségének tartotta.
Róbert Károly végre belátta, hogy őt a pápa a magyar trónra nem juttathatja, ezért a főurak támogatását igyekezett megnyerni, mindenek előtt pedig a Csák Máté-ét.
Valahogy sikerült ez is. Csák Máté nem tett többé ellenvetést s a többi főurak is beleuntak a királyválasztás nehéz munkájába s elfogadták Róbert Károlyt.
Megkoronázták sietősen – hogy a változékony főurak hirtelen másképpen ne gondolkozzanak – még pedig harmadszor.
Később visszaszerezte Róbert Károly Apor vajdától a szent koronát s akkor aztán negyedszer és valahára utóljára koronázták meg.
Csák Máté.
Sok baja volt Róbert Károlynak a hatalmas urakkal, de legtöbb Csák Mátéval.
Az ország felső vidékén nem ismertek más urat, nem féltek mástól, mint Csák Mátétól. „Mátyus földjé”-nek nevezte roppant birtokát s úgy viselkedett, mintha valóságos király lett volna. Udvart tartott, nádorispánja, kincstartója, külön pecsétje volt, mint a magyar királynak, sőt pénzt is veretett külön. Jaj volt annak, aki az ő hatalmaskodása ellen szót mert emelni. Nem védte meg azt a vakmerőt ellene sem törvény, sem király.
Csák Máté csakhamar megbánta, hogy Róbert Károly pártjára állott, mert kezdette tapasztalni, hogy nem Vencellel és Ottóval van dolga, hanem olyan emberrel, aki uralkodni akar és uralkodni tud is.
A kis király félt, hogy vége az ő külön uralkodásának.
Róbert Károly, mihelyt a többiekkel leszámolt s hatalmát lassankint biztosította, királyhoz méltó szigorúsággal föllépett Csák Máté ellen is.
A kis király nem hajlott a koronás király parancsára, sőt nyiltan föllépett ellene, háborút izent a királynak, sereget szervezett s bizakodott abban, hogy az alattvaló legyőzi a törvényes királyt, pedig régi tanuság az, hogy a fölkent király ellen hiába való az alattvalónak küzdelme.
A király igazsága mellett küzdött, Csák Máté kezébe a mértéktelen gőg adott fegyvert.
Hosszas volt a hadakozás, mert Csák vitéz ember volt, edzettek a katonái, ámde az igazságnak kellett diadalra jutnia.
A rozgonyi csatában 1312-ben megverte Róbert Károly Csák Máté seregét. Megtörte a lázadót, de egészen nem tudta megsemmisíteni, mert még hat álló esztendeig, egészen halála napjáig bitorolta a hatalmat, kisebbítette a királyi tekintélyt s magánál nagyobb urat nem akart elismerni, de már veszedelmes többé nem vala.
Róbert Károly trónját nem fenyegette ezentúl.
Hogy mennyi áldás kiséri egy tevékeny uralkodónak munkásságát: az nyilván kitetszik Róbert Károly példájából.
A törvényes rend éltetője a nép jólétének, biztosítéka vagyonbeli gyarapodásának. A helyreállt királyi tekintély gátat vet a főurak hatalmaskodásának s a polgárok észszerű munkássága gazdagságot és megelégedést jelent.
Róbert Károly nem csak népéről, hanem családjáról is atyailag gondoskodott.
Lajos nevű fiának szánta Magyarországot a hozzá tartozó részekkel: Horvát- és Tótországgal; Endre fiának biztosította Nápolyt, sőt megszerezte Lajos fiának arra is a jogot, hogy majdan Lengyelország trónjára kerülhessen.