Amikor a Kisfiú újra beállított a kunyhóba, Rémusz bácsi ezzel fogadta:
– Utánad néztem az ablakon, amikor elmentél tőlem. Láttam, hogy úgy ugrándoztál az úton, mint a Róka, amikor le akarta vetni a hátáról a Nyulat.
– És közben úgy ültem a nyeregben, olyan délcegen, mint valami huszár – tette hozzá a Kisfiú.
– Amit most mesélek, azt nehezebb lesz utánozni – mondta Rémusz bácsi.
Amikor a Héja meghallotta a Nyúl hangját, jó messziről (azt, hogy: “Keresd meg magad!”), rájött, hogy becsapták. A fa derekán nincs nyílás, a nyílásban nincs kövér szürke mókus. De még a Nyúl is kiszökött az odúból.
Bosszankodott a Héja erősen, hogy így rászedette magát. Tartott tőle, hogy a Róka csúnyán lehordja majd, amiért futni engedte a Nyulat. Elhatározta hát, hogy letagadja, ami történt.
Gyorsan lehussant a fáról, és leült az odú nyílása elé, mintha ott ülne azóta is.
Már jött is a Róka az erdőn keresztül, fejszével a vállán.
– Remélem, nem várattalak sokáig – mondta. – Hogy érzi magát a Nyúl az odúban?
– Azt hiszem, semmi baja – válaszolta a Héja. – Nagyon csendesen viselkedik. Talán elaludt a sötétben.
– No, majd én felkeltem – nevetett a Róka.
S azzal ingujjra vetkőzött, markába köpött, két kézre fogta a fejszét, azután felemelte, és lecsapott vele. Csak úgy pattogott a szilánk a fa derekából.
– Hát ehhez mit szólsz, Nyúl koma? – csúfolódott a Róka. – Még mindig azt tartod, hogy egy-két évig eléldegélhetsz ebben az odúban?
A Nyúl (hol volt az már akkor!) persze nem felelt. Helyette gyorsan megszólalt a Héja:
– Ujujuj! Látom a Nyulat! Ott lakmározik, bent az odúban!
– Nem sokáig lakmározik már – felelte a Róka.
S azzal megforgatta a feje fölött a fejszét, és akkorát csapott vele egyszer, kétszer, sokszor a fa derekára, hogy visszhangzott bele az erdő. Röpködött a szétforgácsolt fakéreg, tágult az odú nyílása.
– Hol a Nyúl? – kérdezte a Róka, mert hiába meresztette a szemét, nem látta sehol.
– Bent lapul az odú mélyén – bizonygatta a Héja. – Épp egy káposztatorzsát rágcsál.
No, jó, a Róka megint megforgatta a feje fölött a fejszét, megint odavágott vele a fa derekára, egyszer, kétszer, sokszor. De ettől már úgy kinyílt az odú szája, hogy a Róka meglátta: egy kevés fonnyadt mohán és száraz taplógombán kívül semmi sincs odabent.
“Ha a Nyúl eltűnt – gondolta magában -, akkor csak a Héja lehet ludas a dologban.”
Sokkal ravaszabb volt azonban, semhogy elárulja, mit gondol.
Ehelyett így szólt:
– Csakugyan, ott kuporog a Nyúl az odú mélyén. Dugd be a fejedet, nézd meg, mit csinál!
A Héja nem fogott gyanút, bedugta a fejét a nyíláson.
Abban a pillanatban mögötte termett a Róka, és elkapta a madár farkát.
A Héja csapkodott a szárnyával, szabadulni igyekezett. De a Róka nem eresztette.
– Miért bántasz, cimbora? – kérdezte a Héja ártatlanul. – Nem vétettem én neked semmit.
– Nem-e? – felelte a Róka. – Hát a Nyúl hová lett? Mert az odúban nincs, és csak te tudhatod, hogy hová tűnt.
– Eltűnt? – adta a meglepettet a Héja. – No de ilyent! Hol lehet?
– Alighanem a te feneketlen gyomrodban. Ahelyett hogy őrizted volna, felfaltad. Pedig hát én akartam felfalni.
– Búbos banka legyen a nevem, ha csak hozzányúltam is! – tiltakozott a Héja.
– Bánom is én, akárminek neveznek is! – mondta a Róka. – Ha nem ehettem meg a Nyulat, megeszlek téged, gyomrodban a Nyúllal!
– Mondtam már, hogy nincs a gyomromban a Nyúl!
– Akkor csak téged magadat eszlek meg – válaszolta a Róka.
– Hát, ha mindenképpen végem van – sóhajtotta a Héja -, arra kérlek, hogy legalább forgass meg előbb jó erősen, csapd a fejemet a fához, hogy ne szenvedjek annyit.
– Ha csak ez kell, megtehetem – felelte a Róka.
S azzal, szájában a madárfarkával, sebesen forogni kezdett. A héja maga is segített, a szárnyával verdesve, a lábával rúgkapálva.
Addig pörgött a Róka, amíg a Héja farkából mind kiszakadt a toll. A madár, mihelyt szabadnak érezte magát, felrepült a fa tetejére. A Róka meg ott állt a fa tövében, bambán, egy csomó héjatollal a szájában.
– És a Héja nem sajnálta a tollát? – érdeklődött a Kisfiú.
– Sajnálta egy kicsit – felelte Rémusz bácsi -, de azzal vigasztalódott, hogy esztendőre úgyis kinő.
– Hát a Nyúl? – kérdezte a Kisfiú. – Azzal mi lett?
– Mi lett volna? Ment a dolgára. Bizonyára jó vacsora várta, éppúgy, mint most téged.
A Kisfiú elindult hazafelé. Útközben megpróbálta azt játszani, hogy ő a Róka, akinek a Héja van a szájában, és ő a Héja, akit megfogott a Róka: pörgött, forgott, csapkodott, rúgkapált – de igen lassan jutott tovább. Abbahagyta hát a játékot (Anya is kiáltott már a kertkapuban, hogy siessen), és úgy ment haza, mint egy egyszerű kisfiú.