Élt egyszer egy kereskedő. Midőn haldokolt, magához hívta egyetlen fiát, és azt mondta neki:
– Fiam, kérve kérlek, ha úgy adódik, hogy útra kelsz áruddal, utazz bárhova, csak Aleppóba ne menj sohasem.
Alig múlt el egy kis idő, mikor a fiú anyja elé állt és bejelentette, hogy Aleppóba akar utazni.
– Gyermekem – szólt az anyja -, elfelejtetted már, hogy apád arra kért, soha ne menj oda?
– Hiába, eltökéltem magam s megyek.
Amikor a fiú érdeklődött, mit lehetne nyereséggel eladni Aleppóban, azt hallotta, hogy ott a puszpángnak igen jó ára van.
Gyorsan puszpángot vásárolt, felmálházta negyven öszvér hátára, és útnak eredt. Sokáig ment, amíg végül szürkületkor Aleppó városához közeledett. A város előtti karavánszerájból emberek jöttek elébe és figyelmeztették:
– Hiába mégy be most a városba, mert a karavánszerájok ilyenkor zárva vannak; inkább tarts most pihenőt, itt megéjszakázol, és korán reggel bemégy a városba.
A kereskedő fiú megfogadta a tanácsot, és pihenőt tartott.
A sötétség leple alatt a Sánta kilopózott a karavánszerájból, és amikor látta, hogy a kereskedő áruja puszpángból áll, fogott egy köteget és elillant vele. A fele puszpángot betette a kemencébe, másik felét pedig elrejtette a lóca alá. Később a Sánta, a Csupaszképű és a Púpos bevezették a kereskedőt a pitvarba, megvendégelték vacsorával, és megkérdezték tőle, mit hozott eladni.
– Ó, hát te puszpángot hoztál? – álmélkodott a Sánta. – Hiábavalóság, hiszen nálunk annyi van belőle, hogy fa helyett tüzeljük. Puszpánggal kereskedni itt éppen annyi, mint a gazdagnak fillért adni. No, testvér, azért ne búsulj, adok én neked az árudért hét mérő aranyat, s legalább a kiadásaid megtérülnek.
Reggel a kereskedő latolgatta magában: “Ha én most veszem az aranyat és hazamegyek – az nem lesz jó. Mit mondok majd, ha kérdezik, hogy milyen város Aleppó? Jobb, ha megnézem a várost.”
Sokáig tekergett a városban, végül betért egy öreg kereskedő boltjába, és köszöntötték egymást.
– Erőt, egészséget, vándor atyafi, melyik vidékről való vagy? – kérdezte a boltos.
– Erivánból jöttem, Parpi faluból.
– Aztán mi járatban vagy?
– Csak úgy ténfergek a városban – felelte a kereskedő, s azután megkérdezte: – Nem volna véletlenül eladó puszpángod?
– Mennyi kéne neked?
– Hát úgy öt-tíz pud.
– Nem, barátocskám, itt a puszpángot nem pudszámra árulják. Az egész városban alig hiszem, hogy akadna öt-hat fontnyi ebből a fából, és dekáját öt ezüstért adják.
Amikor a kereskedő ezt meghallotta, még a lélegzete is elállt, és elmesélte a boltosnak, hogyan tették lóvá a karavánszerájban a városon kívül, s kérte az öreget, segítsen neki áruját visszaszerezni.
– Fiam, nehéz lesz az, mert ők hárman vannak. Az a mesterségük, hogy hazugsággal megkopasszák az embereket. Ha neked valaki segíthet, az csupán az ügyvédjük lehet. Legjobb lesz, ha hozzá fordulsz tanácsért.
A kereskedő beállított az ügyvédhez, és így szólt hozzá:
– Könyörgök, testvér, húzz ki a csávából. Itt a kezem a kezedben: vágd le vagy az enyémet, vagy a tiedet, csak ments meg, megadok mindent, amit kívánsz.
– Sose búsulj, testvér, nem kívánok én semmit, de szavamat adom, hogy kihúzlak a kátyúból. Ide hallgass: éjjel, mikor hazatérsz, a pitvarban nyisd ki a tűzhely ajtaját, és tedd oda a füledet. A Sánta, a Csupaszképű meg a Púpos érkezik majd a szomszéd szobába, s Her Szojlamazt faggatják, s amit az tanácsol nekik, te mind csak azt csináld.
A kereskedő úgy tett, ahogyan az ügyvéd ajánlotta. Nemsokára megjött a Sánta, a Csupaszképű és a Púpos, s egymás szavába vágva kérdezték Her Szojlamaztól:
– Egy eriváni hozott negyven köteg puszpángot, mi ezért hét mérő arannyal tartozunk neki: mondd, Her Szojlamaz, mennyi nyereség üti markunkat?
– Az erivánival szőrmentén bánjatok, mert neki is van ám magához való esze, világot járt ember, és nyolcszor többet tud nálatok. S ha azt mondja: “Nem kell nekem arany, adjatok hét mérő bolhát!”, honnan vesztek annyi bolhát? – kérdezte Her Szojlamaz.
– Talán csak nem olyan furfangos, hogy azt kérjen?
A kereskedő kihallgatta beszélgetésüket, és kora reggel beállított a bíróhoz:
– Tizedik napja megrekedtem itt a városban – mondta a kereskedő. – Negyven köteg puszpángot hoztam, s árumat visszatartják a karavánszerájban. Parancsold meg vevőimnek, hogy fizessék ki árumat, hadd mehessek már haza.
A bíró azon nyomban hívatta a Sántát, a Csupaszképűt meg a Púpost, és megparancsolta, hogy fizessék ki a kereskedőt.
– Hét mérő arannyal tartozunk neki, jöjjön és vigye, amikor akarja.
– Nem kell nekem arany, magamnak is elég van belőle. Inkább adjatok a puszpángért hét mérő bolhát, éspedig három mérő kan bolhát és négy mérő nőstényt.
Ekkor a Sánta, a Csupaszképű meg a Púpos elindultak Abaránba bolháért. Csakhogy sok bajuk volt: mire fogtak egy bolhát, s megvizsgálták, kan-e vagy nőstény, s beletették vödrükbe, és mentek másikat keresni, addigra az első elugrált. Mikor látták, hogy a bolhavadászat nem sikerül, üres kézzel visszatértek Aleppóba. Ott megvesztegettek egy embert és felszólították:
– Testvér, barátkozz össze ezzel az erivánival, és tudd meg tőle részletesen, kinek a fia, kik a rokonai, s aztán gyere vissza ide hozzánk.
Az ember egyre az eriváni után leskelődött, s észrevette, hogy egy csapszékbe ment be, és egy üveg bort rendelt magának. Ő is így tett. Evés után fogta a kupáját, és ráköszöntötte az erivánira:
– Testvér, egészségedre!
Az eriváni is felhajtott egy kupával a szomszéd egészségére. Éppen ezt akarta csak a felbérelt ember. Odaült az eriváni mellé, kiszedett belőle mindent, amit tudni akart, majd kiosont a csapszékből, és elindult, hogy a hallottakat a Púposnak elmesélje.
Másnap a Púpos találkozott az utcán az erivánival, és így szólt hozzá:
– Erőt, egészséget, drága Martirosz! Hogy s mint vannak a rokonaid? – és sorra név szerint emlegette rokonait és atyafiait.
Elámult az eriváni.
– Hála a jó istennek – folytatta a Púpos -, már régóta szerettelek volna látni, s lám, végre elibém hozott az úr. Ej, barátom, talán nem is tudod, hogy amikor megszülettél, egy szemmel jöttél a világra. Én vettem ki a magamét, az egyiket, és azt tettem beléd.
Rögtön ezután egyenest a bíróhoz ment a Púpos.
– Bíró – mondta neki -, amikor az eriváni Martirosz született, hiányzott az egyik szeme. Én akkor náluk voltam szolgalegény, kivettem az egyik szememet, s azt tettem beléje. Ez ideig egy szemmel küszködtem, de most már azt akarom, hogy adja vissza szememet.
A bíró elhívatta az erivánit és megkérdezte:
– Ismered te ezt az embert?
– Úgy látszik, hogy járt nálunk, de én nem ismerem – felelte a kalmár.
– Azt állítja, hogy a te egyik szemed az övé. Most visszaköveteli a szemét, vedd ki tehát, és add neki vissza.
A kereskedő egy nap haladékot kért a bírótól, és sietett az öreg boltoshoz tanácsot kérni. De az ismét csak az ügyvédhez irányította, és a lelkére kötötte:
– Az égvilágon rajta kívül senki sem segíthet rajtad!
Amikor az ügyvédhez ért, az megnyugtatta, és ismét azt tanácsolta, tegye fülét a tűzhely ajtajához, és hallgassa ki, mit beszél a Sánta, a Csupaszképű meg a Púpos Her Szojlamazzal. A kereskedő a lyukra tette fülét, és a következő beszédet hallja:
– Tőlünk egy fillért sem visz el az eriváni, de menten eltakarodik, ha meghallja, hogy ki akarják venni az egyik szemét.
– Azt nem! S ha az eriváni kijelenti: “Beleegyezem, hogy kivegyék az egyik szememet, de vegyék ki a Púposét is. A két szemet megmérjük, s ha egyforma súlyúak, adják neki a szememet.”
Amikor a bírónál az eriváni megismételte Her Szojlamaz szavait, a Púpos elkapta a Sántát meg a Csupaszképűt, és elszeleltek. Még mind a mai napig is összerezzennek, valahányszor az eriváni nevét hallják.
Miután a zsiványoktól megszabadult, az eriváni jó áron eladta portékáját, egy köteg puszpángot ajándékozott az ügyvédnek, s hazafele indult.
Szerencsével járt, járjatok ti is szerencsével!
Az égből három alma esett le: egy nekem, egy annak, aki hallgatta, egy meg annak, aki megszívlelte.