Egyszer, mikor Sanyi manó, hóna alá csapva söprüjét, ide-oda röpdösött a mezőn, meglátta Misit, a vargainast, aki feszesen baktatott előre és nem nézett sem jobbra, sem balra. Misinek egy darab deszka volt a fején és a deszkán egy csomó cipő volt, amelyet haza kellett szállitania a cipők tulajdonosainak, mert a foltozó varga szerette, ha mindenki látja, milyen sok cipőt küldenek hozzá foltozásra. Misi óvatosan lépkedett, ahogy csak telt tőle, hogy föl ne forditsa a deszkát a fején.

Ment, mendegélt, amig a tövisbokorhoz nem ért, amely ott van Huhu varázsló ajtajának a közelében. Ekkor röppent arra Sanyi manó. Elbujt rögtön a tövisbokor mögé és kidugta a bokor mögül a söprüjét; és a vargainas megbotlott a söprüben, elesett, és a deszkaszál lezuhant a fejéről. És a sok cipő mind belepottyant a tövisbokorba.

Sanyi manó erre kimászott a buvóhelyéről és hazarepült és nevetett, mert azt hitte, hogy soha életében nem látott még oly furcsaságot, mint amilyen furcsa a vargainas volt, mikor ijedtében elmeresztette a szemét és a haja telisdedteli volt tüskével.

De a vargainas bizony nem nevetett, mert a haja kócos lett és az arca csupa karmolás volt és a sok cipő mind lepottyant a fejéről. Leguggolt és kezdte keresni a cipőket, hogy haza vihesse őket. És amit megtalált, visszarakta a deszkára; és végül azt látta, hogy egyik darab cipője hiányzik. És ez a cipő Anikóé volt, a libapásztorleánykáé, aki az egyik cipőjét elküldte a vargához foltoztatni.

Misi megszámlálta ujra a cipőket, de a libapásztorleányka cipője nem volt meg; ujra keresni kezdte hát, de mindhiába; végül utnak indult és sirt-ritt, mert ezuttal esett meg vele először, hogy elveszitett valamit, és azt sem tudta, hogy a libapásztorleányka mit fog csinálni az egyik cipője nélkül.

Mikor Huhu varázslónak a háza mellett haladt el, Huhu kinézett az ablakán és igy kiáltott:

– Miért sirsz, Misi barátom?

– Óh, jaj! – sopánkodott Misi, – azért sirok, mert ugy megbotlottam, hogy beleestem a tövisbokorba; a sok cipő mind lepottyant a fejemről és bár mindenütt kerestem, sehol sem találom a libapásztorleányka egyik cipőjét. Már most mit fog csinálni a libapásztorleányka az egyik cipője nélkül?

– Nem lehet meg nélküle, – szólt Huhu varázsló. Azután kilépett a házából és elment a vargainassal a tövisbokorhoz, ahol éles szemével csakhamar megtalálta Anikónak a cipőjét, amely elrejtőzött volt a bokor tövében.

Misi odáig volt örömében és el akart rohanni, de Huhu látta, amint Sanyi manó, hóna alá kapva a söprüjét, arra repült, és látta, hogy egy tüske van beleakadva Sanyi manónak a kötényébe. Huhu varázsló erre sugott valamit a libapásztorleányka cipőjének, és a kis cipő erre elmondta Huhunak, hogy Sanyi manó hogyan csintalankodott Misivel.

Huhu varázsló erre bűbájosságot bocsátott bele a libapásztorleányka kis cipőjébe és a bűbájosság a tüskékre vonatkozott. Csakhogy erről nem mondhatok el előre semmi egyebet. Azután odaadta a cipőt Misinek, aki megköszönte Huhu varázslónak a szivességét és azután elszaladt a dolga után.

A libapásztorleányka egy kövön ült a réten és legeltette libanyáját. És nagyon el volt fáradva, mert nagyon régóta várta már a cipőjét és természetesen az egyik cipője nélkül nem mehetett haza a kunyhójába.

Mikor megpillantotta a vargainast, rákiáltott:

– Jaj, jaj, Misi, hol maradtál ilyen sokáig? Most már nem kapok otthon vacsorát!

De Misi elmondta neki, hogyan botlott meg és hogyan ejtette bele a cipőket a tövisbokorba. És a libapásztorleányka, mikor meghallotta ezt a szomoru históriát, nem szidta tovább a vargainast.

– Gyorsan, gyorsan, libuskáim, – sürgette a libáit. – Ideje, hogy hazasiessünk!

Azután felhuzta a cipőjét és megindult hazafelé, a libanyája után, a réten keresztül.

A fele uton lehetett, mikor valami nagyot nyekkent a cipőjében: nyek, nyek! – ugy, hogy Anikó nagyot ugrott ijedtében.

– Istenem, mi lehet ez vajjon? – kiáltott Anikó, és megálltak vele együtt a libái is.

A kérdésre egy hang a cipőjéből ezt felelte:

– Én vagyok a tüskevarázs, amelyet Huhu varázsló tett bele a cipődbe. És Huhu rám parancsolt, hogy mondjam meg neked, hogy nem kell hazamenned vacsora nélkül, mert Sanyi manó kitett egy tál levest számodra az ajtaja elé.

– Ez szép mese, – szólt Anikó; – csakhogy igaz-e?

És a libák mind ezt kiáltották:

– Igaz-e? Igaz-e?

De a tüskevarázs egy szót sem szólt többet; nem is nyekegett, hanem néma maradt.

A libapásztorleányka erre Sanyi manó háza elé terelte a libáit, az üstfoltozók fája közelébe; és ime, Sanyi manó házának az ajtaja előtt csakugyan ott volt kitéve egy tál leves.

– No, ugy-e megmondtam? – kiáltott a tüskevarázs.

A libapásztorleányka erre felkapta a tálat és nagy örömmel hazavitte; de azt nem tudta, hogy a tál leves Sanyi manónak a vacsorája volt, amelyet azért tett ki az ajtaja elé, hogy kihüljön.

A libapásztorleányka megette a levest és azután lefeküdt. És mihelyt mélyen aludt, a cipő, amelyet a varga megfoltozott, kisétált az ajtón, amely mindig nyitva szokott lenni és besétált a pajtába, ahol a libák voltak. Ott várt egy kicsit és a varázs, amely benne volt, nyekkent benne: nyek, nyek! – és a libák mind hallották a nyekegését.

És a fehér libák kiabálni kezdtek:

– Ki van odakünn? Ki susog az ajtó előtt?

És a tüskevarázs nyomban válaszolt:

– A tüskevarázs vagyok, amelyet Huhu varázsló beledugott a libapásztorleányka cipőjébe. Éjszaka sétálni járok. Ha van kedvetek velem sétálni, szivesen vezetlek benneteket.

A fehér libák erre összedugták a fejüket és mind azt kiáltották:

– Mind elmegyünk sétálni veled!

És a libapásztorleányka cipője megindult keresztül a réten; ide sétált, oda sétált és a libák hosszu sorban mindenütt a nyomában totyogtak, röpdöstek.

Végül megérkezett a sétálócsapat a tövisbokorhoz, amely közel van Huhu varázslónak a házához. A tüskevarázs nagyot nyekkent és a libák mind megálltak, hogy hallgassák, mit fog mondani a tüskevarázs.

És a tüskevarázs megszólalt:

– Én vagyok a tüskevarázs, amelyet Huhu varázsló beledugott a libapásztorleányka cipőjébe. Most bujócskát fogok játszani. Akinek kedve van bujócskát játszani velem, az szedjen össze két darab tüskét a tövisbokorról és rejtse a szárnya alá.

És a fehér libák mind ezt kiáltották:

– Játszunk bujócskát!

És mindegyik fehér liba összeszedett két darab tüskét a tövisbokorról és a szárnya alá rejtette.

– Most pompásan fogunk mulatni! – szólt a tüskevarázs; és a libapásztorleányka cipője megindult futva a réten keresztül. És a libák hosszu sorban utána eredtek, a fejüket lefelé tartva, a farkukat fölfelé tartva és a szárnyuk alatt két-két tüskével.

A rohanó csapat megérkezett végül Sanyi manónak a házához, amely az üstfoltozók fájának a közelében van. A libapásztorleányka cipője megállt az ajtó előtt és hallgatózott. És miután hallgatózott egy darabig, hallotta, hogy Sanyi manó horkol, és tudta, hogy Sanyi manó mélyen elaludt, miután belefáradt vacsorájának a keresésébe.

Ekkor a tüskevarázs nagyot nyekkent és a fehér libák figyeltek, hogy mit fog mondani. És a tüskevarázs ezt mondta:

– Itt kell eldugni a tüskéket, amiket a fehér libák a szárnyuk alá rejtettek. És olyan gondosan el kell rejteni a tüskéket, hogy csak Sanyi manó találhassa meg őket.

Ezután ujra nyekegett a tüskevarázs: nyek, nyek! – és erre Sanyi manó kis házának az ajtaja magától kinyilt; és a kinyilt ajtón betódultak a fehér libák, gyorsan, gyorsan, óvatosan, a szárnyuk alá rejtett tüskékkel. És odabent elkezdték keresni a helyeket, ahová ugy eldughatják a tüskéket, hogy csak Sanyi manó találhassa meg őket.

A libapásztorleányka cipője pedig leült Sanyi manónak az ágya mellé és ott várakozott, hogy figyelmeztethesse a fehér libákat, ha a kis manó felébredne.

Két liba Sanyi manó éléskamrájának a fazekaiba dugta bele a tüskéit, kettő a lisztes zsákjába és kettő a kályhájába. És egyik liba Sanyi manó söprüjének a szálai közé dugta bele a tüskéit, egy másik pedig egy-egy tüskét dugott bele Sanyi manó kötényének mindegyik zsebébe és tüskéket dugott a cipőjébe is. Egy harmadik liba tüskéket kötött hozzá Sanyi manó hegyes sipkájához, egy negyedik pedig ágya mellé rakta le a tüskéket. De a legmerészebb az utolsó liba volt, mert az egyik tüskéjét Sanyi manónak a vánkosa alá, a másik tüskéjét pedig Sanyi manónak a lepedője alá dugta.

Sanyi manó erre felhorkant és ébredezni kezdett; de a libapásztorleányka cipője elkiáltotta magát; – Gyorsan, gyorsan! – és azután leszaladt a lépcsőn, kiszaladt az ajtón és keresztülszaladt a réten, és a fehér libák mind utána iramodtak, amilyen gyorsan csak tudtak. És szaladtak, szaladtak, szaladtak, amig baj nélkül haza nem értek, egytől egyig a libapásztorleányka szobájába; és senkisem sejthette volna, hogy a cipő sétálni volt.

Sanyi manó csak lassan ébredezett ekközben és még az utolsó szaladó libának a farkát sem látta. Körülnézett szobájában, hogy megtudja, ugyan mi ébresztette fel, de nem látott semmit. Azt gondolta hát, hogy tovább fog aludni és lecsukta a szemét; de akárhogy forgolódott az ágyában, sehogysem tudta helyét találni. És pedig azért nem, mert a lepedője alatt ott volt eldugva egy tüske és ez folyton-folyvást csipdeste és szurdalta Sanyi manót.

Végül nagynehezen mégis csak elaludt Sanyi manó. És ekkor álmodott, álmodott, álmodott és folyton tüskékről álmodott, hogy ugy hullt a tüske az egész rétre, mint a záporeső és mialatt hullt, egyre nagyobb lett minden szál tüske. És azért álmodta ezt Sanyi manó, mert a párnája alatt el volt dugva egy tüske és ez a tüske folyton-folyvást rugdalódzott.

Reggel Sanyi manó nagyon korán felébredt és ugy megörült annak, hogy az álma véget ért, hogy egyszerre felugrott az ágyából. Hát erre először is az esett meg vele, hogy belelépett az ágya mellett két tüskébe és a tüskék nyekegni kezdtek: nyek, nyek, nyek!

– Szent Isten! – kiáltott Sanyi manó. – Hát ez mi lehet vajjon?

Azután keresgélt, kutatott és végül megtalálta a padlón a két szál tüskét.

Sanyi manó borzasztóan elképedt.

– Igazán szeretném tudni, – kiáltotta, – hogyan kerültek ide ezek a szörnyü tüskék az én kis házamba?

És gyorsan felöltözött és leszaladt a lépcsőn.

És amint szaladt, valami nyekegett a cipőjében: nyek, nyek, nyek! – ugy hogy Sanyi manó majdnem elvágódott ijedtében.

Azután megvizsgálta mi az és mindegyik cipőjében egy-egy szál tüskét talált. Erre aztán még jobban megrémült.

De aztán föltette a lábasát, hogy levest főzzön magának; és a lisztes-zsákhoz lépett, hogy egy kis lisztet vegyen ki belőle. És mikor belenyult a zsákba, a két tüske, amely a zsákban volt, nagyot nyekkent: nyek, nyek, nyek!

Sanyi manó azt gondolta, hogy az egész zsák tele van tüskével; ott hagyta hát a zsákot és liszt helyett egy pástétomot akart betenni a kályhája sütőjébe. De mikor kinyitotta a kályha ajtaját, két tüske ugrott ki belőle nagyot nyekkenve, mert a tüz melege alaposan megpörkölte már őket.

Sanyi manó erre keservesen sirva fakadt és a zsebébe nyult, hogy elővegye a zsebkendőjét, de ott is tüskét talált. Felkapta erre a sapkáját, hogy elmenjen hazulról. Hát a sapkájához is oda volt kötve két szál tüske.

– Jaj, jaj! – sopánkodott keservesen Sanyi manó. – Kis házikóm telisdedteli van tüskével! Valaki szörnyüségesen megtréfált! Csak azt szeretném tudni, mit követtem el, hogy igy meg kell érte bünhődnöm?

És megállt a konyhája közepén és sirt-ritt keservesen.

És egyszerre csak a sarokban megszólalt a söprüje:

– Beszéltem a tüskékkel, amik ide vannak dugva a sörtéim közé; és a tüskék azt mondták, hogy legkönnyebben ugy szabadul az ember a tüskéktől, ha nem szabadit rá tüskéket másokra; és legkönnyebben ugy tartja távol magától az ember a tüskéket, ha tartózkodik a tövisbokortól.

Igy szólván, elhallgatott a söprü. És Sanyi manónak eszébe jutott Misi, a vargainas, aki egy szál deszkán egy csomó cipőt cipelt a fején.