Egyszer, amikor Sanyi manó kilépett kis házikójából a rétre, kéménye kupakja lezuhant és legördült a földre. A kéménykupak nem sérült meg, de oly nehéz volt, hogy Sanyi manó hiába próbálta fölemelni. És sehogysem tudta elgondolni, hogyan tegye vissza kis házának a tetejére.
Tiszta sor volt, hogy segitségül kell hivnia valakit a nagy munkához. Tiszta sor volt az is, hogy kölcsön kellett kérnie egy létrát, ha fel akart jutni a háztetőre, mert Sanyi manó tudta, hogy nem tud olyan magasra röpülni. Elsietett hát hazulról sebbel-lobbal.
Először is Huhu varázsló házához sietett, amely szintén ott volt a réten; és legelőször Huhu varázsló létráját pillantotta meg, amely künn a gyümölcsös kertben neki volt támasztva egy szép almafának, mert Huhu az nap korán reggel künn járt a gyümölcsösében és leszedte az almákat.
Sanyi manó kopogott a varázsló ajtaján; kopogott egyszer, kétszer, háromszor; de nem kapott választ, mert Huhu elment hazulról és senki más nem volt a házában.
– Óh, ha elviszem kölcsön a létrát, Huhu meg sem fogja tudni, – gondolta Sanyi manó; – mert valószinüleg vissza is hozom, mielőtt Huhu hazaérkezik, már pedig, amig nincs itthon, addig nem is lehet szüksége a létrára.
Azután kinyitotta a gyümölcsöskert ajtaját és belépett a kertbe; és felmászott a létrára, hogy lássa, elég magas-e. Hát az almafa közepén egy nagy almát pillant meg, amelyet Huhu még nem szakitott le. Sanyi manó nyugodtan leszakitotta az almát és zsebre dugta.
– Világos, – gondolta, – Hogy Huhunak nincs szüksége erre az almára, mert különben nem hagyta volna itt.
Azután lemászott, elmozditotta a létrát a fától és hazavitte, maga után huzva, amint ment hazafelé.
Hamarosan hazaérkezett. Nyomban neki támasztotta a létrát kis háza falának és látta, hogy a létra éppen elég magas. És az almát, amelyet magával hozott a zsebében, a kályhára tette, hogy megsüsse, azután sebbel-lobbal elrepült az üstfoltozó kunyhójába.
Az üstfoltozó kunyhója ott volt éppen az üstfoltozók fája alatt, közel Sanyi manó házához, ugy hogy Sanyi manónak nem kellett messze repülnie.
Az üstfoltozó nagyon komoly arcot vágott, mert éppen a filléreit számolta és sehogysem tudott rendbejönni a számadásával. Egy szót sem felelt Sanyi manónak, aki betoppant hozzá és elmondta, mi történt a kéményével; hanem csak a filléreit számolgatta ujra meg ujra.
Sanyi manó végül észrevette, hogy egy fillér az üstfoltozó asztala alatt hever; és amikor az üstfoltozó ezt a fillért is hozzáadta a pénzéhez, nem volt hija többé a pénzének. Gondosan eltette a pénzét a pohárszékbe, azután igy szólt:
– No, Sanyi barátom, mondd el hát, mi a bajod?
Sanyi manó erre még egyszer elmondta, hogyan zuhant le a kéménye kupakja és hogy ő maga nem tudja a kupakot visszatenni a helyére, ha csak az üstfoltozó nem segit neki, mert ő maga egyedül nem elég nagy és nem elég erős ehhez a munkához.
– Ezt megértem, – szólt az üstfoltozó; – de azt szeretném tudni, hogyan jutunk fel a háztetőre, hogy visszategyük a kéménykupakot a helyére? Egyikünk sem tud a háztetőre felrepülni.
– Óh, – szólt Sanyi manó, – ez már rendben van, mert Huhu varázsló kölcsön adta a létráját, amely éppen elég magas.
– Ha igy van, – szólt az üstfoltozó, – akkor menjünk rögtön, mert hát én szivesen megsegitlek.
Elindultak hát, és az üstfoltozónak zsák volt a hátán, és a zsák tele volt összegyürt papirossal, és ide-oda ingott az üstfoltozó hátán.
Mikor megérkeztek Sanyi manó házába, a kéménykupak ott hevert még mindig a földön és Huhu létrája neki volt támasztva a falnak. Az üstfoltozó megigazitotta hátán a zsákot, megállt és gondolkozott és végül igy szólt:
– Nagyon egyszerü dolog. Föl kell másznunk együtt a létrán, én megyek felül, te jösz alul, és kettőnk között lesz a kéménykupak. Én huzom majd felülről, te tolod majd alulról; igy aztán hamarosan visszarakjuk a helyére és több gondod nem is lesz vele.
Sanyi manó gondolkozott egy kicsit a dolgon, azután igy szólt, egykissé sopánkodó hangon:
– Mit gondolsz, szomszéd, nem volna jobb, ha én volnék felül? Hiszen én jobban ismerem az utat a háztetőn!
– Nem, nem, – szólt az üstfoltozó, – teneked kell alul maradnod. Igy aztán, ha leesel, nem fogsz nagyot esni.
– Ez igaz, – szólt Sanyi manó. – De mi lesz akkor, ha te esel le?
– Énnekem nem lesz bajom belőle, – szólt az üstfoltozó. – Nem látod a zsákot a hátamon? Enélkül sohse mászom fel létrán a magasba, mert ha a zsák a hátamon van, akkor hiába esem le, nem üthetem meg magamat.
Sanyi manó még egy pillanatig gondolkozott a dolgon, – de sehogysem tudta kieszelni, mi módon birja rá az üstfoltozót arra, hogy ő maradjon alul. Végül igy szólt hát:
– Nem bánom hát, eredj te előre a létrán. Azt hiszem, mégis csak jobb lesz, ha nem esem le olyan magasról.
Az üstfoltozó megfogta a kéménykupak egyik végét, Sanyi manó pedig a másik végét és odavitték a létra tövéhez, azután elkezdtek fölfelé kapaszkodni a létrán.
Az üstfoltozó ment előre és a zsákját ráerősitette zsineggel a vállára, ugy hogy nem kellett tartania. Az egyik kezével erősen belefogódzott a létrába, a másik kezével pedig huzta Sanyi manónak a kéménykupakját; és az üstfoltozó ugy belemelegedett ebbe a munkába, hogy az arca olyan volt, mint a pipacs.
Sanyi manó alul kapaszkodott fölfelé. Az egyik kezével belefogódzott a létrába, a másik kezével pedig tolta a kéménykupakot fölfelé. És Sanyi manó még jobban kimelegedett, mint az üstfoltozó, mert csaknem az egész suly ő rá nehezedett és a kéménykupakja bizony nagyon, de nagyon sulyos holmi volt.
Igy huzták és tolták, huzták és tolták a kéménykupakot, és a kupak egyre magasabbra emelkedett apránként a létrán.
– No, ennél rettenetesebb munkám még sohasem volt! – szólt az üstfoltozó; azután nagyot rántott a kupakon, de – jaj! – ebben a pillanatban megcsuszott a lába. Az üstfoltozó ijedtében belekapaszkodott mind a két kezével a létrába és a kéménykupakját eleresztette.
Surr – surr! – a kupak lezuhant Sanyi manónak a feje fölött, és Sanyi manót, akire valósággal ráborult, lerántotta magával.
– Szent Isten! – kiáltott Sanyi manó. De többet nem szólhatott, mert a kéménykupakja csuszott lefelé, magával vonszolva Sanyi manót is, amig le nem értek a létra tövébe, ahol nagy lármával tovább gurultak még egy darabot a földön.
Sanyi manó rettenetes állapotban volt, mert ugy összezuzta magát, hogy alig tudott kimászni a kupakból. És a könyei csak ugy szakadtak mind a két szeméből.
– Jaj, jaj! – siránkozott, – ugy-e hogy nekem volt igazam? Tudtam előre, hogy ez a szörnyü kéménykupak rám fog zuhanni, ha én tolom fölfelé alulról! És vele együtt kellett lefelé zuhannom jó nagy darabon!
Az üstfoltozó, mikor ezt hallotta, nevetni kezdett; és nevetett, nevetett, amig ki nem csordultak a könyei.
– Szegény Sanyi barátom, – szólt végül, – igazán sajnállak, de ne felejtsd el, hogy a saját kéményed kupakja zuhant le rád és rántott le magával a földre!
– Ez való igaz, – szólt Sanyi manó; – de éppen ezért még szomorubb a históriám.
És ujra sirva fakadt, mert érezte, hogy rettenetesen összezuzta magát.
Az üstfoltozó eleinte nem törődött Sanyi manó fájdalmával; de aztán eszébe jutott, hogy az lesz a legokosabb, ha segit Sanyi manónak a baján. Ezért hát igy szólt a szegény kis Sanyi manónak:
– Gyere, szomszéd, próbáljuk meg még egyszer a dolgot és tegyük vissza a helyére a kupakot; de most te mászhatsz fel előre a létrán és én tolom majd a kupakot alulról.
Ujra munkához láttak hát, és ezuttal több szerencséjük volt. Sanyi manó mászott föl először a létrára és huzta, huzta fölfelé a kupakot; az üstfoltozó pedig alulról tolta, tolta a kupakot; és a kupak egyre magasabbra emelkedett és egyre közelebb ért a háztető tetejéhez.
Végül Sanyi manó feje a tető fölé emelkedett már; és Sanyi manó körülnézett, hogy megvizsgálja, hová kell a kupakot elhelyezni. De egyszerre csak hosszura nyult az arca, a két szeme kidülledt ijedtében és Sanyi manó rettentően elkezdett remegni. És amint remegett, a keze ide-oda rázódott és a kupak egyszerre csak nagy robajjal lezuhant.
– Vigyázz, az Istenért! – kiáltott az üstfoltozó; de többet nem mondhatott, mert lezuhant a létráról a földre és a kupak rázuhant a fejebubjára.
De Sanyi manó nem nevetett rajta, ugy, mint az előbb az üstfoltozó. Biz ő nem nevetett! Ott ült a létra tetején és keservesen sirt; és a könyei nagy cseppekben potyogtak alá az üstfoltozóra.
Az üstfoltozó borzasztó dühös volt Sanyi manóra, mert ráejtette a kéménykupakot. Hiába volt ugyanis a hátán a nagy zsák, az üstfoltozó mégis össze-vissza zuzta magát.
De mikor érezte Sanyi manónak a könyeit és látta, milyen nagy a kis manó szomorusága, egyszerre elpárolgott a haragja és igy szólt:
– Ugyan miért sirsz-risz olyan keservesen, szegény kis Sanyi barátom?
– Jaj, jaj! – sopánkodott Sanyi manó. – Sohasem helyezhetjük vissza a kupakot a helyére, mert egy rettenetes nagy almafa nőtt ki a kéményemből és ugy szétterjesztette az ágait, hogy már-már az egész tetőt elboritotta!
– Ez lehetetlen! – szólt az üstfoltozó. – Soha életemben nem láttam még olyan almafát, amely kéményen nőtt ki, pedig én jóval hosszabb ideje élek már itt e földön, mint te!
És bár össze-vissza zuzta magát, mégis felmászott harmadszor is a létrán.
És látta, hogy a szörnyü história való igaz, mert Sanyi manó kéményéből csakugyan egy almafa ágai nyultak ki és az ágak tele voltak kerek, zöld és érett almával.
És az ágak pillanatról-pillanatra vastagabbak és hosszabbak lettek és egyre jobban elboritották az egész háztetőt.
– Ez csakugyan szörnyü látvány, Sanyi barátom, – szólt az üstfoltozó; – de ha már nem tehetjük vissza a helyére a kupakot, hát menjünk be legalább a házikódba és nézzük meg, mi történt odabent.
Lemásztak hát a létráról és bementek Sanyi manónak a házába; és először is azt látták, hogy az alma, amelyet Sanyi manó a tüzre tett, hogy megsüsse, akkorára megdagadt, mint egy uri tök és gyökereket vert keresztül Sanyi manónak a rostélyán és kioltotta a tüzet; egyszersmind vastag törzset bocsátott ki magából fölfelé a kéményen keresztül és az almafa törzse szakadatlanul vastagodott, mialatt nézték.
– Szent Isten! – kiáltott Sanyi manó zokogva; – ez az a rettenetes alma, amelyet elhoztam Huhu varázslónak a gyümölcsös kertjéből és a tüzre tettem, hogy megsüljön! Ebből nőtt ki az almafa! Ez bujt keresztül a kéményemen és ez boritotta el a házam tetejét! Mit csináljak, mit csináljak, hogy megint alma legyen belőle?
– Biz ez szomoru história, – szólt az üstfoltozó; – de hát én nem tudom, mit kell csinálni vele. Különben haza is kell már sietnem, mert későn van és el kell mennem még a piacra is, hogy eladjam a holmimat. Most már bizonyos, hogy szép kis házad nemsokára össze fog roskadni.
Igy szólván, elsietett.
Sanyi manó pedig ott állt szép kis kunyhójában és a könyei nagy cseppekben görögtek végig az arcán.
Mert nem akarta, hogy szép kis háza összeroskadjon; de látta, hogy össze fog roskadni, ha az almafa tovább növekszik, és nem tudta, mitévő legyen, hogy ennek elejét vegye.
Sirt-ritt, mig egyszerre csak nagyot nem roppant a kéménye.
Sanyi manó erre halálsápadt lett rémületében; aztán kapta magát és oly gyorsan, ahogy csak tudott, elrepült Huhu varázslónak a házához.
Huhu ott ült a tüz mellett és egy nagy könyvből olvasott.
Mikor látta, hogy a szegény Sanyi manó nyomoruságos állapotban betoppan hozzá, hogy hegyes sipkája félre van csuszva a fején, zöld köténye csupa korom és az arca csupa köny, Huhu varázsló egy szót sem szólt.
Sanyi manó pedig megállt a konyha közepén és sirt és zokogva igy kiáltott:
– Kedves Huhu, mondd meg, kérlek, mit kell csinálni olyan almával, amely rohamosan almafává növekszik?
De Huhu varázsló egy szót sem szólt, hanem tovább olvasott nagy könyvéből.
És Sanyi manó közelebb lépett Huhu varázslóhoz és szomoruan ránézett és igy kiáltott:
– Mit kell csinálni az almafával, hogy megint alma legyen belőle?
De Huhu varázsló tovább olvasott és föl sem nézett nagy könyvéből.
– Nem akarom, hogy szép kis házam összeroskadjon, – zokogott Sanyi manó és megállt a helyén, várva, hogy Huhu varázsló feleljen neki valamit.
De Huhu varázsló ugy tett, mintha észre sem venné Sanyi manót, hanem nyugodtan tovább olvasott.
Sanyi manó erre, még nagyobb könyeket potyogtatva, igy szólt:
– Óh, kedves Huhu, igaz, hogy elvittem kölcsön a létrádat, anélkül, hogy megkérdeztelek volna, elvihetem-e, és igaz, hogy elvittem az almádat is, amelyet a fán hagytál; de légy szives és segits rajtam, hogy eltávolithassam azt a rettenetes almafát szép kis házamból! Mert attól félek, hogy a fa kidönti a házamat.
Huhu varázsló erre fölállt a székéről, kiment a pajtájába, kihuzott onnan egy másik létrát és egy szót sem szólva, megindult keresztül a mezőségen és magával vitte a létráját is.
Sanyi manó pedig nem sirt tovább és nem is kérdezett többé semmit, hanem szótlanul nyomon követte Huhu varázslót.
Huhu varázsló megérkezett végül Sanyi manó kis házához, az üstfoltozók fájának a közelében.
Ott aztán neki támasztotta a magával hozott létrát a falnak; aztán felkapta a kéménykupakot, fölvitte magával a létrán, minden nehézség nélkül, és visszatette a tetőn a régi helyére.
És ime! nyoma sem látszott többé a tetőn semmiféle almafának.
Azután bement Huhu varázsló Sanyi manónak a szép kis házába és fölemelte az almát, amely puhára sült már a tüzön és beletette a zsebébe.
És az alma nem volt többé akkora, mint egy uritök és nem volt többé sem gyökere, sem törzse. Rendes alma volt megint, csak a héját piritotta meg a tüz melege.
Huhu varázsló ezután fölkapta mind a két létráját, egy-egy kezével egyet; és fölnézett a kéményre, hogy lássa, ott van-e rajta a rendes helyén a kupak.
És fölnézett a kéményre Sanyi manó is. És ime! a kéménykupak ott állt a helyén olyan szilárdan, mint azelőtt!
Huhu varázsló azután ránézett Sanyi manóra. És mosolyogva igy szólt:
– Látod, Sanyi barátom, ha legközelebb megint létrára lesz szükséged, hogy felmászhass rajta a házad tetejére, okosabb lesz, ha hozzám jösz és tőlem kérsz kölcsön létrát. Akkor majd nem olyan létrát fogsz kapni, amely arra való csak, hogy almafáknak támasszuk neki és hogy minden almából almafát csináljon, – ha az alma nem a te almád!
Igy szólván, elsétált, vállán cipelve magával mind a két létráját; és zsebében az alma lityegett, lötyögött, amint Huhu varázsló tovább baktatott.
De Sanyi manó felnézett a kéménykupakra, azután lenézett a földre és az arca fülig vörösödött, mert eszébe jutott Huhu varázslónak az almája és a létrája.