Tápió-Bicskén szomorúan kong a hajnali harangszó. De nincs, aki keseregjen rajta. Nem azért, mintha az egész falu aludna még. Dehogy alszik. Sőt ma korán kelt mindenki. Alig pitymallott még, amikor a falu népe már talpon volt. Ki-ki összeszedte értékes holmiját s fölrakta szekerére. Barmát kihajtotta az istállóból s nagy sietve útra kerekedett.
Csak a harangozó maradt a faluban, meg a Bari Ádám tizenegy éves Péter fia. Mind a ketten ott ülnek most a templomtornya ablakán és tágranyílt szemmel, szótlanul nézik a falu népét, amint a kanyargó országúton Nagy-Káta felé vonul, akárcsak réges-régen Árpád apánk honfoglaló serege.
A Bariék háza is üresen áll. A Péter szeme épp most akadt meg rajta, meg a kis léces kerten. A sárga violát is észrevette a magasságból. Szép, illatos! A torony ablakából úgy rémlik neki a kis kert, mintha aranyos szűrt terítettek volna rá. Az udvaron, a kút mellett, a nagy szomorúfűz is kihajtott. Zöldessárga lombjával a reggeli szellő incselkedik. A kút mellett ott áll a kis teknő is. Még tegnap benne fürösztötték kicsinyke húgát, a kétéves Boriskát. Az is elment. Szíve elszorul, amint eszébe jut neki csöpp testvérkéje. Vajjon meglátja-e még valaha?
A harangozó tekintete ekközben a szántóföldeken, a zöldelő őszi vetéseken tévelyeg. Messzire, igen messzire elterülnek, ameddig a szem ellát, egészen a lehajló égboltig. Hanem ott egyszer csak megállapodik a tekintete.
Lángoló felhők között kel föl a nap. Csupa tűz a keleti égalj. S a piros fény a mezőkre, a fákra, az itt-ott fehérlő tanyákra is szétárad.
A harangozó szeme nem bír megválni a ragyogó, ékes képtől. Nem győz betelni a nézésével. Bár egyszer csak valami szokatlan zaj ütötte meg a fülét, amely a mélységből hallatszott föl hozzá. Csak a Péter fiú hangjára riadt föl hirtelen:
– Jön az osztrák!…
És csakugyan nyugat felől száguldó lovascsapatok bukkantak elő. A Jellasich vasas németei voltak. Akárcsak a fergeteg, úgy vágtattak a község irányába. A nap ekközben fölkelt és sugarai vakító fénnyel verődtek vissza a tengernyi sok sisakról, mellvértről és fegyverről.
Nemsokára az osztrák gyalogság is megjelent az ég peremén. Messze-messze, rengeteg sok katona nyüzsgött. Lassan közeledtek, de azért csakhamar elárasztották a község előtt elterülő nagy sikságot.
A magyar hadsereg kelet felől nyomult előre. Azután megállapodott és harcrakészen várta az osztrák lovasság támadását.
Alulról egyszer csak tompa dübörgés hallatszott föl. A magyar táborban megdördültek az ágyúk. A huszárok vad ordítással rohannak a támadó osztrák seregre.
A harangozó, meg a Péter fiú elakadt lélekzettel, remegve nézik az emberirtó öldöklést. A két ellenséges sereg összecsapását még nézni is szörnyű dolog volt. A magyarok elszántan, hősiesen harcolnak, de a folyton előrenyomuló tengernyi osztrák gyalogság visszaveri őket s meg kell hátrálniok.
Ekkor egy csapat osztrák katona a község felé tart és csakhamar elárasztja az utcákat. Bizonyosan azzal a szándékkal, hogy fölgyujtsa a házakat. És csakugyan kisvártatva sűrű füstoszlopok emelkednek a magasba. Majd lángok csapnak föl a házak, a pajták tetejéről és rövid néhány pillanat alatt tűztengerben áll az egész község.
A harangozó, meg Bari Péter kétségbeesetten néznek egymásra. Elsápadnak. Ha a lángok átcsapnak a templomra, végük van. Ezt jól tudták ők s épp azért menekülni iparkodtak a toronyból. De akkor már késő volt. Alattuk a templom csakhamar lángba borult. S a pokoli hőséget is érezték már.
A harangozó azonban mindenáron menekülni akart. Hirtelen megragadta Péternek a kezét s azon volt, hogy maga után vonszolja. Péter azonban nem akart vele tartani. Inkább ott pusztul el a lángok között, semhogy élve kerüljön az osztrákok kezébe.
Amint a harangozó eszeveszetten futott le a lépcsőkön, egy gondolat villant föl Péter agyában. Most már tudta, hogy mitévő legyen. Elszántan rohan a torony ablakához, fölkapja a magyar nemzeti lobogót, amely ott feküdt a torony egyik sarkában s az ablak párkányára áll. Lenéz a mélységbe s látja a katonákat, amint ráfogják a puskájukat.
Még egy végső pillantást vet a házukra. Szíve majd meghasad, mikor szemébe ötlik, lent a kis kertben, a sok sárga viola, amiket édes anyja gondos keze öntözgetett, ápolgatott. Eszébe jut édes apja. Talán ő is elvérzett már a csatatéren! Gondolatában elbúcsúzik tőlük, meg kicsinyke húgától. És ekkor fennen lobogtatva a nemzetiszínű zászlót, ahogy csak bír, lekiált a mélységbe:
– Éljen a magyar szabadság!…
Mire görcsösen a testéhez szorítja a szent lobogót, behunyja szemét, eltántorodik s a következő pillanatban lezuhan az alatta tátongó, mélységes űrbe…
A kis vértanú lelke bizonyosan fölszállott az égbe és megkérte a jó Istent, hogy óvja meg hazánkat gyilkosaitól, verje meg őket mind a két kezével. Mert abban a percben megfordult a kocka a két hadakozó fél táborában.
Az osztrákok igen sokan voltak. Legalább is ötször akkora számban, mint a mi honvédeink. Hát nem csoda, hogy ha a magyaroknak meg kellett hátrálniok. Nagy-Káta alá vonultak. Itt azonban váratlanul hozzájuk csatlakozott Damjanich vitéz serege s a véres csata honvédeink fényes diadalával végződött.
Az elbizakodott németek azt se tudták, hogy hányadán vannak a rémülettől! Olyan váratlanul rontott rájuk Damjanich. Futottak eszeveszetten, mert ki-ki az életét akarta megmenteni. De mindhiába, Damjanich vitéz huszárjai a javarészét a másvilágra küldötték.
A győzelem hírére Tápió-Bicske lakossága is visszaköltözött falujába. Szegény emberek! Mekkora nagy volt kétségbeesésük, mikor falujokat olyan siralmas állapotban találták. A házak csaknem egytől-egyig romba dőltek. A tűzvész még a fákat sem kímélte meg. Azok is leégtek. Csak imitt-amott lézengett még egy-egy magas jegenyefa, a kertek alatt. Szomorúan ágaskodtak az ég felé. Mintha bánkódnának a szörnyű pusztuláson.
De ni-ni, a templom előtt, amott fekszik elterülve a Bari Ádám fia, a Péterke!…
Meghalt, a szegény!…
Görcsösen szorítja testéhez a nemzeti színű lobogót. Szép szőke haja véres homlokára hajlik. Szeme behunyva. A száját azonban nyitva felejtette. Mintha azon álmélkodna, hogy olyan fiatalon kellett meghalnia a hazáért.
A boldogtalan nép körülállja a kis halottat. Aki csak hozzáférhet, könnyes szemmel borul reá. Ki a kezét, ki sápadt ajakát, ki pedig a ruháját csókolgatja.
A lányok pedig ezalatt a templom előtt gyülekeztek. Várják az arra elvonuló hősöket, hogy virágot szórjanak elébük. De amint megpillantják a kis vértanút, ők is odasietnek hozzá és telehintik, elhalmozzák sárga violával.
És ti tudós történetírók, akik annyi betűt pazaroltok Szennakherib, Ramses, Nagy Sándor, Julius Cézár, Napoleon és a többi zsarnok dicsőítésére, tudom, hogy nem ismeritek a kis Bari Péter nevét. Pedig megérdemelné, hogy őt is odajegyezzétek a história örök lapjaira, azok közé a hősök közé, akik hazájuk szabadságáért ontották vérüket.