Hajdanában, valamikor réges-régen, amikor éppen kezdődött a világ és csak fele annyi állat élt még, mint manapság, a föld minden teremtménye nagyon szerette egymást és egyikük sem próbálta megenni soha a másikat. És nagyon nyájasak voltak egymással, gyöngéden megveregették egymás hátát és kedveskedve énekeltek egymásnak. És valamennyien nagyon boldogok voltak.

És a sündisznónak akkor még nem volt olyan szép tüskés a háta, mint manapság, hanem gyapjas, pihés fehérség boritotta a hátát; és a többi állat nagyon szeretett odamenni hozzá és szerette simogatni, mert olyan puha pihés volt a háta. A sündisznó pedig ilyenkor hátrafordult, nyájasan rámosolygott a többiekre és megköszönte nekik, hogy simogatták. És a többiek, mikor elmentek, mind azt mondogatták egymásnak, milyen kedves kis teremtés a sündisznó.

És nemsokára ujabb fajta állatok is termettek a földön és ezek is nagyon nyájasak voltak egymáshoz, és amikor kitapasztalták, milyen szép, puha pihés a sündisznó háta, ők is szerették megsimogatni és ők is azt mondogatták, milyen kedves kis teremtés a sündisznó.

A sündisznó pedig továbbra is nagyon szerette, ha simogatták; nem győzött hátrafordulni, mosolyogni a többiekre és nem győzte köszönni nekik, hogy simogatták.

Mert a sündisznó örült, ha róla beszéltek, és szivesen elhallgatta a többieket estétől reggelig és reggeltől estélig és nem fáradt bele.

Hallgatta is a többieket estétől reggelig és reggeltől estélig, és amikor nem volt mit hallgatnia, olyankor lefeküdt a hátára az árnyékban és visszaidézte emlékezetébe a sok kedves dolgot, amit a többiek róla beszéltek volt.

Egyszer aztán, mikor valamennyi állat nagyon kedves volt egymáshoz, megérkezett a nagy elefánt is. És a nagy elefánt vadonatuj állat volt, mert éppen abban a pillanatban termett a világra. És ott ült nyugodtan a hullámzó füben és nézte, hogy a többi állat milyen kedves egymáshoz.

A többi állat pedig, mikor meglátta, milyen nagy állat az elefánt, nagyon megijedt. Átszaladtak valamennyien a mezőség túlsó szélére, mert sehogy sem volt kedvükre a nagy elefánt és mind azt gondolták, hogy szivesebben lennének akárhol másutt, mint a nagy elefánt közelében.

Igy aztán a nagy elefánt ott ült a hullámzó füben és nézte-nézte, milyen kedvesek egymással az állatok. És ő is kedves akart lenni másokkal; de valahányszor fölkerekedett és megindult feléjök, a többiek mind átszaladtak a mezőség tulsó szélére, mert nem volt kedvükre a nagy elefánt, és valamennyien féltek tőle.

Végül aztán nagyon megharagudott a nagy elefánt, mert kedves akart lenni másokkal, és sehogysem volt inyére neki, hogy egészen egyedül hagyták. Feltápászkodott hát mind a négy lábára és elkezdett futni a többi állat után és utánok kiáltotta, hogy milyen illetlenek és utánok kiáltott sok más mindent is, ami eszébe jutott neki azért, mert kedves akart lenni hozzájuk és nem engedték meg neki, hogy kedves legyen. De a többi állat mind nagyon ügyes volt, és nagyon gyorsan futott, és valamennyi meg is menekült és sehogysem szivelhette egyikük sem a nagy elefántot.

A nagy elefántnak végül kifogyott már a lélekzete is. Leült hát megint a hullámzó fübe és szuszogott magában; és nemsokára, mikor megint tudott már lélekzeni, sirva fakadt, mert nagyon szomoru volt, hogy a többi állat mind elszaladt előle.

És a többi állat, mikor hallotta a nagy elefánt sirását, nagyon megsajnálta a nagy elefántot, mert soha életükben nem hallott még egyikük sem sirni senkit sem. A kénguru, aki nagyon bátor volt, kijelentette végül, hogy odamegy a nagy elefánthoz és megvigasztalja. És a kénguru, bár nagyon bátor és vakmerő volt, nagyon ideges is volt ám; de azért odament a nagy elefánthoz és megveregette a hátát és énekelt neki nyájasan. Csakhogy az éneke sokkal nyájasabb lett volna, ha a kénguru nem lett volna annyira ideges.

És a nagy elefántnak nyomban elállt a sirása. És mikor a többi állat látta, hogy a nagy elefánt egészen kedves és nyugodt volt, mind oda sereglettek hozzá és nemsokára valamennyien összeszoktak és nagyon megszerették a nagy elefántot.

És a nagy elefánt csakhamar jól ismerte a többieket és a keresztnevükön szólitgatta őket és megveregette a hátukat és énekelt nekik, épp ugy, mint a többiek.

És a sündisznó hátát jobban szerette simogatni, mint a többiekét, mert a sündisznó háta puha pihés volt. De a sündisznó sehogy se szerette a dolgot, mert a nagy elefánt lába nagy és esetlen volt és nagyon keményen szokta simogatni a sündisznót, aki remegett magában, mert a nagy elefánt simogatása nagyon fájt neki.

Igy aztán a sündisznó nem fordult hátra többé és nem mosolygott és nem köszönte meg a nagy elefántnak, hogy megsimogatta, hanem valahányszor meglátta közeledni a nagy elefántot, nagyon rosszkedvü lett és elbujt a hosszu, hullámzó füben. De a nagy elefánt mindig ráakadt a sündisznóra, leült melléje, megsimogatta a hátát és kis nótákat énekelgetett neki hosszu, göndörödő ormányán keresztül. És a sündisznó egyre haragosabb lett; de a nagy elefánt ugy tett, mintha semmit sem venne észre és csak tovább simogatta a sündisznót, ugy, mint azelőtt.

És egyszer reggel nagyon korán felkelt a sündisznó, sokkal korábban, mint a nagy elefánt és gondolkozott és azon törte a fejét, hogyan szoktassa le a nagy elefántot arról, hogy nagy és esetlen lábával simogassa őt.

Gondolkozva ide-oda sétált a sündisznó a hosszu, hullámzó füben. És egyszerre csak elhatározta, hogy elmegy a varázslóhoz és a varázslótól kér tanácsot.

És a varázsló nagyon okos varázsló volt és egy darázsfészekben élt és nagyon szerette, ha a darazsak jóerősen megszurkálták.

Fölkerekedett hát a sündisznó és nagyot kiáltott és megmondta a varázslónak, hogy beszélni szeretne vele. És jó ideig várakoznia kellett a darazsak miatt. És a varázsló végül kimászott a darázsfészekből és megdörzsölte a szemét, mert csak az imént ébredt föl és még nagyon álmos volt.

A sündisznó pedig elmondta neki a mondókáját a nagy elefánt nagy és esetlen lábairól. És a varázsló levette hosszu hálósipkáját és mélyen elgondolkozva megvakarta a fejét. És nagyon, de nagyon álmos volt.

Majd nemsokára igy szólt:

– Rendben van, sündisznó ur; ha megvár itt, hozok majd magának olyan bűvös szert, hogy örökre lerázza a hátáról azt a nagy és esetlen elefántot.

És a varázsló nagyot ásitott és visszament a darázsfészekbe és bemászott és keresett valamit a ládában, ahol a bűvös szereit tartotta. És nagyon, de nagyon álmos volt.

És nemsokára megint kimászott a darázsfészekből és ott termett, megint a sündisznó előtt, és átadott neki egy kis palackot, amelyben valami sárgaszinü bűvös folyadék volt és nagyot ásitott és igy szólt:

– Légy rajta, hogy a nagy és esetlen lábu nagy elefánt igya meg ezt a bűvös folyadékot, mert akkor mindörökre leráztad a hátadról.

De a sündisznó félt egy kicsit és az, amit a varázsló mondott neki arról, hogy mindörökre lerázza majd a hátáról a nagy elefántot, még jobban megijesztette.

És ránézett a sárga bűvös folyadékra a palackban és igy szólt:

– Óh, varázsló ur, én nem akarom ám megölni a nagy elefántot, ha oly nagy és esetlen is, hogy fáj, amikor megsimogatja a hátamat.

A varázsló erre szájához emelte a kezét és akarva, nem akarva nagyot ásitott, mert nagyon, de nagyon álmos volt és igy felelt:

– A bűvös sárga folyadék nem fogja megölni az esetlen nagy elefántot, hanem meg fogja szalasztani; szaladni fog tőle tizenkét álló óráig és ugy el fog fáradni, hogy nem jön vissza többé. Látja, sündisznó ur, igy fogja lerázni a hátáról ezt a nagy és esetlen elefántot mindörökre.

A sündisznó erre jókedvüen visszatért és belekeverte a sárga bűvös folyadékot a nagy elefánt levesébe, és a nagy elefánt nyugodtan megette a levesét, mert nagyon éhes volt.

És a nagy elefánt erre leült megint a sündisznó mellé és nyájasan mosolygott és megsimogatta a hátát nagy és esetlen lábával, szakasztott ugy, mint azelőtt szokta tenni.

És a sündisznó nagyon izgatott volt, és alig győzte már várni, hogy a nagy elefánt futásnak eredjen.

A nagy elefánt pedig nemsokára furcsa képet vágott és elkezdett lágyan énekelni hosszu és kunkorodó ormányán.

És a sündisznó szerette volna tudni, mikor ered már futásnak a nagy elefánt. De a nagy elefánt csak tovább énekelt hosszu és kunkorodó ormányán és egyre hangosabban és hangosabban énekelt, mig végül a többi állat nagy haragra lobbant és befogta a fülét, hogy ne hallja a nagy elefánt énekét.

És a sündisznó nem tudta, mi lesz, csak azt sejtette, hogy valami baj történt a bűvös sárga folyadékkal, amelyet az nap reggel kapott a varázslótól.

De a nagy elefánt még folyton énekelt és énekelt tizenkét álló óráig és nem hallgatott el egy szempillantásra sem.

És mindez azért volt igy, mert a varázsló az énekre izgató bűvös folyadékból adott a sündisznónak a futásra izgató bűvös folyadék helyett, és a sündisznó az énekre izgató bűvös folyadékot tette bele a nagy elefánt levesébe!

És a nagy elefánt, miután tizenkét álló óráig énekelt, végül elhallgatott és a többi állat levette a kezét a füléről és ugy örült, hogy majd kibujt a bőréből.

De a sündisznónak nem volt semmi haszna a sárga bűvös folyadékból, mert a nagy elefánt továbbra is simogatta a hátát nagy és esetlen lábaival, és a sündisznó nagyon remegett magában, mert a nagy elefánt simogatása nagyon fájt neki.

Másnap reggel megint nagyon korán reggel fölkelt a sündisznó; meglátogatta a varázslót és elmondta neki, hogy a nagy elefánt mennyit énekelt, ellenben eszeágában sem volt neki elszaladni. A varázsló aznap reggel nem volt olyan álmos, mert előtte való este véletlenül nagyon korán lefeküdt; igy hát figyelmesen végighallgatta a sündisznót.

Azután kijelentette, hogy nagyon sajnálja, ami történt, mert valószinüleg összecserélte a bűvös folyadékokat. Azután megigérte, hogy kigondol majd valami mást a varázsital helyett, mert ujra tévedhetne és ujra rossz folyadékot adhatna a sündisznónak.

Visszament hát a darázsfészekbe és gondolkozott.

Nemsokára, miután egy ideig alaposan törte a fejét, visszatért a sündisznóhoz és a kezében óvatosan egy nagy batyura való szép tüskés holmit hozott magával. Mintha egy csomó tüskés tollszár lett volna.

És a varázsló nagyon örült és nagyon büszke volt és mosolygott magában azon, hogy ő milyen okos és igy szólt:

– Nos, sündisznó ur, engedje meg, hogy ezeket a szépséges tüskéket rárakhassam a maga puha pihés hátára. Igy aztán, ha a nagy elefánt megint eljön és megsimogatja a hátát nagy és esetlen lábaival, a tüskék szurni fogják és megijed. És a szépséges tüskék ugy össze-vissza fogják szurkálni, hogy soha többé nem lesz kedve megsimogatni a maga hátát.

És a sündisznó összecsapta örömében a kezét és nyugodtan állt a helyén, mialatt a varázsló beleszurdalta a szépséges tüskéket a hátába, ugy hogy csupa tüske lett a háta. Azután megköszönte a varázslónak a szivességét.

A varázsló pedig nevetett és azt mondta, nagyon örül, hogy szolgálatára lehetett a sündisznónak, és kijelentette, hogy a szépséges tüskék többet érnek mindenféle varázsitalnál. Azután ujra sajnálatát fejezte ki, hogy előtte való nap tévedésből rossz varázsfolyadékot adott neki.

És a sündisznó kijelentette, hogy nem baj, mivelhogy most annál alaposabban segitett rajta. Azután kezet szoritottak és elbucsuztak egymástól.

És a sündisznó visszament a többi állathoz. És a nagy elefánt rögtön odasietett hozzá és meg akarta simogatni a hátát, de a tüskék alaposan megszurkálták a nagy elefánt nagy és esetlen lábait.

És a nagy elefánt keserveset kiáltott és naphosszat rázogatta a lábait.

És soha többé nem próbálta a sündisznót megsimogatni.

És azóta valamennyi sündisznónak szép tüskés a háta, és a tüskéi csunyául összeszurkálják a nagy és esetlen elefántot.