Réges-régen, még a szegénység napjaiban, volt egyszer két testvér, aki egyedül maradt a világon. De gyerekek nem lehetnek egyedül a világon, kell, hogy valakihez tartozzanak, így aztán Mattias és Anna Sunnanängből elkerült Myrába a gazdához. A myrai gazda nem azért vette őket magához, mert nekik volt a földkerekségen a legtisztább, legártatlanabb szemük és a legmelegebb kicsi kezük, nem is azért, mert betegre sírták magukat elhalt anyjuk után. Ó, nem. Azért vette őket magához, hogy hasznára legyenek. A gyerekkezek igen jól tudnak dolgozni, csak el kell őket tiltani attól, hogy facsónakot faragjanak, fűzfasípot vágjanak, és homokvárat építsenek az udvar végében. A gyerekkezek megfejhetik a myrai teheneket, kitakaríthatják az ököristállót, csak távol kell őket tartani mindenféle facsónaktól és homokvártól és olyan dolgoktól, amelyekkel szívesen elszöszmötölnének.
– Nekem már soha semmi jó nem jut ki gyerekéletemben – mondta Anna, és sírva fakadt, amint a fejőszéken ült.
– Nem bizony. Itt Myrában minden nap olyan szürke, mint az egér a pajtában – mondotta Mattias.
A szegénység napjaiban kevés volt az ennivaló a házaknál, és a myrai gazdának esze ágába, sem jutott, hogy a gyerekgyomornak több is kellene, mint heringlébe mártott krumpli.
– Az én gyerekéletem úgysem tart már sokáig – mondta Anna. – Krumplival és heringlével nem húzom ki télig.
– De bizony megéred a telet – mondta Mattias. – Télre már iskolába mehetsz, és akkor a napok nem lesznek olyan szürkék, mint az egerek a pajtában.
Amikor eljött a tavasz Myrába, Mattias és Anna nem épített vízimalmot a patakra, és nem vitorlázott facsónakkal a gödör vizében. Fejték a myrai teheneket, takarították az ököristállót, ették a heringlébe mártott krumplit, és nagyon sokat sírtak, amikor senki sem látta őket.
– Bárcsak megérhetném a telet, és iskolába mehetnék – mondta Anna.
Amikor eljött a nyár Myrába, Mattias és Anna nem szedett epret a tisztásokon, nem épített homokvárat az udvar végében. Fejték a myrai teheneket, takarították az ököristállót, ették a heringlébe mártott krumplit, és nagyon sokat sírtak, amikor senki nem látta őket.
– Bárcsak megérhetném a telet, és iskolába mehetnék – mondta Anna.
Amikor eljött az ősz Myrába, Mattias és Anna nem bújócskázott szürkületkor a bokrok között, esténként nem húzódtak a konyhaasztal alá, és nem súgtak egymásnak meséket. Nem ám! Fejték a myrai teheneket, takarították az istállót, ették a heringlébe mártott krumplit, és nagyon sokat sírtak, amikor senki nem látta őket.
– Bárcsak megérném a telet, és iskolába mehetnék – mondta Anna.
A szegénység napjaiban úgy volt, hogy a gyerekek csak télen jártak néhány hétig iskolába. Valahonnan arra vetődött egy vándortanító, berendezkedett a falu egyik házában, és odajöttek hozzá a gyerekek mindenfelől, hogy megtanuljanak olvasni és számolni. A myrai gazda véleménye szerint az iskola a legostobább találmány a világon, és ha tőle függött volna, otthon tartotta volna a gyerekeket. De hát ezt még a myrai gazda sem teheti meg. Eltilthatja a gyerekeket a facsónakoktól, a homokvártól, az epres tisztásoktól, de olyan nincs, hogy eltiltsa őket az iskolától, mert akkor jön a pap, és így szól: “Mattiasnak és Annának iskolába kell járnia!”
És eljött a tél Myrába, lehullott a hó, és a hókupacok majdnem eltakarták a ház ablakát. És bent a sötét pajtában Mattias és Anna táncot járt örömében, és Anna így szólt:
– Hát mégis megértem a telet, és holnap iskolába mehetek!
Mattias meg ezt mondotta:
– Hej, ti pajtabeli egerek, most már vége a myrai szürke napoknak!
Mikor este bementek a konyhába, a myrai gazda így szólt:
– Ha kell, hát legyen az az iskola! De isten irgalmazzon nektek, ha este nem vagytok itthon fejésre!
Reggel Mattias és Anna kézen fogva elbandukolt az iskolába. Hosszú utat kellett megtenniük, a szegénység napjaiban senki nem törődött azzal, hosszú-e az út az iskolába vagy rövid. Hideg szél fújt, a két gyerek átfagyott, lábukon megrepedt a köröm, orruk hegye kivörösödött.
– Jó vörös az orrod, Mattias – mondta Anna. – De szerencse, különben szürke volnál, mint az egerek a pajtában.
Bizony, szürkék voltak mindketten, Mattias is, Anna is, szegényszürke az arcuk, szegényszürke a ruhájuk, szürke volt a kendő, amelyet Anna a vállára terített, és szürke volt a régi bekecs is, amelyet Mattias a myrai gazdától örökölt. De most az iskolába mentek, és ott bizonyára semmi sem lesz szürke – gondolta Anna -, az iskolában bizonyára minden a legboldogabban vörös. Ezért az sem volt baj, hogy a favágók ösvényén mentek az erdőn keresztül, mint két kicsi szürke egér, és oly nyomorultul fáztak a kemény téli hidegben.
Végül aztán nem is volt olyan jó dolog iskolába járni, mint ahogy elképzelték. Az még jó volt, hogy a többi falusi gyerekkel körbeülték a nyitott kályhát, és böngésztek a betűk között, de a tanító már a második napon pálcával rávert Mattias kezére, mert nem ült csendben. És amikor elérkezett a tarisznyabontás ideje, Mattias és Anna szégyenkezett, ők csak néhány hideg krumplit hoztak, a többi gyerek vajas kenyeret evett hússal és sajttal, Joel meg, a kereskedő fia, egész lakomát, a végén fánkkal. Mattias és Anna úgy bámulta a fánkokat, hogy majd kifordult a szemük, és Joel rájuk szólt: “Koldusfajzat, még soha nem láttatok ételt?” – akkor a két gyerek igen elszégyellte magát, felsóhajtott, és nem válaszolt.
Nem, a szürkeség nem tűnt el, pedig mennyire remélték. De azért rendületlenül elbandukoltak az iskolába mindennap, bár a hó magasan állott az úton, és ők koldusfajzat voltak vajas kenyér és fánk nélkül.
A myrai gazda mindennap elmondotta:
– Isten irgalmazzon nektek, ha nem vagytok itthon fejésre!
Nem is mert Mattias és Anna elkésni a fejésről! Rohantak az erdőn keresztül, mint két kis szürke egér a lyukba, úgy féltek, hogy egyszer elkésnek.
Egy napon azonban Anna megállt az út közepén, és megszorította Mattias karját.
– Mattias – mondotta -, az iskola sem segít. Nincs semmi jó az én gyerekéletemben, és azt kívánom, hogy ne érjem meg a tavaszt.
Éppen, mikor ezt mondta, akkor látták meg a vörös madarat. Ott ült a földön, olyan vörös volt a fehér hóban, olyan, de olyan lángoló vörös a fehérben. És olyan csengően szólt, hogy a fenyőkről ezer szikrában szállt szét a hó a csendben, némán lehullva a földre.
Anna a madár felé nyújtotta kezét, és sírva fakadt.
– Vörös – mondotta -, ó, vörös!
Mattias is sírt, és így szólt:
– Még azt sem tudja, hogy szürke egérkék is vannak a világon.
Akkor a madár megbillentette szárnyát és felrepült. Anna megszorította Mattias karját, és ezt mondta:
– Ha ez a madár elszáll tőlem, lefekszem a hóba és meghalok.
Mattias kézen fogta Annát, és a madár után szaladtak, amely tűzvörös fáklyaként szállt a fenyők között. Amerre elszállt, hócsillagocskák hulltak a földre, s mintha csengettyű szólt volna suhanásától. A madár befelé ívelt az erdőbe, mind messzebb az úttól, amelyen a gyerekek jöttek, ide-oda röppent. Anna és Mattias rohant utána a vastag hóban, ágak csaptak arcukba, megcsúsztak a köveken, amelyek megbújtak a hó alatt. De szemük fénylett az izgalomtól, miközben a madarat követték. S az egyszerre csak eltűnt.
– Ha nem találom meg a madarat, lefekszem a hóba és meghalok – mondta Anna.
Mattias vigasztalgatta, megpaskolta az arcát, és így szólt:
– Hallom, hogy a madár ott énekel a hegy mögött.
– De hogy jutunk a hegy mögé? – kérdezte Anna.
– Ezen a sötét szakadékon keresztül – mondta Mattias. Kézen fogta Annát, és maga után húzta a szakadékon keresztül. A szakadék mélyén fénylő vörös toll feküdt a havon, erről tudták, hogy jó úton járnak. A szakadék egyre szűkebb lett, a végén már olyan szoros volt, hogy csak egy kis gyerektest tudott átférni rajta.
– Keskeny az út – mondta Mattias -, de mi még keskenyebbek vagyunk.
– Igen, a myrai gazda gondoskodott arról, hogy az én szegény gyerektestem olyan kicsi legyen, amilyen csak lehet – mondotta Anna.
És elértek a hegy mögé.
– Most itt vagyunk a hegy mögött – szólt Anna. – De hol van az én vörös madaram?
Mattias csendben állott a téli erdőben és hallgatózott.
– A fal mögött – mondotta -, ott énekel a fal mögött.
Magas fal emelkedett előttük, a falban kapu. Éppen csak be volt támasztva, mintha most ment volna be valaki, és elfelejtette becsukni maga mögött. A hó magasan állott a földön, hideg és zord volt a téli nap, de a fal tetején eperfa terjesztette ki virágzó fehér ágait.
– Otthon Sunnanängben is volt eperfánk – mondta Anna -, de még az sem virágzott télen.
Mattias kézen fogta Annát, és bementek a kapun.
És akkor meglátták a vörös madarat, arra esett első pillantásuk. Egy nyírfán ült, a nyírfa levelei zölden kunkorodtak – tavasz volt. Egyszerre muzsikába kezdett felettük a tavasz minden kedvessége, ezer kis madártest dalolt, ujjongott a fákon, a tavasz minden patakja ott csörgedezett, a tavasz minden virága kivirult, és gyerekek játszottak a réten, amely zöld volt, mint a paradicsomi mezők. Igen, sok gyerek játszott a réten, facsónakot faragtak, úsztatták a patakban és a tavakon. Fűzfasípot vágtak, nótáztak, mint tavasszal a fülemülék. Piros és kék és fehér volt a ruhájuk, és ragyogtak, mint a tavaszi virágok a zöld fűben.
– Ezek se tudják, hogy szürke egerek is vannak a világon – mondta Anna szomorúan. De abban a pillanatban észrevette, hogy Mattias ruhája is piros, az övé is, és hogy már nem voltak olyanok, mint a szürke egerek a pajtában.
– Ez a legnagyobb csoda, amely gyermekéletemben velem történt – mondotta Anna. – Milyen helyre kerültem?
– Sunnanängbe jöttél – mondták a gyerekek, aki mellettük játszottak a patakban.
– Sunnanäng? Hiszen mi ott laktunk, mielőtt megkezdtük az egéréletet Myrában – mondta Mattias. – De ott minden más volt.
A gyerekek felnevettek.
– Akkor ez egy másik Sunnanäng – mondták.
És hagyták, hogy Mattias és Anna ott legyen, és velük játsszék. Mattias facsónakot faragott, Anna rátette vitorlának a vörös tollat, amelyet a madár elhullatott, a csónakot levitték a patakhoz, útnak indították vörös vitorlájával, és ez volt a legvidámabb valamennyi facsónak között. Vízimalmot is építettek, körbe forgott a napfényben, mezítláb bementek a patakba, és lágy homokot éreztek a lábuk alatt.
– Gyereklábam szereti a lágy homokot és a selyem füvet – mondta Anna.
Egyszer csak hallják, hogy megszólal egy hang:
– Gyertek ide, gyermekeim!
Mattias és Anna ott maradt a vízimalomnál.
– Ki hív? – kérdezte Anna.
– Anyánk – mondták a gyerekek -, azt akarja, hogy menjünk hozzá.
– Minket biztosan nem hív – mondotta Mattias.
– De igen – felelték a gyerekek -, azt akarja, hogy minden gyerek jöjjön.
– Hisz nekünk nem anyánk – mondta Anna.
– De igen – mondották a gyerekek -, ő minden gyerek anyja.
Akkor a többi gyerekkel együtt Mattias és Anna is odament a réten keresztül egy kis kunyhóhoz, és ott volt az Anya. Látszott, hogy ő az: a szeme, a keze az édesanyáé volt, a szeme és a keze elég volt minden gyerek számára, aki körülötte tolongott. Fánkot vert nekik, és kenyeret sütött, vajat köpült, sajtot készített, a gyerekek mindenből annyit ehettek, amennyit csak bírtak, és miközben ettek, leültek a fűbe.
– Ilyen finomat még nem ettem gyerekéletemben – mondta Anna.
De Mattias egyszerre elsápadt, és így szólt:
– Isten irgalmazzon nekünk, ha nem vagyunk otthon fejésre.
Hirtelen sietős lett nekik, eszükbe jutott, hogy nagyon sokáig elmaradtak. Megköszönték, hogy enni kaptak, az Anya megsimogatta arcukat, és ezt mondta: – Gyertek hamarosan vissza!
– Gyertek hamarosan vissza! – mondták a gyerekek is. Kikísérték Mattiast és Annát a falhoz, a kapuig. A kapu most is félig nyitva volt, láthatták kint a hókupacokat.
– Miért nem csukjátok be a kaput? – kérdezte Anna. – Befújhat a hó.
– Ha becsukjuk, soha többé nem nyithatjuk ki – mondták a gyerekek.
– Soha többé? – kérdezte Mattias.
– Soha, soha többé – mondták a gyerekek.
A vörös madár még mindig a nyírfán ült, amelynek olyan kis zöld, kacskaringós levelei voltak, és olyan jó illatot árasztottak, mint a nyírfalomb tavasszal. De kint a kapu előtt magasan állt a hó, és az erdő zord, hideg volt a téli alkonyatban. Mattias kézen fogta Annát, és kiszaladtak a kapun. Nyomban beborította őket a hideg, éhesek lettek, mintha soha nem ettek volna fánkot, és soha nem kaptak volna kenyeret.
A vörös madár előttük repült, mutatta az utat, de a szomorú téli alkonyatban már nem fénylett oly vörösen. A gyerekek ruhája sem volt már piros, szürke volt a kendő is, amelyet Anna a vállára terített, és szürke volt a régi bekecs, amelyet Mattias a myrai gazdától örökölt.
Végre hazaértek. Siettek, hogy megfejjék a myrai teheneket, és kitakarítsák az ököristállót. És amikor este bementek a konyhába, a myrai gazda így szólt:
– Szerencse, hogy ez az iskola sem tart örökké.
De Mattias és Anna beült a sötét konyha sarkába, és sokáig beszélgettek még Sunnanängről.
És tovább folyt szürke egéréletük a myrai gazda pajtájában. De mindennap elmentek az iskolába, és mindennap ott ült a vörös madár a hóban a favágók ösvényén, és elvezette őket Sunnanängbe. Ott aztán vitorláztak facsónakjukkal, fűzfasípot vágtak, homokvárat építettek az udvar végében, és Anya mindennap annyit adott nekik enni, amennyi csak beléjük fért.
– Ha nem volna Sunnanäng, nem sokat adnék gyerekéletemért – mondta Anna.
De este, mikor bementek a konyhába, a myrai paraszt ezt mondotta:
– Szerencse, hogy ez az iskola sem tart örökké. Akkor aztán itthon maradtok.
Mattias és Anna egymásra nézett. Elsápadtak.
Aztán elérkezett az utolsó nap. Az utolsó az iskolában, az utolsó Sunnanängben.
– Isten irgalmazzon nektek, ha nem vagytok itthon fejésre – mondotta a myrai gazda utolsó nap, mint más napokon is.
A kályha körül ültek az iskolában, és utoljára böngésztek a betűk között. Utoljára ették hideg krumplijukat, és elmosolyodtak, amikor Joel rájuk szólt:
– Koldusfajzat, hát azelőtt soha nem láttatok ennivalót?
De ők csak nevettek, mert Sunnanängre gondoltak, és arra, hogy nemsokára enni kapnak ott.
És utoljára rohantak végig a favágók ösvényén, mint két kicsi szürke egér. A tél leghidegebb napja volt, fehér füst szállt szájukból, amikor lélegzetet vettek, körmük megfeketedett kezükön-lábukon. Anna olyan szorosra húzta a kendőt a nyakán, amennyire csak tudta, és így szólt:
– Fázom és éhes vagyok, soha nem éreztem magam ilyen rosszul gyermekéletemben.
Kemény hideg volt, nagyon vágyódtak már a vörös madár után, hogy elvezesse őket Sunnanängbe. És a madár ott ült megint, és olyan, de olyan lángoló volt a fehér hóban! Anna felnevetett örömében, amikor meglátta.
– Hát mégiscsak eljutok utoljára az én Sunnanängembe!
– Igen, de azután minden nap olyan szürke lesz, mint az egerek a pajtában – mondta Mattias.
A rövid téli nappal már vége felé járt, lehullt az alkony, nemsokára itt az éjszaka. De a madár úgy szállt, mint vérvörös fáklya a fenyők között, és énekelt, miközben szállt, úgyhogy ezer hócsillag hullott a földre a hideg és a csend erdejében. Csak a madár szava hallatszott: oly jeges hideg volt, hogy az erdő elhallgatott, a vörösfenyők zúgó dalát megdermesztette a fagy.
Ide-oda röpködött a madár, Mattias és Anna rohant utána a hóban, oly hosszú volt az út Sunnanängbe.
– Itt biztosan véget ér gyermekéletem – mondotta Anna. – Megöl a fagy, mielőtt elérek Sunnanängbe.
De a madár csak repült előttük, és végre elértek a kapuhoz, amelyet oly jól ismertek. Magasan állt előttük a hó, de az eperfa a fal tetején kiterjesztette virágzó fehér ágait, és a kapu félig nyitva állt.
– Soha nem vágyakoztam még így gyermekéletemben – mondotta Anna.
– De most már itt vagy – mondta Mattias -, most már nem kell vágyakoznod.
– Nem, többé már nem kell – mondotta Anna.
És Mattias kézen fogta Annát, bevezette az ajtón. Az örök tavasz Sunnanängébe, ahol a fiatal nyírfa illatozott, ahol ezer kis madár énekelt, és ujjongott a fákon, ahol gyerekek vitorláztak facsónakjaikkal a tavaszi patakokban és tavakon, és ahol az Anya kiállt a rétre, és hívta őket: “Gyertek hozzám, gyermekeim!”
Mögöttük ott volt a hideg, zord erdő, és várt rájuk a téli éjszaka. Anna visszanézett a kapuból, ki a sötétbe, a fagyba és megremegett.
– Miért nem csukjátok be a kaput? – kérdezte.
– Ó, kicsi Anna – mondotta Mattias -, ha becsukjuk a kaput, soha nem nyithatjuk ki többé. Nem emlékszel?
– De igen, emlékszem – mondta Anna -, soha, soha többé.
Akkor egymásra néztek, Mattias és Anna. Sokáig néztek egymásra és elmosolyodtak. Aztán egész csendben, halkan, becsukták a kaput.