Nem tarthatott sokáig a nemzet öröme. Amit a király megadott, azt irígyelte tőlünk a bécsi udvarnak egy pártja. A Metternich után következő miniszter sajnálta, hogy ura fölszabadította Magyarországot.

A megadott jogok nyirbálását tűzte ki feladatául és titkon szította a magyarországi horvátok, szerbek elégületlenségét, kik külön akartak válni a magyar királyságtól.

Kevesen látták ezt a titkos munkát, de nyilvánvalóvá lett mindenki előtt, midőn Jellasics, horvát bán, betört a föllázadt horvátokkal Magyarországba, a szerbek a déli vidékeken neki támadtak a magyar lakosoknak, az északon lakó tótok tömegesen tódultak Hurbán nevű kolomposuk köré és a kis Erdélyben veszedelmes izgatók fölbujtogatták az oláhokat.

A császári sereg, melynek kötelessége lett volna védeni a veszélyben forgó hazát, aminthogy Mária Terézia alatt a királyi trónt megvédte a magyar nemzet és Ferenc alatt meghozott minden áldozatot Napoleon ellen; a császári sereg csúfosan magára hagyta a nemzetet, mert nem küldött senkit a magyar nemzet védelmére.

Ha megfeledkeztek a nemzetről, gondoskodnia kellett a nemzetnek magáról; kötelessége volt védeni alkotmányát és országának területi épségét.

Azt hitték, akik nemzetünket e válságos helyzetben hűtlenül magára hagyták, hogy a fölingerelt nemzetiségek tehetetlenné teszik a magyart, megfosztják hatalmától, s akkor az a régi terv, hogy valahára beleolvasszák az osztrák császárságba, könnyű szerrel sikerülni fog.

Nem ismerték a szabadság által ismét egyetértővé, a hazáért és alkotmányért élet-halálra készszé vált nemzetet.

Nem volt katonája a nemzetnek, nem volt pénze – és minden oldalról ellensége támadt azokban, kiknek szabadságáról és felszabadulásáról ép úgy gondoskodott, mint a magáéról.

De volt e nehéz időben Kossuth Lajosa.

Ő felszólalt az országgyűlésen. Olyan szívet remegtető, vért felforraló hangon beszélt a hazát fenyegető veszélyről, hogy nem volt hazafi, kinek a haza iránt való szeretet egész lelkét el ne töltötte volna. Mint hajdanában a véres kardnak körülhordozása, olyan hatása volt Kossuth szónoklatának. Kétszázezer katonát kért és 42 millió forintot.

És a követek közül felállott halvány arccal, csillogó szemekkel az öreg Nyáry Pál és csak ezt tudta mondani ég felé emelve kezét:

– Megadjuk!

Fölállott utána mindenki és az ünnepélyes csendet ez a kiáltás törte meg:

– Megadjuk! Megadjuk! Megadjuk!

Milliók, meg milliók akarata szólott a képviselők ajkán. Talpon volt a nemzet. Harci, bátorító költeményekkel lelkesítették nemzetünket a költők. Petőfi, mint a harc istenének fölavatott dalnoka, megzendítette lantjának zúgó, zsibongó húrjait és mint a vészmadárnak sikongása, úgy reszketett végig a levegőn a csatadal. Mámoros lett a magyar nemzet szíve, minden csöpp vér, mintha lángolt volna, úgy izgatott. Mindent elfojtott a hazának segítségért esdeklő szava, a hazafiak szívében.

Az anya nem sírt, mikor gyermekei egyenkint elhagyták, hogy fölcsapjanak honvédnek; az öreg apa reszketett boldogságában, hogy maga helyett fiait küldheti és meglepte szomorúság, amiérthogy ő nem mehet; büszke volt a menyasszony, hogy vőlegénye nem rejtezkedik gyáván az otthonmaradók között. Ekéjét ott hagyta a földmívelő, nyáját a pásztor, mert mindenki előtt egyformán drága volt a közös, szent haza.

Lelkes idők, büszke nemzet! Ha most a béke áldásaiban reátok visszagondol az utónemzedék, hogy szeretne sírni boldogságában, hogy irígyli a ti lelkesedéseteket.

Ti szabadság vértanui, megmentettétek annak a nemzetnek becsületét, mely IV. Bélát cserben hagyta, II. Lajost nem követé Mohács mezejére!

Készen állott a sereg, összegyűlt a tömérdek pénz. Honnan gyűlt, ki adta? Ne kérdezzétek! Hol egy nemzet a hazáért mindenét feláldozza, ott nincs áldozatról szó.

Nemcsak Kossuth Lajos sereget támasztó szava, hanem a nemzetnek hazaszeretete, a századok csapásaival küzdő szabadságszeretet volt itt az a csodálatos erő, mely örök időkre szóló tetteket mívelt.

Jellasicsot kiűzik, a szerbeket legyőzik, a tótok gyülevész tömegét szétszórják. Mindez nehány hónapnak a munkája.

A nemzet megvédte jogát a maga erejéből és ime ekkor Bécsben V. Ferdinánd leköszön a trónról unokaöccse I. Ferenc József javára, a nemzet tudta és belegyezése nélkül és a császári sereg hazánk ellen fordul; nem segíteni akar a jogos küzdelemben diadalmas nemzetnek, hanem a jogtalan lázadók pártját fogja.

Miért? Hogy a fegyver hatalmával hajtsa igába és szemébe mondhassa:

– Adtam neked alkotmányt, nemzet, nem tudtad megbecsülni; adtam neked szabadságot, nemzet, s te ezt a szabadságot ellenem használtad fel!

Négy oldalról hatolt be a császári sereg Windischgraecz herceg fővezérlete alatt. Mielőtt a küzdelem megkezdődött volna, Batthyány Lajos gróf és Deák Ferenc mint a békésebb szándékú magyarok küldöttei megjelentek Windischgraecz táborában. Föl akarták világosítani, hogy a magyar nemzet csak a megtámadt jogait védi, hű a királyhoz, ha esküvel fogadja, hogy tiszteli az alkotmányt és őre lesz a törvényeknek.

A gőgös császári vezér nem is fogadta a nemzet követeit, ő „nem akar árulókkal egyezkedni” – ezt izente az elutasított követeknek.

Egyik megalázás a másik után.

Harc kellett, hát legyen harc.

Nem merült még ki a nemzet. Honvédeink homlokát harci babér ékesítette, tábornokaink fölvették a küzdelmet és a magyar szabadságharc folyt tovább.

A magyar hadak fővezére Görgei Arthur lett, tábornokai a nagyobb hadtesteknek egytől-egyig vakmerő bátorságú hősök: Damjanics János, Klapka György, Bem József, Dembinszki, Guyon, Kiss Ernő, Nagy Sándor és még számosan.

A lángeszű Görgei egymás után verte le a császáriakat, Bem megtisztította Erdélyt, kiűzte a segítségül jött orosz sereget, Damjanics Szolnok tájékán és a déli vidéken aratta diadalait. Kiss Ernő óriási vagyonát arra fordította, hogy egy maga szervezett sereget és avval a szerbek réme lett, Klapka párját ritkító hadvezéri tehetségével szolgálta a nemzet ügyét. És a katonák?

Nem zsoldért harcoló lelketlen gépek, hanem a hazáért életöket bármikor feláldozó hősök voltak.

Nem hosszas gyakorlat avatta fel, hanem lángoló hazaszeretet. Éhséget és szomjuságot tűrtek, csikorgó hidegben félrongyosan, ha kellett mezitláb is követték vezéreiket.

Mindenik megérdemelné, hogy nevét a történelem megőrizze az utódoknak.

Csodálatos volt ezeknek a honvédeknek bátorsága. Megvalósították a lehetetlent is. Szuronyt szegezve rohantak az ágyúk torkának s hegy tetejéről is leszorították az ellenséget.

A Veressipkások zászlóaljai méltó utódai valának a legyőzhetetlen fekete seregnek, századok multán is élő bizonyságai annak, hogy a magyar nemzet vitézség dolgában méltó maradt régi híréhez.

Kossuthot a legnagyobb veszély napjaiban megválasztották az ország kormányzójává és 1849 április 11-én kimondták a debreceni országgyűlésen, hogy Magyarország elszakad a Habsburgháztól.

Erre a nevezetes elhatározásra az előbb fölingerelt és cserbenhagyott, majd fegyverrel megtámadott nemzetet a lázas időnek szokatlan izgatottsága késztette.

Szolnok, Nagy-Sarló, Isaszeg, Branyiczko, Szeben, Piski mind tanuságot tehetnek arról, hogy a szabadságát védő nemzet miképpen diadalmaskodott a jobban fölszerelt, nagyobb számú császári sereg felett.

Kiszorították a hazából s már elfogta édes öröm a hazafiak szívét, hogy most már övék a győzelem, a kimerítő harcot fölváltja béke.

Ekkor az osztrák császár segítségül hívta az orosz cárt. Az orosz bejött 200-ezernyi haddal, százezernél több császári volt még s e roppant erő zúdult a kifáradt, elcsigázott magyar hadseregre.

Mit tehetett a nemzet szemben ez óriási haddal?

Kossuth lemondott a kormányzóságról, reáruházta Görgeire, a főhadvezérre, a teljes hatalmat. Tegye, amit jónak lát.

És Görgei számot vetve a kétségbeejtő helyzettel, hogy a hiábavaló vérontásnak elejét vegye, 1849. aug. 13-ikán lerakta a fegyvert Rüdiger orosz tábornok előtt Világoson.

Az orosz sereg hazavonult s a legyőzött nemzet sorsát kezébe tette le az osztrák császárnak.

A fővezérnek kegyelmet eszközölt ki az orosz, de a többi tábornokokra irtózatos sors várt.

Bem, Gujon Törökországba menekültek, Kossuth is elhagyta hazáját, hogy külföldi hatalmaktól kérjen segítséget, menekült mindenki, aki szerét tehette. Csak Komárom vára tartotta magát erősen. Klapka György volt a vár parancsnoka és 30 ezer vitéz őrizte ezt az erős várat.

Hiába szólították fel, hogy adja át a várat, hiszen úgy is hiába védi, hiába adták tudtára, hogy Görgei Világosnál lerakta a fegyvert, hogy 13 magyar tábornokot a császári had fővezére elfogatott: Klapka György még reménykedett.

És mégis engednie kellett a kényszerűségnek, hogy visszavívja mindazt, ami elveszett: álomnak is vakmerő lett volna.

Megadta magát, de a föltételeket ő szabta meg. Szabad elvonulást kért. Maga és tisztjei fegyveresen, a közvitézek fegyvertelenül hagyták oda Komárom várát.

Ez volt a magyar szabadságharcnak utolsó jelenete. Arra, ami ezután következett elborzad a szív, föllázad az emberi érzés.

Nincsenek a magyar nemzet történetének sötétebb és dicsőségesebb lapjai, mint ezek voltak.

Ami magasztos és lélekemelő, ami fájdalmas és kétségbeejtő; ami reményre jogosít és reménytől megfoszt: mind benne van. Fölemelkedik a nemzet a dicsőség legmagasabb fokára, lesülyed a legnagyobb megalázásba; dicsfény övezi fejét és bakó bárdja, hóhér kötele, puska gyilkos csöve, börtön fojtó levegője lesz a végzete.

Mikor ezeket a lapokat olvassa a magyar, fohászkodjék föl szent áhítattal a gondviselő istenhez; nemzetének minden bűnét lemosta a hazaszeretet életvize. Amely nemzet oly sok századon át kincseül őrizte a szabadságot és annyiszor kockára tette azért életét: ne féljen a végső itélettől!