– Múltkor ott hagytuk abba – kezdte legközelebb Rémusz bácsi -, hogy a Nyúl teljesen meggyógyult. Tulajdonképpen nem is volt igazán beteg. Egy kicsit több káposztát evett a kelleténél, és az megfeküdte a gyomrát: ennyi volt az egész. Egyszóval makkegészséges volt, úgyhogy elfogadhatta a meghívást a szarvas állatok gyűlésére.
– Milyen állatok azok a szarvas állatok? – tudakolta a Kisfiú.
– Hát mindenféle – felelte az öreg. – Van ilyen is, olyan is, csak abban egyformák, hogy mindegyiknek szarv van a fején.
– Például Mezei Benjámin bácsi, a kos – mondta a Kisfiú.
– Az is – bólintott az öreg néger. – Meg a Tehén is, a Bika is, a Kecske is, a Bivaly is, az Őz is, a Szarvas is, a Bölény is, a Zerge is.
– És a csiga – tette hozzá a Kisfiú.
– A csiga?
– A csiga. Mert annak is van szarva.
– Az másféle szarv – felelte Rémusz bácsi. – A csigának puha szarva van, és nincs lába. Mit keresne a csiga a kemény szarvú, négylábú állatok gyülekezetében?
– És mit keresett ott a Nyúl? – vitatkozott a Kisfiú. – Annak semmilyen szarva sincs!
– A Nyulat azért hívták meg a szarvas állatok – mondta Rémusz bácsi -, mert tudták, milyen okos, furfangos eszű állat. Nagyon bíztak benne. Tanácsot akartak kérni tőle egy-egy nehezebb kérdésben.
A szarvas állatok általában békés természetű növényevők, és sokat szenvedtek az éles fogú, éles karmú húsevőktől: a Rókától, a Farkastól, a Vadmacskától, a Hiúztól meg a többitől. Elhatározták, hogy az erdő közepén, egy alkalmas helyen összegyűlnek, és megbeszélik, hogyan védekezhetnének a ragadozók ellen.
Meghívták valamennyi szarvas állatot, és ezeken kívül, tanácsadónak, még a Nyulat is.
Hírét vette a nagy tanácskozásnak a Farkas is. Igen érdekelte a dolog, hiszen egyike volt azoknak, akik ellen a szarvas állatok szövetkezni szándékoztak. Igen ám, de hogyan jusson el a találkozó helyére? Az úton mindenfelé őrök állnak, és elkergetik azokat, akik nem hivatalosak a tanácskozásra.
Sokáig törte a fejét, hogy mit tegyen. Aztán pompás ötlete támadt: valami szarvfélét rak a fejére, kijátssza az őröket (akiknek aligha van idejük apróra, egyenként megvizsgálni mindenkit, aki a gyűlésre igyekszik), s azután szerényen meghúzódva, meglapulva valahol az utolsó sorban, kikémleli, hogy mit terveznek a ragadozók ellen a fűevő állatok.
Amit kigondolt, végre is hajtotta. Vágott az erdőn két görbe ágat, az egyiket a jobb füle mögé kötözte a másikat a bal füle mögé, és elindult a szarvas állatok gyülekezőhelyére. Nem kellett sokat keresgélnie az utat, csak éppen követnie kellett az őzek, szarvasok patája nyomát.
Egyszerre csak elébe toppant az egyik őr: Bika bátya.
– Hová, hová? – tudakolta az őr.
– A szarvas állatok gyűlésére – felelte a Farkas.
Bika bátya végigmérte tetőtől talpig.
– Ki vagy, mi vagy? – kérdezte. – Nem emlékszem, hogy valaha is láttalak volna.
– Nem is láthattál, mert eddig igen csendesen, elvonultan éltem, nem jártam társaságba. Én vagyok a Törpeszarvas.
– Ami azt illeti, törpének nem is vagy olyan kicsi! – jegyezte meg a Bika.
– Ez csak azért van, mert nagyon megnőttem – felelte a Farkas. – De képzeld csak el, mennyivel nagyobb egy kisebbfajta Óriás-szarvas!
– Óriásszarvas? – csodálkozott a bika. – De hiszen olyan nincs is!
– Nincs? – mondta a Farkas. – Elég hiba. Mert ha volna, mindjárt látnád, milyen kicsi vagyok hozzá képest.
A Bika sosem volt híres a nagy eszéről. Most is bambán hallgatta a Farkas zagyvaságait.
Amíg azon törte a fejét, hogy volt-e valami értelme annak, amit hallott, a Farkas, fején a mesterséges két szarvval, továbbsétált.
A gyülekezőhelyen már mind együtt voltak a szarvas állatok. Akkora volt a nyüzsgés, kiabálás, hogy a Farkas biztonságosan elosonhatott közöttük egy jó, rejtett zugba, egy szikla tövébe, ahonnan mindent könnyen kileshetett.
Egy ágas-bogas agancsú öreg szarvas elnöklésével hamarosan tanácskozásba kezdtek, de nem ám valami rendben, hanem ide-oda topogva, lármásan, egymás szavába vágva. A Farkas azonban annyit mindenesetre megértett a szavukból, hogy ha már szarvuk van, ezentúl használni akarják.
– Csak találkozzam a Farkassal! – fogadkozott a Bölény. – Felöklelem, mielőtt eszébe jutna támadni vagy akár csak védekezni is.
“Jó tudni az effélét!” – mormolta magában a Farkas.
Nem vette észre, hogy a közelében ott ült a Nyúl. Azért helyezkedett el ő is a szikla tövében, mert attól tartott, hogy a sok izgő-mozgó, tolongó, rúgkapáló állat véletlenül kárt tesz benne a patájával.
A Nyúl ellenben észrevette azt a furcsa, szarvas állatot a szikla rejtett zugában, és titokban jól megnézte.
Egy kis egér szaladt arra éppen: úgy látszik, megriasztotta a sokadalom. A Farkas – aki nem válogatós a húsételekben – hirtelen odakapott, és egy harapásra befalta szegényt.
A gyűlés részvevőinek kisebb gondjuk is nagyobb volt, mint hogy az effajta apróságokra figyeljenek. A Nyúlnak azonban szöget ütött a fejébe a dolog.
Egy őz mellett ült. A Nyúl, mintha csak egy kis dalt dudorászna, ezt súgta a fülébe:
Ez a szarvas: szarvas, csakhogy
nem egészen.
Ha egészen szarvas volna,
s nem amolyan farkasforma,
eszébe se jutna az, hogy
egerésszen.
Az Őz a szónok szavára figyelt (még mindig a Szarvas beszélt), és ezért ráförmedt a Nyúlra:
– Csitt! Nem azért hívtunk meg a tanácskozásra, hogy úgy dalolgass itt, mintha mulatságon volnál!
A Nyúl vállat vont: ha nem hallgat a szavára, ő bizony nem erőlteti. De azért továbbra is szemmel tartotta a sziklazugban rejtőző különös állatot.
Nemhiába tartotta szemmel, mert az a különös állat most is különös dolgot művelt: vakaródzott. Úgy látszik, bolha csíphette, s emiatt – nem gondolva arra, hogy ilyesmit semmiféle szarvas, patás állat soha nem cselekszik – két mellső lábára támaszkodva felült, és az egyik hátsó lába karmaival megvakarta a füle tövét. Ettől elmozdult a helyéről az odamadzagolt két görbe faág. Gyorsan megigazította, és visszafeküdt a helyére.
A Nyúl megint megbökte a mellette ülő Őzet, és a fülébe dúdolta:
Ez a szarvas igen-igen
furcsa fajta.
Azért olyan furcsa fajta,
mert a füle, mert a szarva
meg a karma: igen-igen
furcsa rajta.
Az Őz még javában a szónokot hallgatta (a Szarvas még most sem hagyta abba a beszédet), így hát türelmetlenül rászólt a Nyúlra:
– Nyughass már! Fontos dolgokról van szó. Nem érek rá a bolondságaidra figyelni.
A Nyúl megint visszahúzódott. Fél szemét azonban nem vette le arról a furcsafajta szarvasról.
Nemhiába nézte. A különös állat felállt, és nagyot ásított, akkorát, hogy kilátszott valamennyi agyara, azután jobbról-balról meglegyezgette magát a lompos, bozontos farkával.
A Nyúl harmadszor is odahajolt az Őz füléhez:
Nézd a szarvát, hosszú karmát,
lompos farkát,
éles fogát, hegyes fülit,
meg hogy milyen hetykén ül itt!
Ki látott már ilyenfajta
szarvas marhát?
A szónok történetesen egy kis szünetet tartott a beszédében, úgyhogy az Őz ezúttal ráért meghallgatni, mit mond a Nyúl.
– Mit beszélsz? – kérdezte meghökkenten. – Hol az a furcsa állat?
– Csendesen! – intette a Nyúl az Őzet. – Itt ül, mindjárt mellettem, ebben a sziklazugban.
Az Őz odasandított.
– De hiszen ez nem más… – suttogta. – Nem más, mint…
– …a Farkas! – egészítette ki a Nyúl. – És azt hiszem, legjobb, ha mindjárt szólsz is valamelyik erősebb állatnak, hogy kém van közöttünk.
– Éppen itt jön a Bölény!
– De titokban ám! – figyelmeztette a Nyúl az Őzet. – Máskülönben gyanút fog a Farkas, és elmenekül!
Hanem a Farkas máris gyanút fogott. Látta a Nyulat, észrevette a nagy sugdosódást meg azt, hogy az Őz oda-odasandít feléje. Amikor aztán az Őz odalépett a Bölényhez, jobbnak vélte, ha otthagyja a gyülekezetet.
Csakhogy még mindig akkora volt a tolakodás, hogy a Farkas hol egy kecskébe, hol egy szarvasba, hol egy kosba botlott.
– Bocsánat! – mondogatta. – Kérek egy kis helyet!
Így történt, hogy a Bölény utolérte.
– Kihez van szerencsém? – kérdezte udvariasan.
– Én vagyok a Törpeszarvas – válaszolta a Farkas, de sokkal bizonytalanabbul, mint idejövet, amikor a Bikának felelgetett.
– Nem emlékszem, hogy valaha is láttalak volna – ráncolta a homlokát a Bölény.
– Nem is láthattál, mert eddig igen csendesen, elvonultan éltem, nem jártam társaságba.
A Bölénynek úgy villámlott a szeme, úgy tágult, szűkült az orrlyuka, hogy meglátszott rajta: nem sokáig bírja türtőztetni a haragját. De egyelőre még türtőztette.
– Értem – mondta nyugodtan. – Abban a csendes magányosságban, ott növesztetted ilyen hosszúra a karmaidat, ott köszörülted ilyen hegyesre a fogaidat, ott nevelted ilyen szép bozontosra a farkadat. Csak éppen a szarvad maradt egy kicsit satnya.
A Farkas, amennyire tehette, húzódott hátrafelé.
– Látom, szeretnél hazamenni – szólt a Bölény. – Igazad is van, mert a szónok nagyon hosszadalmasan beszél.
– Nehéz kijutni innen! – hebegte zavartan a Farkas, mert most már nem tudta, hányadán áll.
– Majd én segítek! – felelte készségesen a Bölény.
Azzal leszegte a fejét, nekirontott a Farkasnak, és a szarvával akkorát penderített rajta, hogy kalimpálva, forogva átrepült a gyülekezet feje fölött. Nagy sokára valami puffanás hallatszott: akkor ért földet a Farkas, a patakon túl, a szúrós csipkebokrok között.
Mindenki látta, hallotta, hogy mi történt, kivéve a bőbeszédű Szarvast, mert az csak a saját szónoklatára figyelt. El is csodálkozott roppantul, amikor egyszerre csak hallja, hogy az állatok, egyre többen, ezt kiabálják:
– Éljen a Nyúl! Éljen a Nyúl!
– A Nyúl? – kérdezte megütődve. – Miért éppen a Nyúl?
A Bölény odarúgtatott hozzá, és gyorsan megmagyarázta. A Szarvas csak egy pillanatig tétovázott.
– Kedves barátaim! – kiáltotta. – Indítványozom, hogy a Nyulat, kiváló szolgálataiért, válasszuk meg Tiszteletbeli Szarvas Fő-állatnak! Hol az a Nyúl? Hadd szorítsam meg a becsületes kezét a gyűlés minden részvevője nevében!
De a Nyúl – lippiti-klippiti – akkor már messze járt. Sosem szerette az ünneplést: most is ügyesen megszökött előle a tolongó, rúgkapáló szarvas állatok lábai között.
Rémusz bácsi felállt, és odalépett a polchoz. Két görbe faágat vett le róla és egy kis madzagot.
– Tessék – nyújtotta oda a Kisfiúnak.
– Mi ez? – kérdezte a Kisfiú.
– Két görbe faág és egy kis zsineg – felelte az öreg. – Hogy ne kelljen keresgélned, ha szarvat akarsz kötni a fejedre.
A Kisfiú azonban nem nyúlt az ágak után.
– Nem játszom Farkast – mondta. – Nyulat játszom.
És azzal ügyesen átbújt Rémusz bácsi két lába között, és – lippiti-klippiti – hazaszaladt.