Ment a mig ment rendben Húnországnak dolga. Csoda gyorsasággal megszerette Etelét a vitézek szine-java. Emberüket látták benne, ki serleget ürít vidám áldomásnál, megűzi a vadat szilaj vadászaton, s üstökét markában tartja az egész seregnek.
– Ez aztán a vezér, ennek a kezében villog nagyot a kard, ennek a szavára, mint karikacsapás, úgy verődik össze villámnál gyorsabban hadak hosszú rendje.
Sátorról-sátorra mind ez a hír járta, Etele királynál derekabbat nem szült a kerek föld háta.
S hogy ez a hír járta, eljutott fülébe Detrének, a szásznak. Szeme volt, hát látta a dolgok mivoltát, s bozontos mellében megmozdula a szív, vágy támadott benne, rég eltemetett vágy, mit ingyen sem mondott volna meg senkinek, még a gótoknak sem, leigázott népek többi nagy urának. Hanem ő érezte, titkon kigondolta szándékát bölcs észszel, detrei furfanggal.
– Oroszlán Etele, sörényes, hatalmas oroszlán, ki mellett olybá nézi Budát, mint egy jámbor barmot. Ha azt erre hajtja, ezt meg felbőszíti, a gonosz visszának elhintheti magvát. Gyümölcse megérik, szüretét ő látja, gyümölcsét ő szedi, csak ezt a két testvért hamis okkal-móddal egymás ellen keltse, s magának ne ártson.
Ez volt öreg Detre nagy titkos szándéka. Bujtogatta vala őt szabadság vágya. Ó mert a szabadság rabsorban élőnek mindennapi étje.
Fel is készülődék, fel is czihelődék, mert hogy öreg volt már, nem mene ez gyorsan. Egyszer csak beállít jó Buda királyhoz, osztálytevő napra következő reggel. Mert hogy hűnek tarták, tanácsával éltek a húnok főbbjei, s kiváltképpen Buda, azért vala neki minden órán hozzá szabad bejárása.
Ült aranyos székén, hamvahodott képpel osztálytevő Buda, s hogy Detre belépett, alig emelinté fejét egy kissé fel:
– No, öreg, mi jót hozol?
– Hoztam volna holmit – e szóval felele, sandán nézve rája berni öreg Detre. A mit neked hoztam, a szivembe zártam, régi jó barátság adott reá jussot. Nem jó, amit hoztam.
– Nem jó? – riadt rája Buda gyanus arczczal.
– Nem jó, nem, királyom. Át ne szúrd szemeddel hűséges jobbágyod. Nekem jó-e, rossz-e, azzal nem törődném; öreg vagyok, látod, a Nornák maholnap azt mondják: jer agg eb, eleget is éltél, aludjál most rája. Nekem jó, mi neked; rossz az, a mi neked, mert bátor megosztád húnok nagy országát Etele öcséddel, szivemet kétfelé karddal nem hasítád azt mondván, ihol ni Etele a fele, másik felét tartom magamnak ezentúl. Tiéd maradott az, ha kell, vagy ha nem kell.
– Hivem vagy, szász Detre, az is voltál mindig. Tanácsodra adtam mindenha, jól tudod.
– Tanácsomra adtál, de előbb kikéréd. Kutya sem hízik meg az olyan tanácstól, melyet ki nem kérnek, Buda király, tudd meg, a minapi tetted botor észszel tetted, meg sem is gondoltad, hebehurgya voltál, csak ketté hasítád magad alatt a fát, s nagylelkű beszéddel odaajánlottad Etele öcsédnek. Bár ne tetted volna!
– No… no… öreg szolgám, mi rosszat cselekvém? Hallád, mi örömmel fogadták a húnok.
– Meghiszem, mert érte – az öcsédet értem – több kard hüvelyéből pattan ki az aczél egyetlen szavára – az öcsédet értem, – mintha… no de vége, megtetted, te lássad. Mégis csak azt mondom, bár ne tetted volna.
Jó Buda királynak szász Detre szavai mint szúró tövisek verődtek szivébe. El is elhallgatott, valami aggódás köde szállt agyára és árnyék szivére.
– Beszélj érthetőbben, öreg gót, nem értlek!
– Hm, pedig ha akarnál könnyen megérthetnél. Mert csak egy vége van a szónak, mit mondék. Miattad botornak tartom, hogy megosztád országod hatalmát gőgös Etelével. Nekem mindegy volna; én a szolgasággal, melynek láncza nem csörg, bizony bizonyomra mondom, nem törődöm, hanem, zokon ne vedd, tégedet féltelek nagyon az öcsédtől, jó Buda királyom.
– Nincsen okod arra, senkinek sincs oka. Erős az eskünek mindenha a szava. Esküt esküvék ő, azt esküdtem én is.
– Igaz,… igaz Buda. Dib-dáb szóért Hadúr, a tiétek, tudom, villámmal sújtja le az eskü ellen vétőt, de ládd… vagy jobb lenne, ha elhallgatnám. Öreg legény vagyok, rossz álmot álmodtam, fel se vedd.
– Beszélj csak, meghallgatlak Detre.
– Ládd, Buda – és a szót berni Detre most már suttogóra fogta – ládd, Etele felé hajlik a húnok szeretete. Eddig, hogy király te voltál, s ő vezérszámba ment, melletted kicsiny volt, te egy egész trónnal, a húnok trónjával voltál nagyobb nála. Most egyformák vagytok így színre, látszatra; azt kérdem én tőled, királyi barátom, hogy meddig maradtok csak így látszatra is egyformák? Mert nézd csak Etelét robogó had élén, hallgasd meg beszédét; szemöldöke ha mozg, már ez is parancs nála; dicsérő szavától elkábulnak és ha homlokára harag felhője borul: nézd, reszket egész néped… Azt mondd meg, királyom, meddig maradhatsz te Etelével egy-nagy?… Ha szivembe látnál, de be jó, hogy nem látsz, kiolvasnád onnan jobbágy Detre nehéz aggodalmát érted.
Hallgatta jó Buda, s hamarjába nem jött szó az ajakára. Mutatni mutatta, de szóval el nem árulta, hogy az öreg Detre mindenik szavával belemarkolt nagy kegyetlenül a szivébe.
Újra csak folytatta és be is végezte megkezdett beszédét öreg Detre, a szász:
– Szándékom nem gonosz, jó királyom, Buda; te azt észbe vegyed, hogy öreg szolgádnak gyermek-aggodalma, ha nem teljesül be, hálát ad Odinnak. Ellensége eddig sem valék Etelének, ezután sem leszek, hogy tégedet nála jobban szeretlek, arról nem tehetek, Buda…
– Ismerlek, vén Detre, és a miket mondtál, ládd, végighallgattam. Valóság is lehet öreg szavaidban, de… – és itt elakadt jó Buda király, mert mentséget keresett és nagy hamarjában mentséget nem talált.
Elkullogott a szász jó Buda királytól. Vigyorgott a képe, még több ráncz gyűlt rája. Gondolta magában:
– A tövist beszúrtam, a vér hadd csepegjen. Lesz ebből valami, csak a végét várjuk.
Aztán kapta magát s elment titkos órán Etele királyhoz egy szóra, két szóra. Öreg ember beszélgetni szeret, ugyan bizony ki is vehetné tőle zokon?
– Udvarolni jöttem ifjabbik uramhoz – így kezdé meg a szót fondorlelkű Detre. – Már apádnak voltam, erős Bendegúznak hűséges jobbágya a czezumóri eset óta. Nagy időt megértem, de úgy látszik, rólam megfeledkeztek oda fenn és itt hagytak nyűgül másoknak, magamnak. Élek, amig élek, húnok barátsága két emberöltője már, hogy a kenyerem. Azért egynek magam a hún-néppel tartom; örömét megosztom, bánatát elsirom.
Hallgatta Etele, de még fel nem fogta, hogy mi légyen czélja e csacska beszédnek. Öreg ember szája kelepelő malom, legkivált e góté – gondolta magában.
Újfent csak megkezdé Detre a beszédet, szólott ilyeténkép:
– Mióta megtette, bátyád Buda, minap azt a derék osztályt… hm, mert derék tett volt, jobbat nem tehetett a húnok királya, gondok tépik lelkem… nehéz gondok tépik. Gyönge az öreg szem, ezt tartja agg-mondás, de mégis sokat lát néha az öreg szem. Buda eltávoztát hamar észrevettem, mert ugyan való, hogy más a Buda képe, mióta kénytelen-kelletlen megosztá öcscsével hún király hatalmát. Miért tette, értem; hogy megtette, bánja. Ne nézz reám mordul, Etele király, ládd, hűség szól belőlem, jobbágyi aggódás nem hagy nyugtot… Ugyan vak, aki nem látja, hogy Etele mellett gyönge árnyék Buda. Mind az egész hún nép szive feléd hajlik, énekmondók rólad költenek meséket. Te vagy a hatalmasb… Ezért évelődöm, mert félek miattad… Öreg ember Buda, már a bort sem győzi, láthattad minap is, hogy hamar leverte lábáról; a szó is megrontja hamar az elméjét. Elég neki egyszer, sok is, hogy ha kétszer hallja: «ni Etele, ez ám a hún király, hanem bezzeg Buda…» Bizony veszedelmes a fülbesugóknak felbujtogatása… Öcsém, édes öcsém, ettől őrizzen meg Hadúrnak kegyelme… Te erősebb vagy, mint bátyád, Buda király. Meg ne tántorodjál, ne is igen mérjed magad véle össze… Ő hadd pusmogjon és nézzen rád sandán, atyafiságos vér így marad békében, ha egymásra röffen, hej, gonosz lesz vége… Jóakarat szól belőlem, semmi egyéb szándék… Őrizkedjél Etele a fülbesúgóktól.
– Elég volt már öreg! – riadt fel Etele, elég volt, sok is volt, el a szinem elől. Fülbesugók szavát tudod-e, hogy mivel szoktam jutalmazni?
Hebegett vén Detre, meg volt rökönyödve.
– Sudár fa ágára felhúzatom! Indulj, többé ne lássalak sátramban ezentúl!
Pogány harag sötétlett Etele homlokán, vén Detre megijedt, térdre roskadt Etele király előtt, reszkető kezét feléje nyujtva rimánkodott, hogy komolyan szavait ne vegye, tekintse hogy öreg, gyámoltalan, s csacska nyelve eljár, de ingyen sem kivánja derék húnok kárát.
Etele nagy lelke megesett az aggon, intett neki, hogy keljen fel:
– Ne térdelj, öreg gót, Hadúrt illet meg csak ez a nagy tisztesség, nem halandó embert. Zagyva beszédedet megbocsátom neked, haragot sem tartok. Hiszen no, van abban valami, amit elmondottál. Nyűgös az efféle hatalom megosztás… Eredj, öreg Detre, Etele megvert szavával… de reá szolgáltál… Utálom szivemből én a fülbesúgást, azért te ne aggódjál Buda király miatt.
Vén Detre hazavonszolta nehézkesen testét. Orczáját megülte ezer meg ezer ráncz, el nem simult egy sem, pedig öreg szive megnyilt az örömnek s dörmögött vidáman:
– Itt is elevenre talált szó-fulánkja, testvéregyességnek fájában ott az ék… ütjük majd az éket, hasad attól a fa… Vén gót, ravasz Detre elveted immáron a viszálynak magvát. Várd most, csak várd be, hogy mi lesz a gyümölcse… Jámbor Buda király, gőgös Etel, rátok nehéz napok várnak…