Mindnyájan tudjátok, ugy-e bár, hogy Mátyás király gyakran vett magára álruhát, úgy járta be az országot. Itt is meghallgatta a panaszokat, ott is igazított valamit az emberiség sorsán. A diákos arcú fiatalember előtt könnyebben megnyiltak a szivek, a szegényfajta is hamarabb kitárta a lelkét, mintha fényes palotában, nagy urak előtt kellett volna elkeseregnie a bánatát.
Egyszer megint úton volt, nagy lebernyeget akasztott a nyakába, hamuban sült pogácsa volt a szeredásában, a forrás vize oltotta el a szomjúságát. Minden királyok legszerényebb királya volt Mátyás, jobb hely hijján elaludt a szénakazlak tövében, mégsem cserélt volna más királyokkal, akiknek a nevét is elfújta a szél.
Megy, mendegél, illedelmesen köszöntött mindenkit, amikor egy faluban nagy lármára kénytelen megállni.
A faluban volt egy kocsma, az előtt sirdogált keservesen a szegény ember.
– Hát neked mi bajod? – kérdezte Mátyás király a szegény embert.
– Jaj, jaj, nagy az én keserűségem, akár mindjárt mehetek neki a Tiszának.
– Hüvös őszi idő van most, te bolondos, mit keresnél a Tiszában? – tréfálkozott Mátyás király. – A kánikulában van annak ideje.
– Nem fürödni akarok én, – sírt tovább a szegény ember, – hanem meghalni.
– Ejnye, ejnye, miket beszélsz te itt össze-vissza! Nem szabad ám a halállal tréfálkozni. A jó Isten küldi azt ránk, épp úgy, mint az egészséget, meg a szerencsét. Csak bízd a mennyei atyára a dolgot.
Azonban a szegény ember könnyei tovább is hullottak, mint a záporeső.
– Csakhogy éhen halhatok, mert elvették a tehenemet. Gyönyörü szép tarka jószág volt, kajlaszarvú és annyi tejet adott, hogy öt apró cselédemmel együtt nem kellett mellette éheznünk.
– Aztán ki vette el?
– A kocsmáros. Úgy történt ez, diák úr, hogy éppen a szegedi vásárra hajtottam. El akartam adni, hogy másikat, olcsóbbat vegyek az árán s ami pénzem még megmarad, abból jusson meleg ruhára a kicsikéimnek. Hát itt ért az éjszaka, meg kellett hálnom.
Azt mondom a kocsmárosnak, kaphatok-e a tehenemmel együtt szállást?
– Egy garasért bekötheted az istállóba, a másik garasért fölmehetsz a szénapadlásra.
Lefizettem a pénzt és nyugovóra hajtottuk a fejünket. Megöleltem a tehenemet és azt mondtam még neki:
– Édes kis bocikám, álmodj a te szegény gazdádról, aki sosem felejti el, milyen jó voltál hozzá, hogyan tápláltad családostul.
Reggelre kelvén tovább akarok menni s vezetem már ki a jószágomat, mikor rám ripakodik a kocsmáros.
– Hová viszed, hé, a tehenemet?
– Csak a magamét akkor is! – feleltem neki.
– Miket beszélsz már itt össze-vissza! Volt is neked tehened, te koldus!
Eddig van, diák uram. A kocsmáros esküdözik, hogy a tehén az övé és nincs senki, aki nekem igazságot szolgáltatna.
– Hej, haj, ez szomorú dolog – mondta Mátyás király. – Mit kellene tennünk?
Abban a pillanatban ott terem mellettük a kocsmáros.
– Elmégy innen! – rivallt a szegény emberre. – Alighanem elment az eszed, hogy a jószágomra fáj a fogad. Mi nem kéne még? Mért nem követeled a házamat is?
– Hát kié a tehén? – kérdezte a király.
– A miénk! – szólt bele a kocsmárosné. – Úgy ismerem borjú kora óta, mint a tenyeremet.
– De úgy ám! – toldotta az ura.
– Megláthatnám-e azt a tehenet? – kérdezte akkor Mátyás király.
– Akár mingyárt. Gyerünk az istállóba.
Szeliden kérődzött az állat a jászol mellett, amikor valamennyien betoppantak hozzá. Mátyás körüljárta néhányszor, aztán hirtelen a tehén szemére tette a két kezét.
– Mondd meg nekem, kocsmáros, hogy melyik szemére vak ez a tehén?
– A bal szemére! – sietett az ember a válasszal.
– Bizonyos vagy benne? Jól meggondoltad?
– Oh jaj, dehogy is arra, lelkem uram, – kotyogott bele a felesége. – Én ismerem a riskát, hogy a jobb szemére nem lát szegény.
– A balra, te! – erősködött a kocsmáros. – Ámbátor nem emlékszem bizonyosan, de annyi szent, hogy az egyikre vak.
– Igen, az egyikre vak, – folytatta a felesége.
Mátyás király akkor levette kezét az állatról és azt mondta:
– Hát ha így áll a dolog, nesze szegény ember, vidd haza a tehenedet, mert nincs ennek semmi baja. Olyan egészséges mind a két szeme, akárcsak az enyém.
Akkorára odacsődült a fél falu népe, igen elcsodálkozának a dolgok állásán, csak a kocsmáros elégedetlenkedett.
– Hogy mersz te beleavatkozni az én ügyeimbe? Ki vagy te?
– Majd a kalodában gondolkozhatsz rajta, barátocskám. Zárjátok be ezt az embert, én parancsolom, Mátyás király.
A szegény ember akkor már térdre borulva csókolta a király ruhája szélét.